(részlet)
Könnyû dolguk volt tehát azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad - mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált - zsákmánynak tekintették. S akik ezt a szabdalást az áldozat állandó becsmérlésével, majd sikereik arányában annak elég alacsonyrendû nevetségessé tételével végezték - még a diplomáciai jegyzékekben is.
A napi sajtó a tömegek irányában teljesítette mesterien hivatásának azt a részét, amit a francia szaknyelv oly érzékletesen ,,bourrage de crâne?-nak, agygyömöszölésnek nevez. Folyt a sulykok sportverseny méretû elhajigálása még az igényes külsejû sajtótermékekben, az irodalmi, sőt, tudományos folyóiratokban éppúgy. Alig adva valamit a tárgyilagosságra, még a látszat kedvéért sem.
A történetírás és a lélekvizsgálás okfejtése egyként hûvös fogalmazást kíván. A fentieknek immár tüzetes ismeretében szoktassa vajon tollát továbbra is az író ehhez a tárgyilagosnak hirdetett hûvösséghez? Szorítsa tehát hátra a valóságnak azokat a kifejezési formáit, melyeket épp e tudományokkal való ismerkedésének elején sajátítgatott el, valahányszor jó szerencséje elvezette a barátai által szerkesztett egykori Surréalisme au Service de la Revolution szerkesztőségi megbeszéléseire? Fontolást kíván. Az Aragan-Eluard-i stílus gyakorlata szerint semmi nem reccsenti elő úgy a valóságot a szenteskedés felülete alól, mint a helyénvaló szentségtörés. Semmi nem időszerûsít úgy egy klasszikus történelmi tablót, mintha Picasso újrafesti, bár csak néhány ecsetvonással.
Groteszkségükkel bármily agymozgatók mindazok a most már nemcsak napvilágra, hanem mûtői reflektorok fényébe került körülmények - érvek és szempontok -, melyek Trianont előkészítették, kimerítően hosszú volna csak vázlatot nyújtani róluk. Nos, kettőt mégis, a helyzetábrázolók két klasszikus rajzhalandzsáját.
Az egyik stratégiai: Európa csak úgy tudja visszaverni a (lovasságával már akkor) gyors mozgású Vörös Hadsereget, ha gyors hadianyag-szállításra Románia megkapja a Szatmár-Nagyvárad-Arad vasútvonalat, a nyílegyenes cseh-jugoszláv összeköttetést. Ha a vasútvonal annak idején nem oda épül, mint a város, és velük az irodalmilag külön is sajnált Szalonta tán ideát marad.
Bár az a másik babona, hogy a folyók torkolatvidékére jogot tarthat az az ország, ahol azok erednek, s így a szemnyugtató határ a Tisza volna; de ez csak északon érvényesült, Beneš többszöri szorgalmazására. Azt ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Garamot, Nyitrát, Vágot országhatár vágja át, mielőtt a Dunához ér. Az ő tekintete különben Vácig kívánta volna a határt: a Duna ott amúgy is délnek fordul.
Mindezt a látványnak cáfolhatatlanul keserves humorú valóságot úgy-ahogy mégis tárgyilagosan - beletörődően - ábrázolni? Az állapotában megszilárdult ellenforradalom nem késett vállalni a nemzeti panaszt. A harsány nacionalizmus szógépezetét kapcsolta be. Ez elég rekedt, majd később nem egy lejtésében hamis hangon keltette a szenvedélyeket. A határon túl maradt-rekedt tömegek anyagi és erkölcsi megnyomorítását dobolta, miközben az uralma alatt maradt tömegeket éppoly mélyre taposta. Az ellenzék, mint láttuk, meg sem kísérelte, hogy tárgyilagosan bemutassa, mi ment végbe, s miként, a trianoni asztaloknál. S mi azokból vállalható. Az erkölcs és a népérdek védelmében.
S a pártatlannak tekinthető külföldiek? A nyugati szellemnek elfogulatlan, az igaz hírközlésre annyiszor fölesküdött hang- és véleményadói? A magyar érvek szónoka az öreg Apponyi volt. A rajzolók még fölfigyeltek rá: hosszú szakálla remek karikatúrát kínált. Teljesítményére, hogy beszédét a francia után angolul is ő mondta el, ez röppent föl: a tolmácsok kenyerére pályázik.
A magyar delegációt a torzrajzok a Feszty-körkép honfoglalóinak kacagányaiba öltöztették. A görbe kardos, sarkantyús, szőrmekucsmás diplomaták a francia parketten! A magyar érvek éppily ábrázolást kaptak. Mi egyensúlyozhatta a közröhejt, amely egy lehetetlen helyzet lehetetlen alakjait eleve fogadta? Mi ellensúlyozhatná, akár ma? Tán ha a nevetésre fakasztó bábuk körhintáját megpörgetnénk egy kicsit úgy, hogy minden figura szem elé kerüljön?
A nyugati szellemnek egy-egy kitûnő képviselője mégiscsak ott álldogált s járdogált a termekben s a folyosókon. Közülük egy a megfigyelőképességével, tényrögzítő tollával világirodalmi rangjához, s egyben a legjobbak hódolatához még Nobel-díjat is kapott. A Duna menti viszályokról vajmi keveset tudhatott. Tekinthetjük hát mégis tárgyilagos tanúnak? Benyomásait rögzítette.
Pusztán a páros mérlegelés céljából vessünk pillantást többszöri beszámolójának néhány sorára. Ernest Hemingway mondatait olvassuk: ,,Mire ezek a beszélők befejezték a szót, és a békeszerződések alá voltak írva, kiderült, hogy Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román.? ?, Az öreg halász későbbi szerzője veszélyesnek tartja ezt a területi mohóságot, noha: ,,Mária királynő, aki elsőrendû bridzsjátékos, másodrendû költőnő, és egészen magas fokú bogozója az európai politika szálainak, s aki egymaga több kendőzőszert fogyaszt, mint a többi királyi család tagjai együttvéve, minden erőfeszítést megpróbál, hogy olyan európai szövetséget hozzon létre, ami majd megakadályozza ezt a fenyegető széthullást.? Megemlékezik a királynő férjéről is, mert eközben: ,,Ferdinánd király olyan gondterhelt ábrázatú, mint aki a választékos bajor-württembergi pofaszakálla mögé rejti a valódi arckifejezését.?
Az író szerint van ok az aggodalomra, mert királyi uralmuk oszlopa, a hadsereg különös képet nyújt; ezt Hemingway így írja le: ,,?tisztjeik ajakrúzst és arcpirosítót használnak, és fûzőt viselnek. Ez nem túlzás. A magam két szemével láttam egy kávéházban román tiszteket, gyalogos tiszteket a szájukat rúzsozni. Láttam lovas tiszteket rózsaszínre rizsporozva, mint zenés színpadon a férfikórus. A fûzőre nem mernék esküt tenni. A látszat megtéveszti az embert.? De ne citáljunk többet - mert hisz ez a világ letûnt - mindezekből az ízlést borzoló mondatokból. Azokból se, amelyek kedvezőtlen megvilágításba egész uralkodó osztályokat helyeznek, önszépítésüket és tetszeni vágyásukat, s így még múltjuk ábrázolási módját is ilyen görögösnek minősítve.
Károlyi jóval később, amikor ráeszmél a magyarellenes indulatok féktelenségére, méltán veti föl (akkor még csak önmagának): de hát miért nem darabolták föl teljesen az országot? Valóban, miért nem valósult meg az a másik terv, amelynek elmaradását a kisantant némely megálmodói újra s újra megsirattak: hogy Magyarországot nyugat felől is gúzsba kössék, közös cseh-jugoszláv határt teremtve ott is? A legtöbb - s legizzóbb - gyûlölet motorja a félelem. A torz humorú látványok közt díszkeretet érdemel, ha négyen-öten azon tüsténkednek, hogy csuklóján, bokáján, térdén, derekán egy vérző hullát kötözzenek meg, szájába pecket erőszakolva. Szoríthatták pedig ez esetben akár csonttörésig a hurkot azzal a logikával: ha Bugyonnij az ország területére ér, ez a magatehetetlen tetem szökik majd melléje a világforradalom veszélyesen izmos bajnokaként! A magyar nép hullakábultan hevert a földön; nem öntudatnak, ösztönnek sem adhatta jelét. Tán legjelesebb történetszemlélőnk ezt a képet vetítette föl a helyzetről: mint mikor gyerekek lekváros bödönre szabadulnak, s addig tömik magukat, míg csömört nem kapnak, és meg nem röstellik az összemaszatolt képüket, nem egymás előtt, hanem, hátha mégis odanéz a világ. Magyarországot az emberiség szemében egy pacsirta, egy egér nem védte, még csak riadt fölröppenésével, elszaladásával sem.
Hogy minden visszafizetésnek fogható s fogandó föl, az csak azok nyelvén lehetett érv, akik sem a történelemmagyarázat, sem a lélekvizsgálás mélyebb járataiba nem bocsátkoztak. Hogy nem hatás-visszahatásról van szó, nem valamiféle ingalengésről, arra a bizonyíték, hogy ez a fölgyûlt szenvedély hatvan év után sem csitult: a visszahatás, a visszalengés növekvően egyirányú; a tisztázatlan indulat kielégítetlen, hasonlóan mindenféle genocídium pszichózisához. Ennek meg az a törvénye, hogy a félelem szülte gyûlölet nem nyerhet kielégülést utolsó áldozata utolsó csöpp vérétől sem. Hitler azért volt oly vitéz a zsidókkal szemben, mert rettegett tőlük. Az ,,értsük meg?-féle érvelés tehát (hogy legyen mégis nyugalom és csönd) a földre tepert áldozat ez esetében sem a halálos, hanem különös tapintatosságból csupán a kéjes hörgést akarja nem hallhatóvá tenni.
(?)
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.