Kultúra: Varga Patrícia Minerva kiállítása Kézdivásárhelyen

2006. június 10., szombat, Archívum 2003–2007

Varga Patrícia Minerva képeivel néhány éve találkoztam, s azóta a helyzet csak bonyolódott. Talán azért, mert öreg mesterem mindig mondogatá, hogy a háromnevû embereket - különösen, ha képzőmûvészek, s ha történetesen nem Szinyei Merse Pálnak vagy Csontváry Kosztka Tivadarnak hívják - kerüljem. Varga Patrícia Minerva tevékenységét látva azonban elbizonytalanodtam. Az utóbbi években ugyanis nem sok olyan, nálam fiatalabb alkotónak a mûveivel találkoztam, akinek bármiféle köze is lehetne a festészet hagyományaihoz. Neki ugyanakkor szemmel látható és természetesen eléggé el nem ítélhető módon fontos a pasztell és a papír találkozásának mikéntje, az olajfesték szaga és a vászon felülete. Mit mondjak? Furcsa egy szerzet! Számomra még rokonszenves is, mert szeretem az árral szemben úszó embereket. Főleg azért, mert magamat is közéjük sorolom. Becsülöm például azokat a fiatal képzőmûvészeket, akik nem interdiszciplináris médiák projektjein agyalnak, hanem portrét, aktot, tájképet vagy - ne adj? isten! - csendéletet festenek hagyományos anyagokkal - például olajfestékkel -, s ráadásul még festményeik mérete sem hivalkodó.
Ilyen az öregség! - mondhatják e konzervatív dörmögésre Önök, és nyilván, igazuk is van. Mentségemül szolgálhat ugyanakkor az, hogy a kalandvágy - legalábbis szellemi értelemben (egyébként: nem csak úgy!) - nem múlt ki belőlem, s emiatt azokat a mûveket szeretem leginkább, amelyek öntörvényû megközelíthetetlenségük vagy legalább rejtélyességük miatt nem hagynak nyugodni. Főleg pedig azok a kortárs képzőmûvészeti alkotások érdekelnek, amelyek láttán - legalábbis elsőre - még azt sem tudom megítélni: szépek-e, jók-e, vagy hogy egyáltalán hová is sorolandók. Amikor nem értem, hogy alkotójuk miért éppen ezt, miért éppen így, meg egyáltalán?
Az imént említett intermediátorok pedig éppen azért tûnnek számomra olyan unalmasaknak, mert túlzottan is kiszámítható a nyomulásuk világa, a képzőmûvészeti szókészletük és (mûanyag) világuk világképe.
Azért persze azt is el kell mondanom, hogy Varga Patrícia Minerva mûvei is eléggé irritálóak, ha nem is éppen a fentiek miatt. Itt vannak például az általa stúdiumoknak tekintett csendéletek, amelyek láttán csak arra tudok gondolni, hogy nem irigylem a mestereit. Ezekben ugyanis valami olyan különös, felfokozott indulat, valami olyan belső zaklatottság nyomai mutatkoznak, amellyel a ,,bemelegítő? erőfelmérésre szolgáló s mindenekelőtt mértéktartást követelő stúdiumok határait gátlástalanul áthágja. Csendélet gyanánt egy bizonytalan közegbe nyomuló, citromnak, birsalmának, esetleg körtének látszó lények tálaltatnak, enteriőrként pedig egy kihúzott fiókú, különös arányú - szerintem sosem létezett - láda és egy fájdalmasan üres szék, mely egy víz alól nézett festőállvány mellett áll, s amelynek szemlátomást esze ágában sincs komolyan venni önnön geometrikus struktúráját. Aztán itt van még egy tangóharmonikának tûnő radiátor és egy iszonyúan nagy lábú, arctalan figura.
Kénytelen az ember azt hinni, hogy kettőnk közül valaki nem jól látja a dolgokat. Vagy kénytelen az ember tudatosítani önmagában, hogy egy olyan zárt világgal van dolga, ahol semmi sem egészen olyan, és semmi sem igazán az, ami.
Ahol váratlan könnyedséggel eltûnik a horizont, s az addig nádasnak tûnő vegetáció az égbe tart, ahol fekete fák - esetleg emberfigurák? - vészjósló figuráinak árválkodó árnyai járják a tomboló napsütés sárga, narancssárga tájait, ahol földön gurul a Nap korongja, s ahol a lemeztelenedett élni akarás fölé fekete lyukak égnek az égboltba. Varga Patrícia Minerva az itt kiállított mûvei közül is azt állítja némelyikről - mint ahogy arról a nekem írott levele tanúskodik -, hogy azok a ,,valós?, a tájban festett, igazi tájképek. Nos: elhiszem, hogy Varga Patrícia Minerva éppen a tájban állt vagy ült, amikor festett, de nem hinném, hogy gyakran odanézett. Mert képei számomra éppen arról ismerszenek meg, hogy bár tájasszociációkat keltenek, de valójában nonfiguratív képek. Lehetnek látszólag magaslesből látott nádasok, magas fûbe taposott utak vagy kiégett sztyeppék kopott vegetációi, mégis nyilvánvaló, hogy ezek belső tájak. Varga Patrícia Minerva belső tájai, ahol önfeledten kóborol, s ahol szükségét érzi néha annak, hogy festményeknek álcázott képeslapjait szétküldje innen. Szóval, amikor fest, megfeledkezve mindenről, az úgynevezett ,,korszerûség? követelményéről, a kötelező érvényû ,,trendekről?, sőt, talán önmagáról is.
,,Itt jártam? - üzeni, s az ember csak csodálkozik, hogy ez a fiatal nő ezt a félelmetes egyedüllétet miként tudja elviselni a ,,Szegény, szép, szörnyû halottak? földbe égett fekete nyomai között.
Szemadam György
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-06-10: Archívum 2003–2007 - :

Hírsaláta