
Az emberiség világéletében a fellegekbe vágyott, s e cél elérése érdekében minden eszközt felhasznált. Ha a repülőgép által nyújtott veszély, szabadság már nem volt elég, akkor az emberi faj egy újabb kihívás után nézett. Így született meg a siklóernyőzés is, amely az elmúlt húsz esztendőben nemcsak a földkerekséget hódította meg, hanem országunkat és megyénket is. Háromszéken a sportág úttörői Bernád Attila, Szabó István és Csíki Sándor voltak. Azóta ők felhagytak a siklóernyőzéssel, helyüket mások vették át. Jelen pillanatban Kovászna megyében kevéssel több, mint húsz személy siklóernyőzik, és minden egyes alkalommal valóra váltják az emberiség legrégibb álmát, a repülést.
De mielőtt belevágnánk a nagy kalandba, ismerjük meg a siklóernyőzés történetét. Ez a sport a repülésen belül a legfiatalabb sportág, hivatalos neve pedig a függővitorlázás. Története az 1980-as évek közepére nyúlik vissza. A hegymászásból és ejtőernyővel való sziklaugrásból alakult ki. A hegymászók nem mindig akartak visszagyalogolni a hegy lábához, így először ejtőernyővel érkeztek vissza a bázisra. Voltak, akiknek az sem tetszett, hogy gyorsan értek földet a zuhanás és ernyőnyitás után. Így olyan ernyőket kezdtek kikísérletezni, amelyeket eleve kinyitva húztak fel, majd nekifutva a hegytetőről, siklottak egészen a hegy aljába. Az ugrásszerû javulást a 90-es évek hozta meg. Ekkor az ernyők már nem csak siklást produkáltak, hanem magasságot is lehetett velük nyerni, azaz felemelkedtek a szél és a meleg áramlatok segítségével. Ez a repülési idő növekedésében is megmutatkozott. Míg a kezdetekkor a magasságtól függően 5-15 perces, később már fél-másfél órás időket is repültek a siklóernyővel. Az időtartam növekedésével párhuzamosan a megtett távolságok is sokkal nagyobban lettek. Napjainkban már 200 km fölötti távok is repülhetőek, persze, az időjárástól és a domborzati viszonyoktól függően.
Amikor kapcsolatba léptem a szentgyörgyi siklóernyősökkel, nem is gondoltam arra, hogy én is belekóstolok a repülés szabadságába. Terveim szerint egy gyors helyzetjelentést készítek velük a háromszéki viszonyokról. Ezzel ellentétben Csurulya Lászlónak és Daniel Gâdeának köszönhetően más szemszögből fedezhettem fel a sportot. Laci (akit barátai Tudósnak becéznek) javaslatára repüléssel egybekötött interjút készíthettem a sportág megyeszékhelyi kedvelőivel. Július 6-án fél háromkor kellett találkoznom Tudósékkal, és amíg gyülekezett a kis csapat, váltottunk egypár szót.
- Mióta repülnek Háromszéken siklóernyővel?
- Ha nem csal az emlékezetem, akkor 1995 óta.
- Nálad honnan származik a siklóernyőzés ötlete?
- Szerintem a repülést mindenki ki szeretné próbálni, és erre a siklóernyőzés egy lehetőség. Egy elérhetőbb, olcsóbb mûfaja a repülésnek.
- Jelen pillanatban hányan ûzik ezt a sportot a megyében?
- Akik aktívan repülünk, olyan hatan-heten vagyunk. De azok száma, akik csak néha kapnak kedvet ehhez a dologhoz, vagy hívjam őket hétvégi repülőknek, azok száma megközelíti a 15-öt.
- Mi kell egy embernek ahhoz, hogy ilyesmire, azaz siklóernyőzésre adja a fejét?
- Elsősorban sok bátorság kell, és az a valami... Az a csípés - ami megfertőzi, s attól kezdve csak a repülésen jár az esze. Jaj, és kell még egy adag bolondság is!
- Miért fogalmaztál így: kell egy adag bolondság is?
- A siklóernyőzés a repülés talán legveszélyesebb, leginstabilabb módja. Az az igazság, hogy egy darab ronggyal repülünk, tíz lépés kötéllel, és teljesen az anyatermészetre vagyunk bízva. Ezt ki vállalja fel? Azok, akiknek kell még valami az életükben. Azok, akiknek hiányzik valami az életükből.
- Te mióta repülsz?
- Én lassan tíz éve, kisebb-nagyobb kihagyásokkal: családalapítás, fészekrakás - ami olya hároméves szünetet jelentett. De azóta újra intenzíven ûzöm a siklóernyőzést, és mindig repülők, ha egyszer módom van rá.
- Volt már olyan alkalom, amikor azt mondtad: ez már túl veszélyes volt, s kész?
- Még nem! De volt alkalom, amikor kissé veszélyes helyzetbe kerültem, s akkor a kutyaharapást szőrével gyógyítottam - újra repültem.
- Milyen felszerelés kell a siklóernyőzéshez, és ez mennyibe kerül?
- Először is kell egy siklóernyő, ennek az ára 2000 euró és 4000 euró között váltakozik. Kell egy heveder - amit mi beülőnek hívünk, ezt olyan 300 euróért lehet megvásárolni. Továbbá kell egy mentőernyő, ami ugyancsak 300 euróba kerül. S akkor kell a ruházat: egy jó bakancs, overall, kesztyû és sisak - ez egy újabb 400 euró.
- Megyénkben van olyan siklóernyős, aki netán versenyezne is?
- Sajnos, Háromszéken a siklóernyőzés terén nem beszélhetünk rendezett sportéletről. Igény van rá, de pénz nincs. Számunkra is komoly gondot jelent azt, hogy nap mint nap repüljünk: kell autó, abba üzemanyag, társaság - hiszen soha nem repülsz egyedül. Ha versenyezni akarsz, ahhoz sok idő kell. Szükség volna egy klubra, ekkor pedig közbelép a bürokrácia... Rengetek papír, idő és pénz kell hozzá. Nincs ahogy! Egyszerûen nem látok erre lehetőséget. Országos szinten viszont rengeteg klub van, és sokan versenyszerûen ûzik a siklóernyőzést.
- Már megfordultatok itt-ott, milyen a háromszékiek felkészülése mondjuk az ország más vagy éppen külföldi siklóernyősökéhez képest?
- Sajnos, gyenge. Nagyon gyenge. Tananyaghiány, időhiány, emberanyaghiány, a szervezettség hiánya, és folytathatnám még a felsorolást... Amíg kint vannak olyanok, akik hivatásszerûen siklóernyőznek, és meg is tudnak élni belőle, addig Háromszéken ezt csak hobbiszinten csináljuk.
Mire befejeztük beszélgetésünket, megérkezett Daniel Gâdea, aki kivitt minket az Uzon és Lisznyó határában lévő dombokhoz. Induláskor gyülekeztek az esőfelhők a város felett, s a háromszéki siklóernyősök az eget kémlelték. Szerencsénkre a zivatar elkerülte a felszállóhelynek kiszemelt domboldalt, s megérkezésünk után a fiúk hozzáláttak a készülődéshez. Ernyőteregetés, kötélellenőrzés, beöltözés, és következhetett a repülés. Amíg Tudósék szenvedélyüknek hódoltak, találkoztam a 20 éves Márton Edével, aki édesapja társaságában már korábban megérkezett siklóernyőzni. Megállítottam egypár szóra.
- Mióta siklóernyőzöl?
- 2004 decemberétől repülgetek... Annak már lassan két éve!
- Mi vonzott ehhez a sporthoz?
- Számomra nagy kihívás az, hogy fölkerüljek, hogy följussak a magasabbra.
- Nem tartod veszélyesnek a siklórepülést?
- De! Veszélyes a siklóernyőzés, de bármi más is lehet veszélyes!
- Mennyi időt szánsz a siklóernyőzésre?
- Ha rajtam múlna, akkor minden időmet erre szentelném. De ott van az egyetem, az idő is néha kiszúr veled, így nem mindig van lehetőség a repülésre.
- Mi kell egy embernek, hogy siklóernyőzésre adja a fejét?
- Türelem. ?szintén megvallva ez a sport nem nehezebb, mint a halászat. Várni kell... Meg kell találnod a megfelelő szélfújást, légáramlatot, és máris repülsz.
- Nem kell egy kis őrültség is?
- Nem, egyáltalán nem. ?rültséggel nem lehet repülni! Az őrültséggel csak meghalni lehet!
Edével folytatott rövid beszélgetésünk után odébbálltam, és a rangidős Daniel Gâdea kötötte le a figyelmemet. A ,,giurgiui székely? idén lesz 50 éves, és nagyon ráérősen, magabiztosan szárnyalt. Mindenre odafigyelt, mindent kétszer nézett meg, ellenőrzött le. ? hat-hét éve siklóernyőzik, és nála a biztonság a legfontosabb.
- Te miért siklóernyőzöl?
- Ezt is ki akartam pipálni. Korcsolyáztam, síztem, vízisíztem, mentem snowmobile-lel, valamint jet skyvel, és minden őrültséget kipróbáltam. Egy télen Brassó-Pojánán voltam, és láttam két személyt, akik siklóernyőztek. Akkor eldöntöttem, én is akarok szárnyalni. Abban az évben nem tudtam repülni, de a következő esztendőben a tengeren kipróbáltam a motorcsónak által húzott ejtőernyőt, s még nagyobb kedvet kaptam a siklóernyőzéshez. Valamivel később egy újsághirdetés hívta fel újra a figyelmemet a siklóernyőzésre. Elvégeztem egy kurzust, s azóta rendszeresen siklóernyőzöm. Időközben belekóstoltam az ejtőernyőzésbe, a motoros siklóernyőzésbe, a sárkányrepülésbe és a hőlégballonozásba. Mindenből csipegettem egy picit.
Hazaindulás előtt Dan előállt egy ötlettel: ha már úgyis itt vagyok, repüljek én is. Na persze nem egyedül, hanem vele: én leszek az utas, ő meg a pilóta. Beleegyeztem a tandemrepülésbe, és kiszemeltünk magunknak egy dombot. A magaslat ,,meghódítása? közben pilótám elmagyarázta, hogy mit nem szabad tennem a felszálláskor és a landoláskor. A tetőn Dan beöltöztetett: sisakot adott a fejemre, belebújtatott a hevederbe, és háromszor is megnézte a kötéseket. Ezt követően nekilódultunk. Addig kellett szaladnom, míg a lábam már nem érte a földet, és csak azután helyezkedhettem el az ülőkémben. Kissé rosszul sikeredett a start, hiszen a domboldal egyetlen bokrát kiszúrtuk magunknak, s teljes gőzzel átrepültünk rajta. Ezt leszámítva tökéletes 30 másodperc volt! Repültem. Fantasztikus élmény volt. A repülés szabadsága semmivel sem hasonlítható össze. Sajnos, a másodpercek gyorsan szálltak el, a föld pedig egyre közelebb került, és következett a landolás. Lábammal megérintettem a földet, és szaladni kezdtem. Tökéletes volt a földet érés. Pár perc pihenő után kérdően néztem Danra:
- Ma repültem életemben először, milyen voltam?
- ?szintén, kevés utasom viselkedett úgy, mint te. A felszállás előtt megegyezett dolgokat mind betartottad, és nem volt gondunk sem a felszállásnál, sem a landolásnál. A repülés alatt is nagyon jól viselkedtél, bírtad a gyûrődést. Csupáncsak azt sajnálom, hogy nem volt minden optimális egy jó repüléshez, és így nagyon keveset voltunk a levegőben.
Ha repülni akarnak, és részesei akarnak lenni egy feledhetetlen élménynek, akkor ki kell próbálni a siklóernyőzést. Egy életre szóló élményben lesz részük, garantáltan.
Tibodi Ferenc