
Milyen az uniós pajta?
A kőröspataki Para Barna és két társa, akik teheneiket, közel száz főt, nyáron kinn tartják a Vadas-tetőn, együttmûködésük továbbfejlesztésén töri a fejét. Az állami és uniós támogatási rendszer útvesztővé változik időnként azok számára is, akik pedig rendelkeznének bátorsággal és kapcsolatokkal ahhoz, hogy bemerészkedjenek és megkíséreljenek eligazodni benne. Mindenekelőtt persze a kérdés az, honnan jön a pénz az önrészhez, illetve még azt megelőzően a gazdaság lábra állításához, hogy az emberrel egyáltalában szóba álljanak a pályáztató szervek, hatóságok?
- Én a pénzt a tejből kapom, még hoz valamit a pityóka és a cukorrépa - mondja Para Barna egybehangzóan fél Háromszékkel. - A répát az állam szubvencionálja, előre adott motorinára és vegyszerre támogatást, s a cukrot eladjuk, ugye.
- A termésre szokott-e felvenni kölcsönt?
- Én még soha nem vettem. Úgy osztottam be, hogy jusson is, maradjon is. Nem szeretem a kölcsönt. Hanem a Sapard-program már felébresztette az érdeklődésünket. Azt gondoltuk hárman, fajteheneket hozunk be külföldről, támaszkodunk a román Farmer-programra is, mely adna kölcsönt az önrészre öt százalékos kamattal, tízévi lejáratra. Optimális lehetőség, ha hozzá tudnánk jutni. Annyiszor jártunk benn a mezőgazdasági igazgatóságon! Ott biztatnak, de mikor elmondják, komoly nehézségek merülnek fel. Először is istállót kell építeni a tehénnek! De csak olyan istállóról lehet szó, amit megszabnak, és csak oda, ahova jóváhagyják. A falun belül tehát nem, csak odaki. Ráadásul nem építhetem fel én, hanem csak szakosodott cég. Pedig én elkérném a tervrajzot, mutassák meg nekem, milyen egy uniós pajta! Hadd válasszak én a rajzok közül egy olyat, mely megfelel nekem, például egy 40-50 férőhelyes pajtát! És én azt önerőből fel tudnám építeni, illetve amit tudok, magam végezném el. Nekünk lenne helyünk hozzá a mezőn.
- Azt mondja, kerülne társa hozzá? Meglenne a bizalom?
- Egyikkel rokonságban is vagyok. Valaminek ki kell alakulnia, mert hiába kételkedünk egymásban örökké. Háromszéken valóban kicsi a bizalom, tapasztaltam. De nekem van társam, rendes gyerek. Egyedül fizikailag sem bírnók, segítség mindenképp kell. Egymásnak is dolgozunk, ha szükséges, kapálunk és permetezünk. Az állatok dolgában mindenki külön fej, de közösen hozzuk-visszük a tejet.
Saját erőből
Itt felmerül a bürokratikus és gazdaságilag valóban célszerû szempontok ellentétének kérdése. Mi köti gúzsba a vállalkozni kívánó gazdát ott, ahol a jogi személyek által megszabott árakat, díjakat megfizetni nem tudja?
- Én saját erőből szeretném felépíteni azt az istállót. Könnyebben meg tudnám csinálni, ha nem kellene leköteleznem magam, a bankból nem kellene hitelt felvennem. Ha céggel építtet az ember - mert megkövetelik -, akkora a munkadíj! És mindent számláztatni kell. Rendben, hogy a pénzt ők adják, és én csak a 30 százalékát kell hogy fedezzem, de annyi az utánajárás, és felmegy az ár is, hogy a végén nemcsak a 30 százalék hárul rám. Bele kell számítani, hogy leverhet a lábamról egy betegség, vagy elüthet egy kocsi. Felveszek kétmilliárd lejt, és a gyermekem szenvedi meg egy életen keresztül, neki kell törlesztenie.
- Lemondtak a tervről?
- Lemondtunk, mert jogi személlyé kellene átalakulnunk, céget kell alapítani. Egy kolléga is hogy járt? Már három éve mondja: tavasszal épít! De még semmi mozgás. Egy ötven férőhelyest kíván felhúzni, és az összeg egyre duzzad. Ha vállalattal csináltat meg az ember mindent, az rengetegbe kerül. Megkövetelik, hogy mindent elszámolj, az utolsó tégla betevéséig, mindennek díjszabása van. Horribilis összegekre felmegy. Mi egyelőre még várunk. Megtörtént, hogy beugrottam olyasmikbe, amikbe nem kellett volna. Szubvencionálták a gépvásárlást, bemegyek, közlik, elfogyott a keret. Közben a tejgyár is leckéztetett, hogy aki nem fej géppel, a nyártól nem veszik át a tejét. Mert csak az a higiénikus, tehát kézzel már nem szabad. Holott egyebütt máig úgy fejnek, tapasztaltabb mérnököktől hallottam, hogy tulajdonképpen nem úgy van, ahogy beállítják. Nyugaton egy bácsika, akinek két tehene van, az is tud, ha akar, steril tejet fejni, ha rendesen megmossa azt a tőgyet, és utána ügyesen lehûti a tejet. Na, beugrattak minket, nagyobb termelőket, megvettem a gépet, kifizettem - s egy hónapon belül lett segélykeret. Várnom kellett volna? S tulajdonképpen azóta senki sem kérdezte, mivel fejünk. Gyûlésbe hívtak a Covalacthoz (tejgyár), s szóvá tettük, kevés a 6300 lej, amit egy literért ad a felvásárló, mikor 6500 lej egy liter borvíz! Ráadásul mi biotejet fejünk, a Vadason nincs vegyszer, nincs szennyezés. A drága finom tejért egy liter borvizet nem tudok venni! Baj van az arányokkal. Azt válaszolták, ha gépesítünk, automatizálunk, akkor alkuba lehet bocsátkozni a gyárral, megemelheti az árat. Megvettem a gépet, eltelt egy fél év, s bemegyek, mondom, géppel fejünk, meg lehet nézni. Itthon én fejek, a gyermek is megtanulta? Mire azt felelték: mindegy, ki mivel fej, kézzel-lábbal vagy géppel, nem számít. Kérdem: hogyhogy nem számít!?... Szóval, várhattam volna még a géppel, fél áron megvehettem volna kicsivel később. Hasonlóképpen jártam a szénaforgatóval, megvásároltam, s később mégis adtak kaszára, forgatóra, mikor megjött a keret. Ott elfutott harmincmillió, amit meg tudtam volna spórolni. Tudom persze, nem az igazgatósággal van a baj, a minisztérium intézkedései kiszámíthatatlanok.
Beleszökni, nem szökni?
- S akkor azt mondottuk mi hárman, ne szökjünk bele! Vajon kitesznek-e a faluból? Többször elbeszélgettünk a mérnök urakkal, ők is azt mondták: amíg itt a víz lefelé folyik, addig nem mondja senki, hogy a faluból ki kell költöztetni a tehenet. Jártak Németországban, Hollandiában, ahol olyan automatizált pajták vannak, hogy a szeme-szája tátva marad az embernek, de ott is, ha a pohár hûsítőt a konyhában megitták, s az ajtót nyitották, egyenest az istállóba léptek be! Náluk lehet, és tőlünk kérik a lehetetlent? Ugyanaz a disznópajtával is, s nem két disznót tartanak, hanem százakat. Különben a televízióban is látni lehet, hogy ott is léteznek deszkapajták, nem minden olyan fényes, ahogy mondják!
- Csak vigasztalja magát. A fejőgéphez viszont áram kell, ami a Vadas-tetőn nincs.
- Vettem én áramfejlesztőt. Ha olyan megbízható embert kapnék, de így nem tudom rábízni a maiakra. Hasznát vettük azért, kellett hegeszteni, fúrni, betont keverni. Szóval, a megbízható ember - azon fordul meg minden. Egyetlen család el tudná rendezni az egészet. Azon gondolkoztunk a kollégákkal, annak adnánk 12 milliót s egy-egy disznót, a kulcson egyet kéne fordítaniuk, és könnyen megfejhetnének. Egy négytagú család abból nyugodtan megélhetne, s kiszolgálhatna mind a hármunkat. Így nálam még van, ahogy van, de a két másiknál nagyobb család él kinn, annak mind ennie kell, kinn az egész pereputty. Panaszkodnak, hogy nem elég a pénz, de mi hat embert alkalmaztunk, s vannak még nyolcan. A kijárást is megoldhatnók, így mindennap megyünk szerre, megerőltető, de behozhatná reggel a tejet az egyik családtag, maradna időnk egyébre. Legyen jó keze fogása, nem olyan ördöngös dolog géppel fejni! Meggondolom, hányan tengődnek a városban, nincs kenyerük, amit befaljanak, s mondom: gyertek répát kapálni, ősszel meglesz a lisztetek, cukrotok - de nem jönnek.
Répás keservek
A cukkorrépához érve, ismételten meg kell állnunk egy szóra. A gyár, a botfalusi itt olyannyira visszaél monopolhelyzetével és a termelők kiszolgáltatottságával, hogy az már valóban vérlázító. Erről majdmindenkinek van egy bicskanyitogató történet a tarsolyában, érdemes meghallgatni, mert ideje már az érdekvédelmet megszervezve rendet teremteni e téren.
- Tavaly öt hektár cukorrépát vetettem, idén nem akartam tenni, mert olyan cirkusszal vettük ki a járandóságot idén januárban, hogy azt mondtam: többet répát sosem vetek! Nem becsülik meg az embert. Mikor én este hatkor odaállok a cukorgyár kapujába, s kapnom kell hét tonna cukrot, mert adtam le répát eleget? Már a leadáskor megvámolnak mindenütt, annyit ütnek le tőlem is, aki külföldi magot tettem, mint mástól. Pedig örökké azt mondták a gyûlésben, hogy nem a mennyiséget, hanem a minőséget kell nézni. Behozták a külföldi répamagot, Európában a legjobb vetőmagtermesztő Németország. Ezt a magot vettem meg 15 millió lejért. Jó és szép répa, biztos, de nem értékelik. Mikor leadom, gyönyörû szép, sima, mint az üveg, nem ágas-bogas, csúf és földes, mint a másé, mégsem tesznek különbséget. Ugyanannyit ütnek le tőlem is, mint mástól, mintha teherautószám önteném a földet. Nincs ott valaki a gyártól, hogy megnézze, kié milyen. Állapítsa meg valaki, mit ér, mennyi a cukortartalma, mert odaki arra mennek, nem azt nézik, hány tonnát adtál le. Megvettem a drága magot, nem értem vele semmit. Azt jó drágán eladták, aki behozta, annak jó üzlet volt. Ráadásul idáig, ha ők adták a magot, nem kellett rögtön kifizetni, őszig vártak, akkor, ha úgy akartuk, levonták a cukorból, vagy kifizethettük pénzben. Idén előre kellett készpénzben kifizetni. Sőt, be kellett biztosítani a termést. Nem tagadom, távlatilag jó dolog, mert az időjárás hovatovább romlik - na, de fütyülnek a minőségre. Az átvételnél nem mindegy, hogy tizenöt vagon répa után leütnek kétvagonnyit vagy csak hatezer kilót, amennyi föld valóban lehetett benne. Mi lett az eredmény? Le akartam mondani a répáról az idén, aztán hallottam, kvótát veszíthetek vele, mégis vetettem. De nem vásároltam meg a drága magot, megvettem az olcsóbbat hárommillióért, elég volt három és fél hektárra.
Felháborító továbbá az, hogy a ceausizmus sorban állásaihoz hasonló ücsörgésre kényszerítik a járandóságukat felvenni kívánókat. A baj az, hogy a szervezésben itt is nagyfokú visszafejlődés tapasztalható:
- Háromszor kellett lemennem a cukorért, pedig a Csaó idejében a gyár szállította ki nekünk az átvevőállomásra, onnan lehetett fuvarozni. Akkorjában a kertbeli kistermelőknek - ki-ki a háztájijában vetette, én 2000 kilót adtam például - nyolc kilóval számolták a cukorjárandóságot egy mázsa répa után, most csak 5,7 kilóval, ha 50 tonna fölött adunk le. Öt vagon alatt csak 5,3 kiló jár. Igaz, vegyszert és trágyát is adnak annak, aki igényli. Én inkább megvettem, mert ők a legkisebb áron számítják a cukrot, hogy minél többet tartsanak vissza. Beszámítják tízezer lejben a cukrot, s én eladom húszban. A városba hordták el.
*
A havasi farm terve még függőben, olyan nyitott kérdés, melyről a gazda többet mondani nem tud. Nem zárja ki a lapályon létrehozandó tehenészetet sem, mint célt, ha módjában lesz istállóépítésre előnyös támogatáshoz jutni.
- Meglennének a fejősök, s melléje borjaknak is tartanék vagy húszat, hogy be legyek biztosítva. Ha nem megy az egyik, a tej, akkor ott a húsmarha, ott vannak a bikaborjak, felhizlalom, ne kelljen elhanyigálni őket. S béállnék csak takarmánytermesztésre a marháknak. Nehéz növénytermesztéssel is foglalkozni egyszerre. A cukorrépa is költséges, ha nincs minden gépesítve. Nálunk nem olyan a helyzet, mint Hollandiában, hogy száz hektár répában egy szál burján sem nő. Ott ki van pucolva a terület. Nálunk, ha én vegyszerezek, de a szomszéd nem, két év alatt kipucolom, de egyetlen ősz úgy beakaszt, hogy visszajutok oda, ahonnan elindultam. Szóval, beszélgettünk, s úgy számítottuk, a húsmarhákat tartanók kinn az erdőn, a Vadason, a fejősök maradnának itthon vagy az új istállóban, nem járnának, a takarmányt megtermelnők nekik.
B. Kovács András