18.
Szobordöntés?
És akkor nem tudom, hogyan sikerült, próbálták lebontani Sztálin szobrát, jöttek a végén harckocsikkal, tankokkal jöttek, és óriási nagy, vastag drótköteleket tettek rája. (Grenák István, Budapest, Genf)
Hatalmas nagy volt. Hogy mekkora volt? Van egy képem! Lent állnak a törpék, az emberek mellette. Öt teherautó húzta drótkötéllel a nyakában, meg se bírták mozdítani. Valaki elment, s hozott egy antigénhegesztőt, és a csizmánál körbevágták, s úgy tudták a döntést elkezdeni. De az ember kicsi a Sztálin csizmája mellett is! (Pongrácz Ödön, Budapest)
Láttuk, hogy kocsikkal, teherautókkal hozták a kötelet, amivel Sztálin nyakát húzták. Nem jött le. Olyan erős volt. Vártuk, hogy mi fog lenni. S egyszer csak megláttuk a hegesztőpisztolynak a lángját, mindenki elkezdett ujjongani, hogy most valami lesz, mert levágják a lábát. Mi talán 50-60 méterre voltunk a szobortól, és láttuk, hogy vágják körbe, a csepeli munkások hoztak vágószerszámot, s ezzel körbevágták az egyik lábát, s akkor megint elkezdték húzni, és egyszer csak látjuk, hogy meginog a szobor, s kezd lassan dőlni! S amikor elkezdett dőlni, olyan csend volt, hogy ha valaki leejtett volna egy pénzt, meg lehetett volna hallani. Halálcsend volt. (Budaházi Lászó, Budapest, Melbourne)
Végül is a teherautók húzták a kötelet, de azért mi is megmarkoltuk, hogy az erőnk benne legyen! (Rédey Gábor, Budapest, Köln)
Az egy felemelő látvány volt, amikor már így 45 fokos szögbe dőlt el a szobor? Ez mindig előttem van, valaki le is fényképezte, s aztán a nyugati sajtóban is megjelent a kép, ahogy meg van hajolva. S akkor az volt a kép aláírása, hogy Sztálin meghajlik a magyar nép akarata előtt. (Vanek Béla, Budapest)
Mindenki csak nézte a szobrot, mikor dőlt le, s amikor megfordult a feje a betonon, húúúúúooo! S a rengeteg ember, az a kiáltás, az egy olyan öröm volt! Megnéztem az órát, nyolc óra harmincöt perc volt, amikor a szobor ledőlt. Nem felejtem el, amíg élek. (Budaházi Lászó, Budapest, Melbourne)
Ledőlt a szobor, senki nem vett levegőt, és akkor, ahogy vettük a levegőt, egy nagy sóhajtássá vált az egész tér, hát félmillió ember, és ahogy vettük a levegőt, s ahogy ledőlt ez a bálvány, ezzel a sóhajjal kiszállt belőlünk a félelem. A Dózsa György úton, a felvonulási téren volt ez, a Regnum Marianum helyén. A Regnum Marianumot a 19-es tanácsköztársaság leverésének az emlékére állította a magyar nép. Ez szálka volt a kommunisták szemében, s miután lebontották a templomot, oda építették ezt a Sztálin-szobrot. És ott vonultak az emberek, ez volt a fölvonulási tér, amikor a kommunista ünnepek voltak. (Rácz Sándor, Budapest)
Igen. Ott ünnepelt a rendszer a Vezér lábainál. A Vezér előtt. Ünnepelték őt, és olyankor, amikor zengett a tér a Sztálin, Sztálin, Sztálin kiabálásoktól, talán nem is érezték, hogy milyen megalázó helyzetben vannak. Nem is érezték, hogy kinek a nevét üvöltik, kiabálják. A világtörténelem legnagyobb gyilkosáét! Akinek a kezéhez annyi vér tapad! Több mint félszáz millió ember vére. És mennyi szenvedés! Mennyi fájdalom. És most egyszerre mindenki érezte, tudta, hogy végre elérkezett a felszusszanás pillanata. A fejek felemelésének, a lesütött szemek, zavaros tekintetek megtisztulásának a pillanata. Az ébredés pillanata! A Nagy Pillanat! Végre, végre! Istenem! Hát megértük? Hát lehetséges ez? Sokan talán csak ekkor érezték meg, hogy az Óriás Törpe volt! Hogy a szimbólum ereje egy pillanat alatt hogy megtörhet. Eltûnhet, szétoszolhat, szétfoszolhat. Vagy: hogy megváltozhat az értelme, jelentése. A Félelem helyére - mely eddig betöltött tüdőt, értelmet, mely ránehezedett a lelkekre - a megszabadulás érzése, levegője áramlik. Az, hogy Vége! Ennek is vége? És öröm öntötte el a lelkeket.
Ordítottak az emberek? Mint Arany Toldijának az esete a cseh vitézzel, mikor viaskodott, s mikor fölmutatta a cseh vitéz fejét a kardon, s nagy üdvrivalgás támadt kétfelől a parton. Arra emlékeztetett. Valahogy így volt, olyan borzalmasan szép volt az? Jaaaaaaj! Mikor egy óriási, nagy teher lejön a válladról, leesik rólad. És az a fantasztikus szabad érzés! Akkor ott a tankokkal húzták a Sztálin szobrot végig a városon, és az emberek taposták. Olyan nagyszerû jó érzést, olyan szabadságérzetet kapott az ember. (Grenák István, Budapest, Genf)
És ahogy ledőlt a szobor, elkezdődött annak az utóélete. Mondhatni így is: kálváriája! Dicstelen, de mindenképpen jól megérdemelt, kiérdemelt ,,sorsa?.
Autókra kötötték, a nyakán volt a kötél, és végighúzták az Andrássy úton és a Körúton a Rákóczi út kereszteződésére. És ott az emberek nekiálltak a legnagyobb erővel, s szétverték, kalapáccsal verték szét, szétfûrészelték. Nekem is van egy darab, mint értékes tárgyat őrzöm, mert nagyon szép szobrok vannak abba beleöntve. Ezt nem tudja a világ, de ezt is azért érdemes tudni, hogy a 45 előtti magyar szobrokat használták fel a Sztálin-szobor megöntésekor. Királyszobrokat és másokat... És Sztálin szobrának a szétverése? egy folyamat volt. Éjjel-nappal verték, püfölték, darabokra törték, s szétvitték az egész világba. Szégyenjelnek. Azért mondom, ezt senkinek nem mondták, s mégis mindenki ment, és csinálta. (Rácz Sándor, Budapest)
Énnekem az első élményem a forradalomból éppen ez volt, amikor fél tíz körül ledöntöttük a Sztálin-szobrot. Ez egy olyan élmény volt az életemben, ami már megérte, hogy éltem. Elfelejtett az ember minden szenvedést és minden mást, de azt, hogy az a nép, akinek a nevében odaállították ezt a bálványt, odajön, és puszta kézzel letépi azt a szobrot, hát ez Isteni. (Rácz Sándor, Budapest)
És hányan lehettek akkor így! Hányan érezhették ugyanezt.
Aztán onnan gyalog jöttünk a Wesselényi utcán... Elindult a teherautó, a kötél a nyakában volt, s legalább öt vagy hat kötél húzta. Sztálin nyakában voltak a kötelek! És micsoda nagyszerû dolog volt ezt látni! Azok aztán meg sem álltak, húzták tovább a földön. Mire mi gyalog beértünk a Rákóczi úton, be a körút felé, akkor már csak a feje volt, szét volt esve az egész. Ahogy ütötték, verték, itt megálltak, ott megálltak... Mi nem értük utol, mert mi gyalog voltunk, én meg a feleségem. Mire utolértük, a Körút és a Rákóczi út sarkán ott feküdt a fej. Addigra már csak a feje volt egyben. (Budaházi Lászó, Budapest, Melbourne)
A tömeg ment, ment utána, amit találtak ottan, mindennel ütötték.
(Boros Emil, Budapest, Melbourne)