Gazda JózsefEzerkilencszázötvenhat: A golgota útja

2006. július 15., szombat, Archívum 2003–2007

21.
Ott voltam végig, a rádió bevételéig? Amikor bementünk végre, nem úgy nézett ki, mint a rádió, hanem mint egy rendezetlen fegyvergyár. És még az van bennem, hogy itt, a pagodában, akkor egész más volt a pagoda, mint most, itt hallgattuk meg Nagy Imre beszédét. De itt hallgattuk meg a statáriumot is. Akkor én itt 48 mintájú kispuskát, illetve hadipuskát vettem magamhoz. Amikor gimibe jártam, a 48 mintájú kispuskából meg a hadipuskából, ebből a kettőből letettem a vizsgát, szépen is sikerült, kiválóan. S mikor mentünk kifelé, hogy megyünk a Corvin-közbe, akkor jött velünk szembe egy társaság, s emlékszem, egy mondja nekem: kislány, add már ide a fegyveredet, mit kezdesz vele? Mondom: menj a rádióhoz, vegyél magadnak, van ott elég. S akkor ezt megbántam, s mondtam, ha itt van, vigyed, majd én visszamegyek, s veszek magamnak másikat. (Wittner Mária, Budapest)
Reggelre megvolt a rádió ostroma. A szemben levő lakásból két fegyveres lőtt, kibicelve néztem végig, hogy mi történik harc közben. (Rácz József Sándor, Budapest)
Ott egy pár ávóst meglincseltek, agyonvertek, mert nagyon fel volt háborodva a tömeg. Láttam, igen, hogy fel volt húzva egy ávós a lábánál fogva, s tele volt nyomva a szája pénzzel! Százasokkal! Ezt láttam. Ott a Bródy Sándor utcában olyan tömeg volt, oda nem lehetett közel menni. (Boros Emil, Budapest - Melbourne)
Aztán az is kiderült, hogy hiába foglaltuk el a rádiót, nem onnan sugározták a mûsort, hanem valahol a hegyekben bevájták magukat a sziklák közé, és valami katonai szakértő azt mondta, ha el is kezdjük robbantgatni, egy hétig tart, amíg odajutunk hozzájuk, és ezalatt ők állandóan azt sugározzák, amit akarnak. És így is volt, csak megadták magukat közben. Úgyhogy a rádiónak az elfoglalása szimbolikus értékû volt. Azt hiszem, hogy aztán, mikor Szabad Kossuth rádió volt, onnan sugárzott. De volt egy másik is valahol, a kommunisták adtak még adást egész hosszú ideig egy másik helyről. (Marczell Péter, Budapest - Genf)
Két napig nem mentem haza, én Kispesten laktam akkor, és akkor reggel felé ott vagyok a rádió előtt, és egyszer csak betévedett oda egy dzsip, s két ávós volt a dzsipen. A pisztoly - amit egy rendőr nyomott a kezembe - a zsebemben volt. Emlékszem, hogy a dzsip, ahogy megállt, befordult a rádió elé. Abban az utcában volt egy nagy bérháznak a kapualja, s azon én berohantam. És nézek vissza az utca felé, s látom, megáll ez a dzsip pont előttünk, a másik oldalon kezdtek lőni erre a két ávósra. És ez a két ávós befelé a kapun, hátrafelé. Én, ahogy jönnek befelé, rohanok előttük föl a lépcsőkön. Először felrohantam az utolsó emeletre. Megyek fölfelé, és arra emlékszem, hogy az utolsó emeleten vagyok, a lépcsőház üvegfallal van, s nézek lefelé, s látom, ez a két ávós rohan felfelé, ugyanarra, az első emeleten meg fognak állni. Kintről a fiúk, szabadságharcosok rohannak be, ez a két rémült ávós rohan felfelé, és jönnek fel a harmadik emeletre, ahol én vagyok. Nem tudom, mit csináljak, a folyosó végére szaladtam, L betûben van a folyosó, emlékszem, s az első ajtót, amit találtam, megnyomtam, kinyílott az ajtó, bent nem volt senki. Egy konyhába kerültem, körülnéztem, nem volt senki. Bizonyára az ottani lakók vagy az utcán voltak, vagy lent voltak a pincében. S nézek ki a konyhaajtón, s látom, hogy ezek az ávósok fölérkeznek, fölérkeznek, és jönnek felém. A géppisztolyt kivettem a zsebemből, az előtérben egy fotel volt ott?, nem emlékszem pontosan, alája dobtam a pisztolyt. Bejönnek hozzám, s le akarnak lőni, hogy én lőttem rájuk. Mondom, én nem lőttem rájuk, én ott dolgozom a MOM-ban, mint munkás. Meg voltak nagyon ijedve, mert lentről lehetett hallani, hogy rohantak felfelé a szabadságharcosok. Az egyik ávós berohant a hálószobába, s akartak kivenni ruhákat, hogy átöltözzenek. De nem volt idejük, mert közben felérkeztek ezek a srácok, minden emeleten keresték ezt a két ávóst. Akkor volt a vécé, s a vécének volt az a kis ablaka a szellőztetőrész felé, s ott át lehetett ugrani a másik épületnek a vécéjébe. Az egyik katona átugrik, a puskájával segíti, hogy átugorjon a másik is, át kellett ugrani három emelet magasságot, sikerül nekik átmenni a másik oldalra, s én ott maradok végre valahára a két ávós nélkül. Megérkeznek a szabadságharcosok. Én vagyok az ávós, csak átöltöztem. Ezek le akarnak engem lőni. Mondom, nézzék meg, itt van a személyi igazolványom. Én nem vagyok ávós! S akkor elhagytak. Ez az élményem megmaradt. (Gombos Csaba, Budapest - Pádova)
Mivelhogy ott nagy ostrom volt, betörték a kaput, és bement a tömeg, átvitték az adást a Parlamentbe. De nem lehetett tudni, értve ezen azt, hogy hová szól a kapcsolás, s ahonnan ment az adás, ott egy szobát kijelöltek rádiós szobának, azok, akik oda bementek, intézték az ügyeket, fogadták a telefonokat meg az embereket. Én nem tudtam, hogy honnan megy, mert nem mondták be, mert akkor bárki elfoglalhatta volna öt perc alatt. Az első három napban nagyon dühítő volt, ahogy a rádió beszámolt az eseményekről. Egyrészt aznap este még Gerő mondott egy szörnyû beszédet, aztán utána folyton ez volt, hogy az ellenforradalmárok ezt meg azt csinálják, úgyhogy én nem is vágytam arra, hogy bemenjek. De aztán szerdán - szerintem akkor jött a fordulópont - Nagy Imre is átment a pártszékházból a Parlamentbe. És ő lett a miniszterelnök. Na most ettől kezdve egészen más hang volt a rádióban is, meg hát egyáltalán. (Holda Alice, Budapest)
Éjszaka az utcán
Láttam azt is, akkor még megvolt a Nemzeti, ott mentem ki a Körútra, jött egy ilyen orosz dzsipféle kocsi, s akkor ott is tömeg volt, azt elkapta a nép, fölgyújtotta. Azt hiszem, az volt az első kocsi, amit felgyújtottak. Ott, a Nemzeti terén. Orosz kocsi volt, megrohanták, felborították, fölgyújtották. Nem tudom, elmenekültek-e a katonák, de a kocsi égett. Azt láttam. Utána elmentem hazafelé. Az első nap nem volt molotovkoktél. De nem voltak páncélosok sem, az első este oroszok sem voltak, csak ávó volt. De volt bizonyos összevisszaság is. Elértem a Boráros térre, ott szoktam átszállni az én villamosomra, ott már verekedtek az újságért. Akkor egyetlen lap volt, amit érdemes volt olvasni, az Esti Hírlap, azt árulták. Esti Hírlap volt, már hetek óta az volt az egyik ellenzéki lap. Nem hivatalos, de engedélyezték, s még lehetett egy-két darabot kapni. Fontos volt tudni, hogy mi történik. Már tudtuk, hogy Gerő visszajött, ezt mondta, meg azt mondta, s csőcseléknek nevezte a tömeget. Ott aztán én beszálltam a villamosba, ameddig az még ment kifelé, a határút felé, hatalmas tömeg kapaszkodott fel rá. Elérkezünk a Timót utca és az Illatos út kereszteződéséhez, ott van egy villamosmegálló. Az úgynevezett Lámpagyárnál a villamos a megállóban megállt, sok ember leszállt, egyszer csak lövések dördültek el, s a laktanya felől szétlőtték a villamost. Az első utasok közül, akik elöl álltak, nem tudom, volt-e halott, de sebesült volt, biztosan. Én belül álltam. S mindenki kúszott ki a villamosból, ki a Soroksári út felé a sötétben, nem tudom, hogy miért lőttek ránk, az katonalaktanya volt, tudomásom szerint nem volt ávós laktanya, sem orosz. Magyar laktanya volt. És teljesen ok nélkül, ott nem volt fegyver, semmi sem. A sebesülteket le kellett segíteni a sötétben, s akkor kúszva, négykézláb menekültünk ki a Soroksári út felé. Ez az első este, 1956. október 23-a így zajlott le. (Kindernay István, Budapest - Genf)
Egyszer hallom, kiabálnak: gyerünk, mert itt a Sztálin-szobor! Na és a Sztálin-szobor ott volt már a Korvin Áruház előtti térségen, s ott már verték szét, ott találkoztam a sógorommal, aki szintén egy kalapáccsal verte, verte szét a szobrot, még nekem is van egy darab. Vigyáztunk rá, és mondja, hogy ő is velünk volt ám, de ő nem jutott be az Éjjel-nappal közértbe. Akkor még nem volt sógorom, csak együtt futballoztunk vele. És hát már hajnal volt. Mondom: menjünk haza. Összeszedtük az anyagot. De nem lehetett nyugodtan menni, mert az EMKE tetejéről a felkelők és a Szabad Nép székházából az ávósok lőtték egymást. Vagy az ávósok, nem is tudom, hogy kire lőttek, aztán össze is keveredett. Az ávósok lőttek a felkelőkre, a Szabad Nép-székházat meg védték. Át is mentünk a Dohány utcába, az egy szûkebb utca, egy idő után visszajöttünk a Rákóczi útra. (Dr. Szabó Endre, Budapest)
Egyszer csak dübörgésre figyeltünk föl, és hátul megjelentek a tankok. Az egyik tank aztán szépen elfordította, megfordította a fejét, és a fejünk fölött - körülbelül a lánykollégiummal szemben - volt egy torony, egy óratorony, szecessziós típusú óra volt rajta, azt csak úgy lelőtte. Nahát aztán ez a futás, menekültünk, én a rokonokhoz. Keresztanyámék ott laktak az Engels téri buszmegállónál, ott volt egy épület, a tetején volt egy nagy vörös csillag, és a Madách tér közepén ávós autók vettek körül, de már akkor csak ketten voltunk, s akkor engem föltereltek egy teherautóra, megfogták a táskám, mondták, hogy ebben pisztoly van. De hát nem pisztoly volt, a pingpongütőm volt benne, és hát végül is elengedtek. Én futottam a keresztanyámékhoz. Az első napon nem engedtek ki, azt mondták, ne menj ki, harc van mindenütt. (Dr. Szabó Endre, Budapest)
Néhány barátommal elmentünk hamarább, nem voltunk ott a rádiónak az ostrománál, mert elhatároztuk azt, hogy megírjuk ezt a mai napot. Amikor írtam a cikkemet a tanszéken, arra gondoltam, majd később visszamegyünk oda. Ahogy írtam a cikkemet, egyszer jött a híre annak, hogy szovjet páncélosok vannak mindenütt Budapest utcáin, a dübörgésüket is hallottuk már, és hogy a páncélosokból kiszállnak a szovjet katonák, végigfésülik az épületeket. Én meg a barátaim - négyen voltunk, akik elhatároztuk, hogy visszajövünk, s cikket írunk - nagyon megijedtünk, hogy most mi lesz. Én annyira megijedtem akkor, fegyver nélkül, hogy lenyeltem a cikknek azt a részét, ami már készen volt. Iszonyat volt látni az egyetem ablakából, akkor a Váci utca még közel sem volt sétáló utca, ahogy a Váci utcán végigdübörögtek a szovjet páncélosok. Ahogy mentek - ezt megint nem lehet elmondani -, iszonyú volt. Akkor, ott ember nem volt az utcán, iszonyú volt a dübörgés, és hogy a páncélosok jobbra-balra fordították a felső részét a páncélosnak ágyúcsővel együtt. Az embereknek a gyomra felfordult, s ha addig háromnegyed meggyőződés volt bennem arról, hogy mit jelent a szovjet megszállás, akkor az most egész meggyőződéssé vált, hogy mindenképpen ennek a forradalomnak szabadságharcnak is kell lennie. (Molnár V. József, Budapest)
Akkor hétéves voltam, de az események nagy benyomást tettek rám. Édesapám hazajött, este volt, és benne volt a tüntetésben. Kétszer láttam olyan mérgesen és feldühödve úgy, mint akkor. Édesanyámnak mondta: tudod, mi történik? És magyarázta a tüntetéseket, a Sztálin-szobor ledöntését! És édesanyám is ott volt, amikor a Sztálin-szobrot ledöntötték. És valami rémlik, amikor rádión hallottuk, hogy az ávósok fiatalokat lőttek le a rádióállomásnál. (Muray László, Budapest - Boston)
*
Tehát elkezdődött. Elkezdődött a XX. századi magyar történelemnek az egyik legnagyobb eseménye. Kitört 1956 magyar forradalma. Akik ezen az estén leülhettek a rádió mellé, s ott vitték a keresőt, mindenütt, minden csatornán ezt a két szót lehetett hallani: Budapest, és hogy revolúció. Igen, revolúció robbant ki Budapesten, Magyarországon. Egy nép, egy nemzet felemelte, fel merte emelni a fejét. Ha csak elgondoljuk: a világ legnagyobb országában, az egykori Szovjetunióban ekkor már épp harmincnyolc éve volt hatalmon ez a minden idők legkegyetlenebb, minden idők legembertelenebb társadalmi gépezete, és milliók sínylődtek még ekkor is - Sztálin halála, de Hruscsovnak a rendszer bûneit megszellőztető beszéde után is - a Gulágon, a magyar nép alig 12 évet - vagy ha a hatalom átvételétől vesszük, kevesebb mint tíz évet bírt ki. Újra bizonyította, hogy szabad akar lenni. Hogy szent számára a szabadság. És hogy nincs olyan nagy áldozat, melyet nem érdemes meghozni a szabadságért. Újra Petőfi népe lettünk. És azok a fiatalok, akik ezen az estén életüket adták, nemcsak miértünk tették ezt. Tették a világért, az emberiségért, az egyetemes zsarnokság ellen.
Pedig ekkor még csak elkezdődött. Még csak pár órája kezdődött el. És az egész világ máris felénk fordította a fejét.
Hogy mi lesz ezután, senki sem tudta. De a milliók fohásza, s a hatalmas szörnybirodalom százmillióinak a fohásza - a magasba szállt. Akik a kezükbe vették a fegyvert, s felkeltek a szörny ellen, érezték, tudták: nincsenek egyedül. De azt is tudták: a harcot nekik kell megharcolniuk. Hogy ez a harc az ő harcuk, a magyar nemzet harca.
*
És vajon vetett-e számot ezen az estén, éjszakán valaki azzal, hogy Budapest s az ország ifjúsága, munkássága mibe kezdett? Az ország mibe kezdett?
Úristen, mibe kezdtünk?
Úristen, lesz-e erőnk?
A tankok már közeledtek a forradalmi városhoz, s már ott is dübörögtek az utcákon. Mi másért jöttek? Megfélemlíteni, majd földre teperni a fejét még csak alig-alig felemelő nemzetet.
Nem csak a világ szabadságra vágyó népei, a börtönvilág népei, de a börtönök fenntartói is Magyarországra figyeltek. Azok kezdtek lopva reménykedni, ezek megfújták a riadókat. Riadózták az egész világ letiprására is képes erőiket, riadózták elnyomó, megfélemlítő apparátusukat.
Nagy harc vette kezdetét. Dávid és Góliát harca.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-07-15: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás