Élő múlt: Aki megszenvedte magyarságát

2006. június 28., szerda, Archívum 2003–2007

Kézen-közön jutott el a hír: idős atyánkfia (-lánya lenne inkább a helyes) elszavalt volna március 15-én egy szép verset. Amit már szavalt valamikor hatvan esztendőkkel ezelőtt egy sepsiszentgyörgyi márciusi iduson - s meg is szenvedett érette. Aztán a hír egy kicsit a jereváni rádió információjához lett hasonlatos: szavalta ugyan, de nem Sepsiszentgyörgyön, és nem március 15-én; megszenvedett valóban miatta, de nem hatalmi megtorlással. Székely Margit az egykori s leendő Székely utca legelején lakik, társával ott tengeti a kisnyugdíjasok életét. Hosszú élete - a hetvenhetediket tapossa - tragédiákkal teljes. Mégis tud mosolyogni. Nem törött meg, ma is egyenes derékkal - a szó átvitt és fizikai értelmében is - végzi mindennapos dolgait. Hite s magyarsága élteti - talán ez az ő titka. Nyitott szívvel és szívesen mesél, szavaiból két nemzedék drámai életútja kerekedik ki. A hatvan évvel ezelőtt elszavalt versre is visszaemlékszik, most is, akár annak idején, hibátlanul mondja, az évtizedek során még a hangsúlyozást sem módosította. Csak azóta élettapasztalata némi kommentárra kényszeríti. És van egy nagy bánata is: nem emlékszik a vers szerzőjére. Az idő rostáján még más emlékek is kihullottak. Ami megmaradt, azt jó volna továbbadni. A verset legalább, melyet immáron - véli Margit néni - egy márciusi ünnepségen is elszavalhatna valaki.
A szavalat
(Mikor történt?) Amikor volt ez a változás, a magyarok után, ahogy jött aztán, hogy ezek a nagy kommunisták, ezek a hitvány családból valók, mert akkor azok voltak a nagy urak, még a nevit sem tudta leírni, kommunisták voltak, s ők haladtak. S ugye engem megtapsoltak nagyon, de nagyon. Leánka voltam, jól néztem ki, piros arcom volt. (Hány éves volt akkor?) ?29-ben születtem, július 8-án, ez ?47-nek a nyarán volt, mert tudom, hogy jó könnyû székely ruhacskában voltam, rövid ujjú blúzocska, szép kötényke, szoknyacska. (Nem március 15-i ünnepség volt?) Ez nem, ez volt egy olyan ünnepség Oltszemen a kultúrban, egy este volt, öröm volt, na, mert mégescsak öröm es volt, tudja a nagy ég, hogy hogy es volt, gyermek voltam, s milyen a gyermek, mindent nem es figyeltem, de annyit tudok, hogy nagyon, de nagyon odavoltak ezért a szavalatért. Visszatapsoltak. Újból elszavaltam, de a taps egyet ment. Eljött oda egy Horváth nevezetû hitvány valaki, akinek a nyámja által az én szegény apám lett az áldozatja, na, mindegy, már az eltelt s elmúlt, feltámasztani úgysem lehet. S levett a színpadról úgy, hogy nekem az első fogaimból kettő bétörött. E tiszta igaz volt. Édesanyám ugye hát, mert ők ott voltak, mert mint szülő ugye a gyermekit végignézi, s pláne ez egy magyar érzelmû szavalat, s gondolták, hogy ezek a Horvá­thok, hát ezek belénk kötnek. Harmadszor is visszatapsoltak, még amikor ő levett a színpadról, de durván, csak egyet ment a taps. Én mondtam a szavalatot, de nem úgy, mint előre a kétszer. Mert futott ki a hang a szájamon. Édesanyám azt mondta: mért selypeskedel, fiam? Kiáltotta a színpadra, beszélj nekem úgy, mint eddig. De ő nem tudta, hogy nekem a fogam kitörött, s ahogy beszélgettem, az az idegszál, borzasztó rossz érzés volt. S kezdtem sírni, s akkor odajött Fazakas Béla tanító úr, aki akkor esztendőben tanított, mert négy osztályt tanultam Vasilescu Gheorghenél a román iskolában, román volt, de aztán annak a keze alatt lehetett tanulni - aki akart, persze. Akkor négy osztályt, ahogy lett a magyar világ, lementem a felekezeti iskolába, ott volt velünk szemben, oda jártam négy osztályt, úgyhogy ott aztán végeztem. Na, a tanító úr odajött, s azt mondja, hogy miért sírsz? Mondom, úgy fáj nekem a fogam. De egyet szólott a taps. Hát akkoriban nem volt romány ember a faluban. Most gondolom, ezek béfúródtak min­denüve. Így annyiba maradt, valahogy-valahogy elmondtam.
Az első tragédia
Ami egyszer hitvány dolog volt, s ami történt az én édesapámmal, hogy rejik jöttek a házba, szólították a nevin, Jóska bácsi, s azzal itt, ilyen helyen [nyakán bal oldalt a kulcscsont alatti gödröt mutatja] ezt a lyukat szúrták meg. Ezek a Horváthok. (Miért szúrták meg?) Azt vallották, hogy tévedésből. Meg voltak részegedve, s az ő ármádiája, az ő fajtája. Az első román világban volt ez, sok hitvány magyar átállott a románokhoz. (Gazdagok voltak, valamit el akartak venni?) Nem voltunk mi olyan nagy gazdagok, nekünk hét hektár szántóföld volt, kaszáló, erdőjog, édesapámnak volt Bikszádon kőbányája, ezek voltak. Mi nem voltunk olyan nagy gazdagok. De voltunk gyermekek elegen. (Hányan?) Mi csak tízecskén. (nevet) (S mind felnőttek?) Mind felnőttünk, s nem tudtam azt, hogy mi az, soha nem hallottam az én édesanyámtól, hogy te Jóska, hát nincs pénzünk. Soha, de soha. Édesapám folytatta a kőfaragást, a kőmûvességet is. Úgyhogy pénz volt. Soha nem hallottam azt, hogy nincs.
Közjáték párttal és elvtársakkal
Na, elég az, hogy telt az idő, s jött ez a mostani demokrata világ. Édesanyám után ment a polgár, amelyik dobol a faluban, hirdet. Vilma néni, jöjjön, mert a bíró hívassa. Édesanyám ment, mert neki unokatestvére volt (a bíró), hogyne ment volna. Adjon Isten jó napot, s hát ott volt ennek a Horváthnak a leánytestvére, Sikóné. Ült az asztal mellett. Nem várta, hogy a bíró szóljon! Édesanyám a bírónak szólott: mi van, Ferenc, métt hívattál? Hát felállott ez a Sikóné, s mondta: igaz-e, Vilma néni, hogy mi nem haragszunk egymásra? Velem semmi közöd egyáltalán, még a templomban sem a padba, mondta édesanyám, én jóllaktam veletek -, de már akkor az édesapám meg volt halva, amikor ez a meghívás történt. Vilma néni, ne, falufelelős akarok lenni, mondta Sikóné, de ő azt nem gondolta, hogy állj meg, vándor, mert ez a bíró ennek az asszonynak unokatestvére, hát ez nem vágja, nem bolond, hogy vágja. Hát elmondja, s édesanyám annyit mondott: Ferenc, ezétt hívattál-e? Adjon Isten egészséget, s maradjál te itt a székben. Édesanyám hát nagyon-nagyon valaki volt. Elég az, hogy nem lett meg aztán Sikóné falufelelősnek, a párttól kivoltak, akkor nagy pártvalami volt itt a Fogolyán-féle lakásban, kivoltak Várzáné, Égetőné Barabás Vilma, s még az ilyenek, hogy Tóth néni, nem szabad, s Tóth néni, hát a néptanácshoz hívattuk. Azt mondta [édesanyám]: semmi közöm magikkal, magikat nem ismerem, s én pedig ezekkel még a templomban sem akarok egy helyré ülni. Édesanyám soha nem fogadta a köszönésiket. Egy olyan szívbetegséget kapott akkor édesapám, amikor megszúrták a házában. Ez így volt.
A vers
(S a versre tetszik még emlékezni?) Igen! A magyar nép, ez a címe. (?) ,,Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, / Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? / Ha eljön, úgy jöjjön, hogy készen találjon, / Még a félhalott se maradjon az ágyon! // Haza és szabadság, ez a két szó, melyet / Először tanuljon dajkától a gyermek, / És ha a csatában a halál eléri, / Utolszor e két szót mondja ki a férfi!? Haza és szabadság. Ez volna a vers. Ó, hát én sok ilyen magyarokat tudok, én amikor elkezdem magamba, én itt dolgozgatok, az uram odale, én itt magamban ismételgetem, amíg még engedi az eszem. S a korom.
Vissza az első tragédiához
(Mind a kettő jól engedi, hála Istennek. Aztán ennek a Horváth-féle színpadról levevésnek semmi következménye nem lett?) Nem. ?k lettek aztán az urak, a bátyám lemondott arról a bíróságról, mert már nem bírta, amit mûvelni kezdtek azok el, s lemondott, de úgysem lett néptanácselnök egyik sem azokból a Horváthokból. Nem, bizonyisten, mert a falu nem őket választotta. Nem bizony. Sőt, annyira édesapám mellett állottak, hogy azt mondták, hogy ahol úgy kapnák el egyedül? De hogy mindent összezavarjak -, amikor édesapámmal megtörtént ez a dolog, édesapámat bévitték, jött a csendőrség, mert ott volt a szomszédunkban, a nagy kutyával, édesapám le volt feküdve, mint egy halott, úgy feküdt, de tarickolt ki a vér, kukkolt. Akkor felvitték a kórházba Szentgyörgyre, békötözték, s a másik addig hadakérozott odakinn a késsel, mert azt gondolták, édesapám meghalt, mert egyet sem mozdult, addig hadakérozott a kapu előtt, hogy megszúrt egyet a barátjikból. Pontosan azt szúrta meg! A kapu előtt, s meg es halt abba a helybe. (Horváthot vitték-e el akkor a csendőrök?) Én már arra nem emlékszem, mert ugye nem engedték ki egyáltalán a gyermekeket, aztán mit csináltak kinn, sosem kérdeztük, annyit tudok, hogy édesanyám egyet, mihelyt a harangszó megkondult, bárhol találta a harangszó, ha munkába, ha az úton, de az egy pillanatra összefogta a kezét, s ő elmondta az ő imáját, úgy folytatta tovább az útját. (S az édesapja, amikor Horváth megszúrta?) Jobban lett, felépült, de kapott egy olyan szívbetegséget jettibe. E tiszta igaz volt. Úgyhogy ha az ember meggondolja? Nekem itt rományok vannak túlfelől [a Székely utcai ház első felében], tőlem ülhetnek. Mert én még csak át se nézek, hogy ne is láthassam, mert én eddig vagyok velik, ne [mutatja].
A második tragédia
(S hogy alakult aztán Margit néninek az élete?) Hát hála a Jóistennek, én jó embereket találtam, az első férjem meghalt szívasztmával, húsz évet éltem vele, akkor voltam nyolc évet özvegy, akkor ez az ember elhozott, na. Jól volnánk, csak fájnak a lábai, máskülönben jól volnánk, én nem mondom. Úgy osszuk a nyugdíjat, a cigarettagyárban dolgoztam mint gépésznő, s mit kapok huszonöt évre? Azt tessék kérdezni, hogy legalább a kétmillió s felet megadják-e? S ezt es csak úgy, hogy mán kétszer voltam kihallgatásra, most azt mondottam, harmadikszor Bukurestbe megyek bé. Annyit tudok románul, hogy el nem tudnak adni, olyant mondok, amiért a fa hegyin fejjel nem húznak, de arra én ügyelek, hogy arra ne kerüljön sor, de el fogok menni. Megvan a szabadjegy, felit fizeti az állam, felit én, valahogy úgy csinálom, hogy kibírom. S ha nem, adom ezeket is, ne, hogy menjenek [gyûrûit mutatja], úgy sincsen gyermekem. (Hogyhogy?) Nekem volt egy kétéves leánkám, agyhártyagyulladást kapott, a kórházban meghalt. Akkor megkaptam a vízbetegséget, víz volt a hasamban, tizennégyszer csapolták le, holt hírem hazament. S itt vagyok. Csak amíg élek, addig érzem azt a fájdalmat. (S kilenc testvére? Élnek-e, hogy vannak ők? Családjaik?) Most temettük el az utolsót. Három odamaradt a háborúba, három fiútestvérem. (Margit néni hányadik volt?) Én a nyolcadik. Öt fiú s öt leány. A legjobbak maradtak oda. (Valaki maradt-e Oltszemen a szülői házban?) Amikor édesanyám meghalt, tizenöt évre, hogy meghalt édesapám, aztán a fiútestvérem, amelyiket egy traktorral elnyomattak egy este, ment haza, s elnyomatták, hogy abba a helybe meg es halt, aztán az eladta. (Hát azt ki csinálta, s miért csinálta?) Azt azért csinálta, hogy részeg volt az illető. A kerékgumit megcserélte a mezőbe, hogy ne az ő gumikereke legyen, de közbe addig, ameddig megcserélte volna, csak a nyomot megkapták. Tömlecbe volt, de avval nem érünk semmit, mert úgyse támasztottuk fel. Nem tudom, ilyen kain élet, ilyen egy rossz, nem tudom, másnak úgy van-e, de én visszaemlékezem, hát sokan voltunk, de milyen egy csendben volt a mi családunk, soha nem kellett a kapura összegyûlni. Most megrészegednek, az agyikot megisszák, dühöngnek, még ha nem húzódol félre, még hezzád es ütnek, ennyi az egész.
A titok és a kincs
(Elég sok tragédia volt a családjában, mégis olyan derûs tud lenni.) Mit tudjak csinálni? A leánkámért azt hittem, hogy meg kell hogy haljak. Mindennap még kétszer s háromszor is elmentem az árkosi temetőbe. Mert Árkosra mentem volt elsőbben férjhez, ott laktam majdnem 29 évet. Ez volt. Az Isten ezt adta, ezt kell szenvedni. Azt büntet az Isten, akit szeret. Van nekünk, reformátusoknak egy ilyen énekünk. Ismerek sokmindenfélét, van itt, ne [homlokára mutat]. Aztán mikor reagyújtok, észreveszem, hogy künn vannak ezek a rományok nyáron, reagyújtok, hogy Ki tudja merre, merre visz a végzet, akkor ezt annyiba hagyom, s reakezdem, hogy Árpád atyánk, ne féltsd ősi nemzeted, Horthy Miklós lova megérdemli a zabot, kétszer kerülte meg Erdélyországot, s ha még egyszer megkerülte volna, Erdélyország az oláhé nem volna. Énekelek, értik, nem értik, engem nem érdekel. A kapun belül szabad énekelni.
(Végezetül féltve őrzött kincsét mutatja meg Margit néni: bibliáját, benne három piros-fehér-zöld szalagocskával. Relikviák, számára a legkedvesebbek. ,,Meg van hagyva, hogy ezt velem temessék el? - mondja. És mosolyog. Nyugodt, derûs arcán kisimulnak a ráncok.)
(És igen, egy adósság. A versnek, melyért szenvednie kellett, melynek nyomait mai napig viseli, Petőfi Sándor a szerzője. Talán egy jövendő márciusi ünnepen elhangzik majd. Talán Margit néni is végighallgathatja. És a tömegben valahol maga is szavalhatja. Ugyanazzal az átéléssel. Csillogó szemekkel. És büszke tartással.)
Váry O. Péter
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép