
Nem Vitályosék találták fel, százados intézmény, viszont jó kortárs példáját nyújtják annak, hogyan kezdődik újra a kisgazdaságok integrációja előbb rokoni kötelékben, azt követően, hogy a romániai téeszvilág minden szövetkezést lejáratott, s olyan erkölcsi akadályt gördített a földkoncentráció útjába, mely a kis- és közepes gazdákat a mai napig lenyûgözi, megbénítja. Holott másfél évtized telt el a földek visszaadásának megkezdése óta, a folyamat nem zárult le, s Románia felemás politikai viszonyai miatt is csak apró lépésekkel tudta elérni azt, ami polgárosodottabb társadalmakban egy-két határozottabb lépéssel megközelíthető, sőt meghaladható volt: a kollektivizálás előtti tulajdonviszonyok restaurációját egy elemi társadalmi igazságszolgáltatás keretében. Az újpolgári kibontakozás csak ezt követően indulhatott be, s Románia ebben is sereghajtó a régióban. Itt nem csupán az RMDSZ kényszerült a ,,kis lépések? csigasebességére kapcsolni (amiből aztán az apróbbnál is apróbb lépések, a helyben topogás, illetve a ,,picit előre, sokat vissza?, ,,látszólag előre, de inkább hátra? valósága lett), lássuk be, a román elit is egy kissebességes ritmust és cikkcakkos irányváltást szabott ki országának, s ezért itt évtizednél többet emésztett fel az, ami másutt két-három év alatt lezajlott. A szövetkezeti vagy az egyleti, vagy a gazdaköri gondolat kompromittálásáról szólva ezért üdvözölhető örömmel, habár nagycsaládi szinten újjászületik a gazdasági összefogás is a közös munka és gépkihasználás formájában. Érdekes példáját találtam Gidófalván: a szülői szeretet és gyermeki ragaszkodás családi tulajdonteremtő erejében.
A kétszer megvásárolt traktor
Három gyerekük közül kettő kiházasítása és saját, főleg háztájira épülő gazdaságuk hasznot hajtó mûködtetése után Vitályosékat a rendszerváltás pályamódosításra kényszerítette. Aki korábban városba ingázott közülük: a családfő, az ipari munkát vállaló kisebb fiú és lányuk férje - ki nyugdíjazás, ki az elbocsátások, ki egy munkabaleset következtében -, mind hazatértek, és az ősök nyomdokaiba lépve, gazdálkodásra adták a fejüket. A 71 éves Vitályos Béla bácsinak a gazdálkodásról és az önállósodásról először a ló jut eszébe:
- Nekem volt - megvan most is - egy szép nagy lovam, az a 16 soros vetőgéppel egy nap még két hektárt is elvetett. S mondom a legényeknek, vegyünk egy tárcsát neki, fiaim, s mi ne traktorozzunk. Azt mondja a küsebb fiam: Apja, maga már a korban benne van, nem hiányzik magának, hogy botorkázzon a ló után szántani s vetni! Akkor volt pár lejünk, felmentünk Kőröspatakra az állami gépállomásra, s vettünk egy kicsi, 40 lóerős traktort, egy tiszta újat. A mai napig nem volt soha semmi baja! Volt a vejemnek egy lóhúzta vetőgépje, azt átalakítottuk, hogy hidraulika emelje, s felszerelhető legyen a traktorra, ne kelljen a lóval vetni. Azt ügyesen megcsináltuk, a kicsi traktor egy nap alatt még négy hektárt is elvetett. Na de nem volt elég a kicsi traktor. Ahol a kombájn egyszer végigment, ott utána húzta szegény az ekét, de nem bírta. Mondják a fiúk: Apja vegyünk egy nagyobbat, a kicsivel csak kínlódunk. Keresztbe megyen, majd elszakad. S akkor gondoltam, eladom a kicsikét, majd megpótoljuk, s veszünk mást. Igen ám, de Kőröspatakon egy traktorista barátom azt mondta: Béla, nehogy megbolondulj, és eladd a kicsikét, mert az többet ér ezeknél, mert azt többféleképpen lehet használni. S igazat mondott: lehet vele pergetni, permetezni, töltögetni, lehet közölni? A másik jó szántani, tárcsázni, jó a kultivátornak, de az apró fele annyi motorinát eszik meg! Na, amit bészereztünk 60 lóerős volt, román. Kilövődtünk vele. Megvettük Bodokról az SMA-tól (állami gépállomás). Sokat kértek, 1994-ben 28 milliót! Vittem egy traktoristát magammal, az bénéz az oldalán a résen: minden benne van! Minden benne volt, de minden össze volt törve. A főtengely el volt hasadva, az önindító nem vitte. Mikor Zalánban egy komoly mesteremberhez, Nagy Jánoshoz elvittem, azt mondja: Béla, maga ezt jól megvette, mert ennek a belibe minden új kell! Egy áldott esztendőbe neki kerestünk, ami pénzünk volt, mind odament, amíg kijavította. Pedig a tejpénz nem is kevés, legalább 13 millió volt azon a nyáron. De azóta - kopogjam le - állja a helyit!
- Becsapták magukat?
- Úgy, úgy! Az ottani traktoristák, akinek valamije elromlott, cserélte ki és rakta bele a hibás alkatrészt. Egy bodoki ismerős megmondta. Mikor bétették a helyire, bément a saját lábán, de nekünk már húzatnunk kellett hazafelé. Akkor a család együtt dolgozott, Dórika 1994-ben ment férjhez, azelőtt a pénz együvé gyûlt, ő az aprozárban (zöldségesüzlet) dolgozott még, aprozáros kisasszony volt.
A gépkezelést az ifjabb három férfi végzi:
- A gyerekeimnek egy kicsit furcsa volt, mert csak ,,tehenyül? értettek, mi avval foglalkoztunk - kacagja el magát Irmus asszony, elégtétellel jegyezvén meg: utóbb levizsgáztak traktorvezetésből.
- Eladtam egy jó csitkót Nagybaconba, kaptam 30 millió lejt, s vettünk rajta egy olyan vetőgépet, hogy a csalamádét és a takarmányrépát is veti. Már ebben az esztendőben 12 millió lejt visszafordított, három esztendő alatt tiszta ingyen van. S akkor vetünk, amikor akarunk, nem kell senki után várni.
A három visszakapott hektárhoz még vásároltak hatot, méghozzá így:
- Két-két hektár van egy darabban, összebütülnek, az út választja el egymástól. Bérlünk négyet, az anyósoméval együtt 12 hektáron gazdáskodunk.
- Egy kézre dolgozunk. A gyermekek elmentek, de mindent együtt csinálunk. Ha takarni kell a fiamnak, akkor mind takarunk - teszi hozzá a feleség.
- Szóval közös a traktor?
- Nem közös, a miénk, de haszonélvezete mindenkié. A vetőgép különösen bévált. Nagyon rozsdás volt, amikor megvettük, most le akarom festetni. A vetés úgy kikölt! Mondom: fessük le, mert megérdemli!
Négylábúak
Az állatok rövid leltárából az egész napi program könnyen kiokumlálható:
- Van tizenkét darab tehen, abból kilenc fejős s három üsző, ezek meg kell bornyúzzanak ebben az esztendőben, van még a ló, a másikat eladtuk, nyolc disznó és a juhok. Van még két kisbornyú. A takarmány? Hát a három hektár csalamádéból kikerül. Hátul egy nagy odor tele van. Úgy szeretem, hogy minden évben maradjon készletként is úgy gabona, mint kóst. Nem lesz egyformán minden esztendőben. Aztán silózunk, vetünk három hektár silót, azon cső, minden rajta marad, szemmel teli. Ott már szálas takarmány kicsi kell, mert avval úgy lakik az állat, mikor kettőnek egy jó kassal bédöndörítek, s egy kicsi liszttel meghintem, hogy szénából nem kell sok. A silózás is sok pénzbe került régebb, egy évben olyankor jött, mikor a hóharmat is megütte, és kocsány lett belőle. Mondom: vegyünk! Igaz, egy sort viszen, de egy nap két hektárt is le tud silózni. A nagy traktor viszi ügyesen, megy mellette a pótkocsi és fújja belé. Mind a három családnak egyszerre, Igaz, egy hétbe belekerül, de nem kell pénzt adni érte.
- Dolgoztatnak-e mással?
- Mi még megbírtuk idáig magunk, vegyszereztetünk burján ellen, úgyhogy kapáltatni nem kell. Idősek vagyunk, cukorrépát csak 30, pityókát csak 50 árat tettünk. A törökbúzát megpermetezzük, hogy olyan tiszta, mint az asztal teteje, igaz, hárommillió lejbe kerül egy hektár. Az a szalmaszedő pedig: csak szedi fel, hozzuk haza, s két ember hányja fel. Addig én hordtam hetekig a lóval, pedig óriásszekerünk van. Silózáskor kellett egy pár ember a trágyahordáshoz. A családban szerre szedjük az egymásét.
- Pénzt a tejből látunk. S vaj?egy mustra (kimustrált) tehen ha akad, nem lesz bornyúja, s el kell adni. A lelkem szakadt meg, egyet tartottam, hiába ondóztattuk, hiába vittem a bikához, hiába sajnáltam. Kaptam érte tizenhárom és fél milliót, de négyszáz kilón fejjel volt. A hús szotyogott le róla, olyan kövér tehén lett. De csak a Csaó idejében kellett a meddő tehenet is tartani, mert a létszámot nézték, ugye.
Kilátások, az élet öröme
A két lakóház mindennel felszerelve, folyó víz és városi stílusú konyha mosogatókagylóval (igaz, az ágy arra vall: lakni lehet), csempézett fallal és még sorolhatnám, egyszóval az, amit összkomfortnak szoktunk nevezni, tévékészülékkel, miegyébbel kiegészítve. Mire kell itt még pénzt fordítani?
- Hogy veszünk-e még földet? Mi ejsze nem, nekünk ez elég lesz. A nagyobbik fiunk nem nősült meg, hogy segítsége legyen, ami marad, neki egyedül sok lesz, de ha a gyermekek így fogják szeretni egymást, mint eddig, akkor meg fog tudni birkózni vele. Egy-egy mondja: minek vettetek földet? De olyan, akinek semmi ivadékja nincs. Annak, mondom, hogy van négy unokánk, két fiúcska és két kislány, azok majd elosztják egymás között. Mikor a világ megváltozott, 1950-ben, édesapám - nyugodjék csendesen - egy darab földet vett. A szomszéd, egy suszter, kacagta: Vitályos János megbolondult. Minek vett földet, mert esztendő ilyenkor elveszik. Apám mondta. Nem baj, szomszéd, elveszik, de levinni nem tudják. S akinek most volt, vitte a birtoklevelet, s kapott, akinek nem, az nem volt, mit keressen ott?
- Mi a jussal úgy jártunk - teszi hozzá a feleség -, hogy amit ő kapott, mikor Ati megházasodott, neki adtuk, amit én kaptam, a lányomnak jutott. Azért kellett vásárolnunk utána, hogy nekünk is legyen.
- Az öregkorunkat? Én úgy gondoltam, hogy éljek sokat, s haljak meg hamar.
- Betegesek nem voltunk, ő ejsze még egy pirulát életében nem vett be, én lehet igen, fájt a fejem, így-úgy kornyadoztam, de ágyba nem kerültem - világosít fel Irmus asszony.
- Én pedig életemben annyit dolgoztam, hogy a faluban lehet kettő sem annyit. Úgy a kollektívben, mint itthon. Ami kereken van, mind ketten csináltuk, aztán a kicsi fiamnak is olyan bennvalót, majd a lányunknak.
- Atinak ?90 után építettünk még egy istállót - veszi át a szót a feleség -, ?96-ban megházasodott, különválott, kapott két tehenet, két disznót, négy juhot. ? is vett vagy négy darab földet. A mi szüleink annak idején tudja-e, mit adtak? Neki egy bornyút, nekem két malackát - annak is úgy örvendtünk!...
- Árak? Akitől bérlünk, egy baróti ember, mondom neki: add el, ne kelljen fizessük a bért. Azt mondja: eladná, de náluk 70 millió egy hektár föld. Nálunk a legjobb helyen is harminc-harmincöt volt nemrég. Mondom: vidd oda, s add el ott! Igazság szerint megyen felfelé itt is, de a tavaly egy hektár s negyven árat vettek itt 40 millióval.
- Szórakozás, lazítás volt-e az életben?
- Vendégségben? keresztelőkor?
- Míg fiatalok voltunk, ide-oda elmentünk. Most még kedvünk sincs. Van ez a nyamvadt televízió!... Ha látogatunk, a gyermekeinkhez s az unokáinkhoz. Ez a szórakozás. ?k is, nincs hét, hogy ne jöjjenek. Ez tölti bé minden vágyunkat: a család s a négy unoka.
Béla bácsi hozzáteszi, udvariasságból, nyilván a városi riporter fogalmaihoz igazodva:
- Jártunk Magyarországon. Látogattak ide az egyház révén, nálunk szállásoltak el egy sírkőkészítő mestert a feleségével és egy kályhacsempe-készítőt. A falu, köztük mi, viszonoztuk. Kérdem, mikor jönnek még? Azt mondja a csempegyáros felesége: mi oda, drága, soha, mert szegények vagytok, nektek sok csempét nem fogunk tudni eladni! Meghordoztak az országban. Pesten olyan eső ért utol, hogy a kanális alig győzte nyelni a vizet. De, jaj, az Országház! Hát az, meg kell adni, az gyönyörûszép volt!
B. Kovács András