Tizenegy kézdivásárhelyi lány és fia-talasszony németországi kálváriáját mesélte el a minap B. Melinda, aki hét társával együtt nyolc nap után a hazatérés mellett döntött. Melinda a beszélgetés során olyan dolgokról mesélt, melyek eddig nem kerültek nyilvánosságra, de hitelesek, hiszen az számol be róluk, aki átélte. A legtöbbjüknek nem volt munkája itthon, vagy minimálbérbol éltek, s a nagyobb kereset reményében májusban érdeklodni kezdtek külföldi munkahely felol. Egy kézdivásárhelyi munkaközvetíto irodát kerestek meg, ahol a volt NDK területén lévo Hamburg melletti Gusborn falucskában ajánlottak nekik mezogazdasági szezonmunkát két hónapos szerzodéssel. Hagymaszedésre szerzodtették oket, a szerzodés szerint 5,60 eurós órabérrel, de itthon azt mondták nekik, hogy ez csak papíron szerepel, ott teljesítmény szerint kapják a fizetést. Az információért fejenként ötszázezer lejt fizettek a közvetítonek, s ezenkívül minden hónapra száz eurót. A munkaszerzodésük július 2-ától szeptember 2-áig szólt. A szükséges papírok beszerzése, az orvosi vizsgálat és egyebek hatszáz euróba kerültek személyenként. Ennyire nem számítottak, legtöbben kölcsönkérték a pénzt. Itthon nem tájékoztatták oket a munkakörülményekrol, és arról sem, hogy milyen kevés pénzt fognak kapni a munkájukért. Amikor július 2-án megérkeztek, akkor derült ki, milyen kevés fizetést kapott egy csoport, mely elottük dolgozott ott: a legtöbben két teljes hónapra hatszáz eurót kaptak. Július 2-án, vasárnap délután már kivitték oket a mezore. 3-án nekifogtak dolgozni. Elso nap még nem volt gond, a német család is meg volt elégedve velük.
Az értekezés nehezen ment, a csoportból csak Melinda tudott velük beszélni angolul, a többiek egy hangot sem tudtak németül. Négy órakor keltek, fél ötkor már kerékpárral mentek a mezore, öt órától déli egyig dolgoztak egyéni normára. Egy órát kerékpároztak menet-jövet naponta. Reggelizni már nem maradt idejük, hiszen a szobákat hajnalosan rendbe kellett tenniük. Tíz órakor adtak egy rövid szünetet. A hagymaszedésen kívül az udvart is nekik kellett kitakarítaniuk. A nagy meleg miatt csak 17 órakor tértek vissza a mezore, és este fél tízig szedték ismét a hagymát. Több mint harmincöt fokos melegben dolgoztak. Mire hazaértek, és végeztek a szobákban, a mosdóban a takarítással, éjfél is elmúlt. S ez így ment naponta. Délben, amikor hazamentek, lefeküdni nem volt szabad. Az ételt maguk készítették el, heti egy alkalommal a munkaadójuk felesége minden szobából egy lányt elvitt bevásárolni. Azt is ellenorizték, hogy a mosásnál mennyi vizet használnak el, hány rend vízbol mossák ki a ruhájukat. A szobákban videokamerák voltak felszerelve, minden lépésüket figyelték. Tusolni is naponta csak kétszer lehetett, akkor is csak három-három percig. A kézdivásárhelyiek tizenegyes csoportján kívül három lengyel és az elozo csoportból két kézdiszéki volt velük. A kapun csak fonöki engedéllyel volt szabad kimenniük. Úgy éltek, mint a lágerben. A vasárnap sem volt egészen szabad, délután a mezore mentek, hogy hétfore meg legyen rakva egy vagon hagyma. Tizenöt hagymaszedo kapott egész délelottre kilenc másfél literes üveg ásványvizet. A hoség már szinte kibírhatatlan volt, az ivóvíz megmelegedett, amíg el nem fogyott, nem kaptak friss vizet.
- Meg voltunk számozva, én voltam a tizenötös - meséli Melinda. - Nem volt nevünk, csak számunk, mintha lágerben lettünk volna. A kosarak szintén meg voltak számozva. Egyéni teljesítményre fizettek, és a norma magas volt. Ha valakinek nem tetszett a fizimiskája, akkor a legrosszabb sort kapta. Egy szentkatolnai, aki az elozo csoporttal ment ki, és ott maradt, o osztott be a sorokba. Sajnos, félreállt a fajtája mellol, a lengyelekhez húzott, és árulkodott rólunk. Beszélni sem volt szabad hagymaszedés közben. Nyolc teljes napig dolgoztunk, tovább már nem bírtuk az iramot, a sok megaláztatást. Amikor megmondtuk, hogy haza akarunk jönni, azt mondta a munkaadónk, hogy egy vasat sem fizet nekünk, kitesz a kapun, s azt sem fogjuk tudni, hogy merre van Románia. Mi itthon a napszámos cigányokkal sem viselkedünk úgy, ahogy velünk tettek Németországban. Amikor elmentünk a mezore, a csomagjainkat is átvizsgálták, tudták, hogy mennyi pénzünk és milyen gyógyszerünk van. Ha naponta tizenötször találkoztunk a fonök feleségével, tizenötször kellett neki köszönni, és megalázkodni elotte.
Melinda egyik éjszaka felhívta itt-hon maradt férjét, hogy nem bír-ják tovább, haza akarnak jönni. A férj másnap megkérte Németországban élo magyar barátját, hogy tájékoztassa az ottani munkaügyi hivatalt a tizenegy román állampolgár kálváriájáról. Szerencsére volt nála egy másolat a szerzodésrol, amelyet egy panaszlevél kíséretében telefaxon elküldött Németországba. A vidékünkrol elszármazott német állampolgár lefordította a magyarul megírt panaszlevelet, és elküldte a munkaügyi hivatalhoz. Két napig nem történt semmi, a kézdivásárhelyiek tovább dolgoztak. A munkaügyiek harmadik nap kiszálltak a helyszínre, akkor aztán véget ért a kálváriájuk. Szerencséjük volt, mivel az egyik fiatalasszonynak a volegénye éppen Németországban autót vásárolt, ötszáz kilométerre tartózkodott tolük, és amikor telefonáltak neki, mindjárt elindult, hogy hazahozza oket.
- Amikor délben a mezorol bementünk, a munkaügyieknek köszönhetoen órabérre kifizettek minket - folytatja Melinda -, addig 120 eurót számoltak ki nekünk teljesítményre. Ötszáz eurót kaptunk személyenként a nyolc napra órabérként, fejenként kétszáz eurót levontak a villanyra és vízre, ami elég soknak tunik. A munkaközvetítonk, aki a munkahelyünket intézte, éppen abban az idoben Magyarországon nyaralt. Az elso csoporttól o már értesült a dolgokról, két hónap után hatszáz euróval mentek haza, annyiba került a kiutazásuk is. Átjött, hogy megnézzen minket. Elmondtuk neki a panaszunkat, o lefordította a németnek, aki nem gyozte nyelni a vizet, olyan ideges lett, amikor megtudta, hogy el akarunk jönni. Tizenegybol három idosebb no ott maradt, ok azt mondták, ha fát vágnak a hátukon, akkor is ki kell bírniuk, mivel kölcsönpénzbol utaztak ki. Azután helyettünk négyet vittek ki hagymaszedni ugyanoda. Minket aznap délután öt órakor szabályosan kipakoltak a kapu elé, az út szélén, egy fa alatt üldögéltünk közel éjfélig, amikor megérkezett a kolléganonk udvarlója, és így heten elindultunk hazafelé. Egy személynek nem volt hely a kocsiban, o reggelig maradt az utcán. Nem engedték meg, hogy a házban vagy az udvaron várja meg a reggelt. A munkaközvetíto vitte a nyolcadikat magával Magyarországra, ahonnan autóbusszal jött haza.
- Az a tanulság - összegezett Melinda -, hogy aki egyszer Németországba akar menni dolgozni, az elore tájékozódjék a munkakörülményekrol, a fizetésrol, és ha csak lehet, a volt NDK-ba ne menjen, mert össze sem lehet hasonlítani a nyugati területen lévo munkakörülményekkel. És az sem árt, ha megszerzi a német munkaügyi hivatal telefonszámát, rajta van a szerzodésen. Összegezve a dolgokat: mi, nyolcan száz euró vesztességgel jártuk meg Németországot... és megengedték, hogy nyolc napig orrvérzésig dolgozzunk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy miután hazajöttünk, a munkaközvetítonk visszaadta nekünk a kétszáz eurót, s így ,,csak? száz euró maradt a kárunk. Történetünket azért meséltem el, hogy legalább más ne essen a mi hibánkba...
Lejegyezte: Iochom István
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.