15.
A Bem- és Petőfi-szobornál
A cél - innen vagy onnan - a Bem- és a Petőfi-szobor volt. Ki itt kezdte, ki ott, itt is ünnepség volt, ott is, s a hangulatban valahol összeolvadt a város, talán össze is ért a két színhely között hullámzó tömeg. És: összeértek, összeforrtak a lelkek. Megszületőben volt az Ünnepen átívelő nagy akarat, a nemzet akarata.
Gyönyörû, verőfényes nap volt. Ifjúsági atlétikai versenyre készültem a Pasaréti úton, ott, a Vasas-pályán. És az igazgató a Toldi Ferenc Gimnáziumban elrendelte, hogy minden diáknak be kell mennie, s délután háromra a Bem-szobornál kell lennie. Ugye, ott egy tüntetés lesz, s ő a tüntetés pártján volt. Megalakult a Diákparlament, és az benyújtott bizonyos pontokat. A szakszervezet is követeléseket nyújtott be, s a Diákparlament is. És a gimnáziumunk, az igazgató bácsi nagyon támogatta ezeket a követeléseket. Ennek aztán meg is volt a következménye, mert nálunk ő mozgósította a diákokat a Bem-szoborhoz a tüntetésre. Engem ezek a dolgok teljesen váratlanul értek, mint diáksportoló az elején nem is értettem. Az egész politika nem érdekelt. S szentségelve mentem el a tüntetésre - úgy hittem, valami olyasmi lesz, mint a május elsejei felvonulások -, ahelyett, hogy a verseny előtti edzésre mentem volna. Mert az igazgató úr ezt rendelte el. Már elegem volt abból, hogy fel kell vonulnunk. Dühöngve mentem hát el. Fenn laktunk a Sváb-hegyen, a csillagvizsgáló épületében, a szüleim ott kaptak lakást, s a fogaskerekûn kellett lemenni a városba, a Bem térre. Mondom, azt vártam, hogy ez egy május elseje lesz! De ott, ahogy odaérkeztem, rögtön megütött a hangulat. (Detre Csaba, Budapest)
Úgy kapcsolódtam be, szinte véletlenül, be voltunk fogva a magunk munkájába, s nem pontosan tudtam, mikor lesznek a tüntetések. Tamási Áron nem volt itthon, mert Erdélyben volt, s csak október 20-a táján jött haza. S felhív engem, hogy most itthon van, s aláírja ezt a közös szövetkezeti okmányunkat, kell találkoznunk. Ez 22-én volt, s megegyeztünk, hogy találkozunk másnap délelőtt. Hát találkoztunk is, s beszélgettünk úgy fél órát, s akkor mondja, hogy nem is tudja, neki be kell mennie az írószövetséghez, valamiért hívják oda. Nem kísérném el? Valami mozgolódás van, ő nem tudja pontosan, mi, menjek el vele. Hát bementünk, s akkor ott nagy felfordulás volt, hogy lesz-e az írószövetségben gyûlés vagy nem lesz, szóval, ott éreztem meg a forradalom levegőjét, abban pillanatban, mikor bekerültünk október 23-án délben, úgy 11 óra tájban az írószövetségbe. Jó egy óra volt, mire hazakerültem, s arra már eldőlt, hogy lesz tüntetés, vagy hogy mégis lesz, s utána a családot megnyugtattam, hogy itt leszek, s már el is mentem. Akkor jutottam a Bem térre, mikor már tömve volt. A szélén Kassákkal találkoztunk, s ott maradtunk végig. (Püski Sándor, Budapest)
Ott megfelelő beszédeket tartottak, és hát a tömeg, az ott fölvonuló tömeg lelkesedett, és egyszerûen minden szervezettség nélkül valahogy megnyilvánultak és összefogtak az emberek. És azon csodálkoztunk, hogy összebeszélés nélkül ennyire összhangban van mindenki. Ennyire egyetért mindenki ezekben, amiket ott a szónokok mondtak. Utána aztán elmentünk, tovább mentünk, nagyon sok helyre fölvonultunk. (Bokros Béla, Budapest)
A Bem téren éppen sikerült meghallgatnunk Bessenyei Ferencnek a Talpra, magyarját. Akkor már rengetegen voltak ott. Akkor tudtuk meg, hogy a pesti egyetemek is szervezték a tüntetést, ők a Margit hídon át jöttek a Bem-szobor felé, tulajdonképpen a Bem-szobornál találkoztunk. A terv az volt, hogy utána szétoszlunk a Marcibányi tér felé, valahol hátul szétoszlik a nagy tömeg? De másképp történt. (Ribóczky László, Budapest)
Annyira sodortak az események, nem emlékszem már, hogy kik voltak tulajdonképpen a szónokok. (Molnár V. József, Budapest)
Mint fiatalember, én is ott voltam a Bem téri eseményeken, aztán ott voltam a rádiónál is. (Bürger Ede, Budapest - Achafenburg)
A kép megszokott volt, a hatalmas tömeg, de ez nem május elseje volt. Találkoztam a csoporttársaimmal is, s ott tudtam meg, jöttem rá, hogy ez egy antikommunista megmozdulás, ez váratlan meglepetésként ért. Egészen másképp hangzottak és másképp is hatottak a szavalatok, mint az eddig megszokott ünnepeken. (Detre Csaba, Budapest)
Én a Petőfi-szoborhoz mentem. Ott sok szavalás volt, Sinkovits elszavalta a Nemzeti dalt. Diákok, emberek, gyerekek, asszonyok! Mennyi ember! Ott, a Március 15. téren, ott volt legalább tízezer ember! Akkor már éreztük, hogy itt valami történik. Rengetegen, de rengetegen voltak! Az egyetemisták felolvasták a pontokat, melyeket már egy nappal előbb összeírtak. De mivel én Budafokon laktam, a Csepeli Klubba jártam, és Csepelen dolgoztam, utána mentem az iskolába, az iskolából mentem haza, nekem nem volt időm rá, hogy ilyesmit halljak. Budafok egy külvárosa volt Budapestnek, el voltunk vágva. Egy olyan elvágott kis város. Megvolt a mi baráti körünk, minket úgy hívtak, hogy a Budafoki aranyifjúság, csupa ilyen osztályidegen fiúk meg lányok voltunk, és most is együtt mentünk el a Március 15. térre. (Budaházi Lászó, Budapest - Melbourne)
S itt - az eredeti elképzelések szerint - véget kellett volna érniük az eseményeknek. Megvolt a tüntetés, beszédek, szavalatok hangzottak el itt is és ott is, erre adott engedélyt - ha huzavona után is - Piros elvtárs. Már az is ,,terven felül? volt, hogy az egyetemisták 16 pontját kinyomtatták és osztogatták. S hogy a rádióban is beolvasták, sokan arra vették az irányt. De ekkor már alig lehetett átlátni, hogy hol mi történik. Felforrósodott a hangulat, erőt vett a láz a tömegen.
S akkor valaki elkezdte mondani: Menjünk a rádióhoz! Vigyük el a 16 pontot. Menjünk a Sztálin-szoborhoz. Mert ott is van tüntetés. (Budaházi Lászó, Budapest - Melbourne)
A hatalom minden bizonnyal meglepve nézte ezt a nagy készülődést. Tudtak ők a Petőfi Körről, a diákság körében észlelt nyugtalanságokról, be is építették mindenhová a saját embereiket, hogy friss hírekkel ,,rendelkezzenek?, s uralni tudják a helyzetet. Sokan a reformkommunistákat emlegetik mint a mozgolódás elindítóit, és valamiféle hatalmi taktikát látnak mögöttük. Lehetett ilyen taktika is! Mondjuk mi ki a bajokat - mert Sztálin halála, a XX. kongresszus, Rajk László kényszerû újratemetése s az azt követő döbbenetet és utána ezeket a bajokat nem létezőnek tettetni már nem lehetett. Ám azok a reformkommunisták is emberek voltak, akik odasodródtak a párt soraiba, de nem ők voltak a párt. Nem ők voltak a hatalom! Nem ők voltak a gépezet! ?k is családtagjaikon, rokonaikon keresztül részesei s bizonyos mértékig szenvedői is lehettek a terrornak. És amikor kimondták a szót, nem biztos, hogy beépítettekként, ügynökökként mondták ki. Tehát az a teória, hogy ők voltak - és általuk maga a párt volt az események elindítója -, nemcsak hogy sántít, de beletartozik ,,a párt, a csalhatatlan, a párt, a megtántoríthatatlan? elméletbe. Mert a párt a gépezet mûködtetője volt. Íme, most is előreláttak! Előreláttak - ha nem is teljes tisztasággal -, s mûködésbe léptették, illetve előkészítették a terrorgépezetnek nemcsak a fő eszközét, fő rohamcsapatát, az ávót, hanem a hadsereget is. A párt, a Magyar Dolgozók Élcsapata és a szolgálatában állók, a funkcionáriusok szolgahada nem a reformok előkészítését, hanem az események - melyek akarata ellenére, sőt: a rémületére indultak el - ellenőrzését, féken tartását, a kibontakozás, a nem kívánt mederbe való átcsapás megakadályozását tartotta fő feladatának.
Már október 22-én a fegyveres erőket harci készültségbe helyezték. A szovjeteket is. Ezt még Moszkvából rendelték el. A Különleges Hadtest volt itt, ennek a parancsnoksága Székesfehérváron volt. Minden alakulatot - Szolnokon is volt egy ezred - fölrendeltek Pestre. Most a fővezérség - hogy így mondjam - a Magyar Honvédelmi Minisztériumban volt. Tehát a Különleges Hadtest parancsnoksága, élén Szerovval, a KGB főnökével - itt volt Mikoján is, meg jó páran, Andropov nagykövet volt, eleve itt volt, de azt hiszem, Brezsnyev is itt volt - akkor eldöntötte: egységes parancsnokság alá helyezik az országban tartózkodó orosz és a magyar alakulatokat. (Fekete István, Szolnok)
Így hát a másik oldalról is megtörténtek a ,,szükséges előkészületek?. Megfújatott a riadó! Készenlétbe helyeztettek a lánctalpak!
Ám a hógörgeteg is elindulóban volt valahol fent, a hegyekben. Megrepedeztek a gleccserek, s csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor kezdenek leszakadozni a lavinát elindító darabjaik.
És a tömeg csak folyt, csak folyt az utcákon. Mintha föld alól bukkantak volna fel az emberek, mind többen és többen csatlakoztak a tüntetéshez.
Viszonylag az élcsoportban voltunk, még alsóévesek voltunk akkor, és ha jól emlékszem, Szabó Dénes professzor állt középen, később el is távolították, nyelvész volt. Ilyen jelszavakat kiabáltunk: Sztálinizmus pusztuljon! Nem állunk meg félúton, Ruszkik, haza! De voltak ilyenek is: Munkásparaszt gyerekek, együtt megyünk veletek! Kellett valami ilyesmi is. Valaki irányította, hogy mi legyen a szöveg. Na, ugye, amikor a Margit híd környékére értünk, akkor már nagyon sokan voltak munkások is, aztán a mûegyetemisták a Nagy körútról becsatlakoztak. (Dr. Szabó Endre, Budapest)
Az anyukám és a nővérem színházban voltak 23-án? Mentek be a városba, mert kertvárosban lakunk, a cityben mentek színházba, s mikor mentek befelé, már látták, hogy teherautókon olyan mozgolódás volt, diákok, de olyan vidám, olyan jó hangulatú, érdekes és szokatlan jelenségek voltak. S amikor bent voltak a színházban, úgy mesélték, egyszer csak félbeszakadt az előadás, s beszaladt egy nemzetiszínû lobogóval valaki. Nem tudom, hogy éppen mit néztek, nem tudták, hogy az a darabhoz tartozik vagy nem. Nem tudom, milyen darabot láttak. S mondták, hogy itt a forradalom! Nehezen jutottak haza, az utcákon mozgolódás volt, látszott, hogy rendkívüli események vannak. (Laborcz Flóra, Rákoskeresztúr)
Már a Petőfi politikai tiszti akadémiáról és a Mûszaki Egyetemről is jöttek diákok. Elolvasták ők is a pontokat. Én láttam, tudtam, s mikor mentünk, mondtam is, hogy abba a pontba, hogy a Varsói Paktumból ki akarunk válni, abba az orosz soha nem fog beleegyezni. Azt ő nem engedheti meg magának, mint egy nagyhatalom, hogy mi kiváljunk a Varsói Paktumból. Esetleg a többit még elfogadja? Közben hallottuk, hogy le van tiltva a felvonulás. Azt mondják a fiúk - hát katonaruhában voltak ők is -: menjünk! Elindultunk, odaérünk a belügyminisztériumhoz. Egy munkásküldöttség jött ki. Bementünk, egy ezredes ott kiabált, végre megkérdezte, mit akarunk. Nézze, kérem - mondtam -, én a Szovjetunióban végeztem, s nekünk azt tanították, hogy a bírálat és az önbírálat viszi előre a társadalom fejlődését. Hát mi ezt akarjuk! Hogy előbbre jusson a társadalom! (Hárs János, Budapest - Sydney)
A tömeg a Szabad Nép-székházhoz ért - én nem voltam ott, mások mesélték el -, ott kidobálták a könyveket, és felgyújtották azokat. (Holda Alice, Budapest)
Jöttem a Rákóczi úton a belváros felé, s láttam, hogy a Körút és a Rákóczi út sarkán, a Szabad Nép-székház előtt rengeteg ember tolong, és háborognak, autókat gyújtanak fel, a bejáratnál egy alkalmazott - valószínû, vezető alkalmazott - az erkélyről hangosbeszélőn próbálja csillapítani a tömeget. Láttam egy ott heverő kockakövet, felvettem, s bevágtam az ajtóba, az rögtön pozdorjává tört. Így mentem be! Egy emberke eltûnt onnan, bentről. Kezembe vettem a mikrofont, s követeltem a még fogva tartott politikai foglyok és Mindszenti kiszabadítását. (Rédey Gábor, Budapest - Köln)
Ám ez akkor még csak jelezte, hogy az embereknek mi fáj. S az embereknek mi a véleményük a hatalom szócsövéről, az azt megtestesítő lapról. A tüntetés még békés volt ekkor, délután. Számoltunk azzal, hogy lehet valami, lehet valami fegyveres felkelés, és nagyon hamar fegyvereket is szereztünk. Én Kopácsitól szereztem a fegyvereket, megalakult a Nemzeti ?rség, hát kaptunk... (Máthé Imre, Budapest - München)
GAZDA JÓZSEF