
Most már valóban elmondhatjuk, hogy igazi hagyománnyá vált a Sándor-Kerestély Ferenc tagtársunk toborozta-vezette békési KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) zarándoklat Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsúra. Kit hite hoz el, kit szülőföldje, Erdély örök hívó, hazahívó szava, kit kíváncsisága, vagy talán az is igaz, hogy az idén ,,odaforduló? ötven ember motivációja valójában egyedi, egyéni volt. Hiszen békésiek, gyulaiak, békéscsabaiak, hódmezővásárhelyiek, Skóciából jöttek voltunk vegyesen, sokan ott ismerve meg egymást. Ám mégis volt valami közös e buszrakománynyi utazóban. Valami ki nem mondott közös, összekötő, láthatatlan, de eltéphetetlen szál, mely összefonódik a többi keresztaljáéval, akikkel útközben találkozunk, és így lészen belőle olyan lelki, szellemi összmagyar, Isten áldotta, Szentlélek lehelte, Szûzanya babusgatta szövedék, mely a szentmise kezdetére együtt lélegző, egy szívütésre dobbanó, egy ingervillanásra reagáló, egyet sugalló és akaró csodaszerkezetté válik. S ez a székely furfangos ,,gépezet? mûködik több mint négyszáz éve, 1567 óta. Mûködik és fejlődik folyamatosan, és valahol, mélységében most is ugyanaz. Hiszen, ha belegondolunk az alaphelyzetbe, már az első búcsú is egyben hit és politika, harc és megmaradás, emberi test és szellem együtt rezdülése, isteni gondviseléssel való találkozása, e találkozás közös akarásának szüleménye.
Ma sincsen másképp. Ma is megmaradásunk a tét. Ma is harc és politika minden lélegzetvételünk, mely során egyszerre mondunk nemet az eltiprásra, és igent, csak azért is igent a feltámadásra. S ez ma sem megy hit nélkül, a jó Isten szándéka ellenében. Csak vele és általa maradhatunk meg. S ezt nap mint nap ki kell mondanunk, eszerint kell tennünk.
Sokan vannak, kik nem templomba járók, kik más vallásúak, kik úgy tudják magukról, nem hisznek. Pedig minden ember, aki valaha Csíksomlyóra a lábát pünkösdkor betette, előbb-utóbb rájön: ő is hisz valamiben, ő is keres valakit, valamit. Kapaszkodót, támaszt, segítőtársat, éltető menedéket, simogató kezet, meleg tekintetet. S ha már erre rájön, ez tudatosul benne, jó úton jár. És társunk az úton, és tagja e szövedéknek, és könnyebben mozdul, ringó a járása, libben a lépése, szárnyal a lelke, és mosolyog. És kezet nyújt ismeretlennek, mondván: Békesség. És nevet. És tudja: ő, lehet, még sokáig keresgél valakit, valamit, míg révbe ér, de őt már megtalálták, innentől másra is számíthat, legyen az ismerős vagy ismeretlen, legyen az embertársa, vagy legyen az Valaki. És tud még valamit: elmondhatatlanul jó, gyönyörûségesen szép dolog, bódító, észvesztően felemelő, torokszorító, könnyfakasztóan mámorító dolog magyarnak lenni. Magyarnak lenni Isten szabad ege alatt, félmillió sorstársával együtt, és énekelni, imádkozni velük, vagy csak körbenézni, s amíg szem ellát, irdatlan embertömegben a maga tükörképét látni a távoli, fekete pontnyi emberfejben, a földgolyó másik részéről idekerült nemzeti zászló alatt.
Az idei búcsú tulajdonképpen ,,apró? csodák sorozata. Minden arra mutatott, kevesebben leszünk, mint eddig. Madárinfluenza, szerte Kelet-Európában ítéletidő, árvíz, szakadó eső, szélvihar, orkán. Útközben is végigkísért az eső, a komor fellegek. Éjszaka is hallgattuk kopogását, Csíkszeredába érkezve is zápor fogad. Ám mire leszállunk a buszról, eláll. És egy csepp sem esik tovább, míg este Székelyudvarhelyre vissza nem érünk. A búcsú teljes ideje alatt komor fellegek kavarognak a Kis-Somlyó fölött. Sötétkék, lila, fekete, jegesfehér-tarka, ijesztő felhők örvénylenek, de a nyereg felett, ahol közel ötszázezren állunk, ,,lyuk? az égen, fehér, foszladozó vattacsomók, amiben a mise vége felé tenyérnyi kék égdarabka fakad, s e szakadáson át besüt a remény napsugara.
Kis csoda az is, hogy a rendőrségi elterelések, az áradó embertömeg ellenére épp utolsó percben, de felérünk a mise kezdetére. Bravó, betegek és nyugdíjasok és segítőik! Mindannyian ott vagyunk. A bevezető ének után hátranézünk, és pár méterre mögöttünk Kondor Katalin mosolyog ránk, idei bálunk fővédnöke. Mellette a szép szavú, bársonyos hangú Korbuly Péter. Kissé távolabb Vízi E. Szilveszter, az MTA elnöke feleségével. Békési MSZP-s képviselő, SZDSZ-es helyi pártvezető, intézményvezetők, iskolaigazgatók. Ki van még itt? Marosvásárhelyen a Kultúrpalota tükörtermében Erdős Norbert országgyûlési képviselőnk és lévendője. Csíksomlyóról jönnek. A világ minden részéről ott vagyunk. Idén először Kis-Ázsiából is, Ujgurföldről hárman. Hátulról rám suttognak: két volt osztálytársam, Olgi és Zsuzsi a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból. Ölelkezés?
Aztán a himnuszok. A pápai, a magyar. A székely himnusztól reped szét e nyereg. Majd az ősi székely himnusz. Az már halkabb. Nem a lelkesedés fogyott, nem az idő koptatta emlékezetünket. Egyszerûen csak elakad szavunk, gombóc a torokban, nyelünk nagyokat, végül szégyen, nem szégyen, könny az arcokon, meglett, felnőtt emberek válla rázkódik meg. A végén, az utolsó soroknál nagy megnyugvás, megtisztulás, egy törlés a szemek alatt, és megyünk áldozni.
Mise után leülünk végre megszusszanni, megpihenni és falatozni egy kicsit. A tömeg közben csendesen, fegyelmezetten vonul, lassan ürül ki a nyereg. Segítik, támogatják egymást a csúszós úton, füvön az emberek. Valaki azt mondja: ,,Nézzetek körül, sehol egy eldobott szemét, patyolat minden. Manapság ez is csoda.?
Mellettünk árva gyerekek két felügyelőjükkel fogyasztják szerény eledelüket. ,,Kiszúrja? őket csapatunk. Pillanatok alatt szendvics és kürtőskalács-hegyek előttük. A gombóc a torokban újra előjön?
Lassan indulunk. Keresem a KÉSZ-zászlót, hisz azt követtük utunk során. Kék-arany színei vezéreltek erre. A legkisebb velünk tartó hittanos ministráns, Levente kezében találom meg. Kérném el, hogy vigyem, de kérdést, kérést látok a szemében. Megkérdem, szeretné-e ő vinni? Rám néz őzbarna szemével, és azt mondja, mint tavaly Bálint barátom: ,,Tamás bácsi, én a másikat, a piros-fehér-zöldet szeretném vinni!? Az ismert gombóc?, elkérem Rékától a nemzeti lobogót, Leventének adom bizományba.
Mosolyog, de közben rettentő büszke is. És hozza végig az emberáradatban, körötte éppoly ,,kisfelnőtté? lett társai: Sanyi bátyja, Boglárka és Feri.
Rájuk nézünk, és tudjuk. Ismét megérte. Már ezért megérte, 2006-ban is. Hisz ők a remény. Mindannyiunk reménye.
Dr. Pálmai Tamás