Keleti kalandozásoKKitekintő: Hun, régi-új legenda

2006. július 28., péntek, Archívum 2003–2007

A sögüti Attila-szobor, az Attila utónév és változatainak gyakorisága a török (és magyar) utónévhasználatban és egyáltalán a török népek körében tapasztalható Attila-kultusz, a török?magyar barátság, a török népek körében vallott ,,vérrokonságunk? számos kérdőjelt egyenesít felkiáltójellé a történelem furcsaságait fürkésző érdeklődő elé.
Idei kis-ázsiai utunkon hun?magyar, török?magyar rokonság ügyében nem került sor vitára, a törökökkel folytatott beszélgetéseinkben nem jelentkeztek ütközőpontok, de egész utazásunk során, a ,,mozgó akadémia? autóbuszbeli ülésein ott lapultak egykori tanulmányaink, valaha kialakított véleményeink és a felhalmozódott ellentmondások ebben a kérdéskörben.
A török-magyar históriai viszonyrendszer alakulásáról már szóltunk. Ezzel összefüggésben a meglátogatott települések és kegyhelyek, emlékhelyek kapcsán ott ágaskodott a hun?magyar kapcsolatok, Attila és Árpád népének rokonsági szálai kibogozásának és szétfejtésének igénye és a téma ellentmondásossága.
Mondtam már, hogy az én családom címerében (Bethlen Gábor, 1615) egy török fejet kardélen tartó kar látható, amelyet egyik grafikus a névjegyemre is rátervezett, s figyelmetlenségem folytán mostani utunkon ezt cseréltem ki vendéglátóinkkal. Megfigyeltem, hogy Ferencz Imre csíkmindszenti plébános a görög-római kor keresztény mártírjairól szólva könnyen eligazodik Kis-Ázsia históriájának hegyei és völgyei között, de ha a kereszténység keresztes hadjáratairól, a török?magyar konkrét konfrontációkról kerül szó, elbizonytalanodik a hangja. Útban hazafelé, mikor még ezen a nyáron Székelyföldre látogató török barátaink programjának mikéntjeiről és hogyanjairól esett szó, figyelmeztetnünk kellett egymást, hogy a kapcsolatok népi diplomáciai szintjén ne a világraszóló törökveréseinkkel hivalkodjunk, és énekeinket is inkább a kuruc kortól Kossuth apánk szabadságharca felé tartó korszakból vagy a régi magyar népénekekből, históriás énekekből válogassuk össze.
Jellemző, hogy a magyarok között ? egyébként örömünkre ? Gárdonyi remekmûve, az Egri csillagok ma is a legkedveltebb és legolvasottabb könyv.
Ennél a kérdéskörnél is bonyolultabb a hun?magyar rokonság szálainak kibogozása vagy összekuszálódása. Ez már nem török?magyar, hanem magyar?magyar ügy. A törökök számára a hun s általában az ótörök népek rokonsága evidencia, Hayrullah ? Hajri ? barátunk a mozgó akadémián és másutt részletezően szólt.
A magyar tudományosság fő sodrásához tartozó, történetírásunkat nagymértékben befolyásoló és meghatározó tudósok java része mintegy a XIX. század elejétől harcban áll a hun?magyar vagy a hun?magyar?avar rokonság és folytonosság, a kettős vagy hármas honfoglalás vallóival.
Ezzel szemben a köztudatban, különösen a kelet-európai rendszerváltások utáni szabadosabb véleményformálás következtében egyre erősödő tendenciaként érzékelhető a finnugor rokonságot megkérdőjelező vagy jobbik esetben ezt az egykori nyelvi-kulturális érintkezésre korlátozódó történeti értékelések térhódítása.
Mondanom sem kell, hogy a Törökországba utazó harmincfős, többnyire székelyföldiekből álló csapat tagjai ? ki-ki a maga szintjén ? a hun?magyar folytonosság és rokonság eszméit vallja, ezen belül különösen a székelység és a türk népek rokonságának híve, az eredetmondáinkra alapozott históriánk népi énekeinek kedvelője.
A törökök éppen azt nem értik: mi szükség az eredetmondák, általában a mondák elleni több évszázados tudományos vagy áltudományos küzdelemre. A harcos népeknek ? mondta egyik alkalommal ? nem volt idejük fegyverfogatás közben feljegyzéseket írni. Ezért őrzi a szájhagyomány a történelmünket. Akinek nincs ilyen mondaköre, az alkot magának.
Pedig Hajri barátunk nem is érzékeli kellőképpen, hogy a magyarság szomszédságában, a Kárpátok ívének karéja körül élő népek ilyen monda- és legendagyártók, a magyar mondai elemeket is építőkövekként használják fel saját legendáriumuk kidolgozása közben, amíg ,,mi, magyarok? néha eszeveszett és teljesen eredménytelen küzdelmet folytatunk, mondjuk a kettős honfoglalás ténye ellen.
A küzdelem kimenetelét egyébként nagymértékben semlegesítik, illetve kibillentik a nyeregből a magyar irodalom és a mûvészetek is. Vörösmarty és Arany, meg az utánuk következő írók és költők Benedek Elekig vagy ennek a magyar mítosznak a kiváló éltetői.
Bóna István történész Attila és legendája címmel (Rubicon, 1993/6.) közölt ,,nem a mesebeli, hanem az igazi hunok?-ról az Árpád helyébe Attilát állító ,,mitikus torzképről? a fellelhető históriai források felhasználásával alaposan adatolt, megsemmisítő, néha szarkasztikus kritikai írást. Történeti esszéjének következtetéseivel egyet is érthetünk:
,,Fontos azonban, hogy szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondaként kell olvasni és tanítani, nem pedig történelemként. Az iskolai oktatásban a kezdetektől az ellenkezője történt, s ez váltotta ki a múlt század történetíróinak ? élükön Hunfalvyval ? éles bírálatát. Túl élesre sikerült, a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték.?
Azt a szerző is tudja, hogy a szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondaként történő olvasás és sok esetben a bizonytalanságok, az adathiányok ködében tapogatózó történeti dolgozatok viaskodásában a közvélemény-formálás felől nézvést mindig a szépirodalom a győztes.
A kérdés az, hogy érdemes-e akkora vehemenciával küzdeni a ,,torzképeknek? minősített mondavilág ellen, mint ahogyan ezt mi, magyarok tesszük, ami aztán másféle torzképeket és torz világot szül: egyesek nevetségessé teszik, lejáratják és szégyelleni kezdik a magyar szimbólumokat, akár magát a magyar nemzethez tartozás tényét is. Ennek a nemzeti önismeret kiépülését is ellehetetlenítő, manapság felkapott kurzusnak a történeti tények és folyamatok feltárását akadályozó, ezek tárgyi és szellemi emlékeit elpusztító következményei is vannak. A képletet leegyszerûsítve: a mitikus torzképek ellen harcolva maga a történelemtudomány is diszkreditálódik. Ennek törökországi utunkhoz kapcsolódó vetületeire majd Rodostó, az ottani Magyar utca pusztulásával kapcsolatosan térek ki.
Bóna István nagy ívû tanulmányának szempontjait, természetesen, nem lehet és nem kell megkerülni. Az áltudományosság, a dilettantizmus és a történelemhamisítás elleni fellépése példaértékû, bár a saját szempontjai érvényesítésében kizárólagos, sok esetben egyoldalú, és a tanulmányban felvonultatott rendkívül gazdag tényanyag ellenére adatai hiányosak. Ezek egy részét a tanulmány közlése után már pótolták, evidenciáévá lett, hogy a magyar őstörténeti kutatásokat a belső-ázsiai régészeti és egyéb forrásanyag feltárása és figyelembevétele, a kínai, örmény, a türk népek emlékeinek a kutatásba való beemelése nélkül nem lehet elvégezni, és végletes mulasztás ebből a magyar turkológusok eredményeit kihagyni.
Bóna István szerint a hun?magyar kapcsolatokat feltáró magyar történetírás negyedszer a második világháború után kaphatott volna erőre, de ,,a sztálini korszak nem kedvezett a hunoknak. Sztálin egyik háború utáni, közismert beszédében a németeket a hunokhoz hasonlította (éppúgy, mint a franciák 1870-től), s ez az agyakba belesulykolt téveszme, más téveszméivel együtt, évtizedekig túlélte őt. A marxistának álcázott állásponttal alaposan vissza lehetett élni.?
Ez így van, viszont ez a sztálini beszéd csupán tünete annak a zsarnoki akaratnak, amely a Szovjetunió rabolt területein élő türk népeket élve és halva, tehát históriai létükben is sújtotta, s amely még napjainkban is érezteti hatását, annak ellenére, hogy éppen ezek a kiirtásukkal, számûzetésekkel ritkított népek egy része kivált a birodalomból. A magyar történészeknek és néprajzosoknak, antropológusoknak kézenfekvőbb volt a finn, főleg az ugor népelemhez tartozó, sok esetben néhány tíz vagy pár százas létszámra zsugorodó ,,maradványait? tanulmányozni, mint a sokmilliós ótörök és török népek sorsának alakulását nyomon követni.
Általános szabály az, hogy a már szám szerint is megfogyatkozott, jelentelenné zsugorodott népek ,,megmentését? és ,,kutatását? nagyvonalúan támogatni kezdik vagy elnézik a tönkretevőik.
Ez ránk, romániai magyarokra is érvényes. Ha, mondjuk, a lívek sorsára jutnánk, valós önkormányzatiságot is ajánlanának nekünk.
Az viszont bizonyos, hogy a sztálinizmus idején ? és utána ? elfojtott keleti kutatások új eredményeket és az eddigi értékelések kiegészítését vagy megváltoztatását tûzhetik napirendre.
Bóna István tanulmányában csak érinti ? nem ez a témája ?, hogy ,,miközben saját történelmünkről a lényegesnél is jóval kevesebb valóságos eredménnyel kell beérnünk, végignézhettük, hogyan vált még mai kicsiny országunk területe is a mienknél semmivel sem kevésbé romantikus ?őstörténelmek? ütköző zónájává, hogyan csaptak össze a Kárpát-medence hajdani uralmáért soha nem létezett nagymorva-szlovák, kijevi-nagyorosz, dák-nagyromán, karantán-nagyszlovén vagy nagybolgár ?birodalmak?. Mindez ? remélhetőleg ? már a múlté, s ha még nem, azzá kell lennie?.
A szerző másutt elmondja, hogy ,,az 1970-es évek romániai magyar nyelvû elemi iskolai történelemkönyve például a következőket tanította: ?A hunok és királyaik, Attila vadállatian kegyetlen volt. Magyarország mai területén laktak, onnan jártak hozzánk rabolni?.?
Ezzel a sunyi befûzéssel a ,,román? őslakosságot, ahogyan ez náluk szokás, beemelték a Kárpátok előterébe. Az így költött ,,tudományosság? pikantériája, hogy az említett időben Attila éppenséggel ,,náluk? tartózkodott. ,,A mai Moldvát Havasalföldtől elválasztó Bodza (Buz?u) folyó völgyében volt. 435-ben a testvérek az al-dunai Margus (ma Orasje Szerbiában) közelében rendkívül előnyös békét kényszerítettek ki: ezzel indult meg a kelet-római aranyfolyam a hunokhoz.? Attila ezek után innen indult, a mai Bukaresttől nem messze lévő földről a Kárpát-medence belső íve felé, testvérbátyját, Blédát, a hunok nagy királyát megbuktatni.
A törökök történelme nélkül nincs kelet-európai, közép-kelet-európai történelem sem. A mi törökhoni utunk ? néhány emberünk törökországi tájékozódása és tájékozottsága, a törökök baráti vonzalma a magyarokhoz és székelymagyarokhoz ezért fontos.
A mi tüsténkedésünk végre is a népi diplomácia eleme, amely többnyire belső kényszer szüleménye. Nem pótcselekvés, hanem a magyar kormányzat mulasztásos kártevését mérsékeli. A magyar hatóságok és szakintézmények által elvégzendő tudományos kutatást viszont nem helyettesítheti.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-07-28: Archívum 2003–2007 - :

Nyílt tér: Tusványoljunk!

2006-07-28: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás