Ahol az előző esti kivilágítás eltűnt, tehát a már korlátozás nélkül összevissza hajtó autók lámpáinak összevissza sugarában botladoztak fel a kunhalomhoz, leírhatatlan, szélhordta szeméttengerben taposva. Fent szintén sötétség, amiből csak egy-egy jól felszerelt atyafi reflektora hasít a látogató szemébe. Többfelé nótáznak, népdalokat, Kossuth-nótákat fújnak változó hangerővel, egymást túlkiabálva a fiatalok, cigarettát füstölnek egymás orra alá. A kunhalomra félig felhajtott egy Dacia, tetejére magyar zászlót tűzött valaki, és egy erős sátorlámpát tett alá. Tizenegykor feszült figyelem, csend, keresgélés, a hatás kedvéért az elemes égőket is leoltják, majd a tüzek keresésére újra felgyújtják. Nem látszik ugyanis semmi! Aztán feltűnik itt-ott, kicsit a településektől félrébb vagy fennebb egy-egy változó erősségű piros folt — a helyszínen lehet, hogy hatalmas tűz, de messziről nézve bizony csak a civilizáció fehér fényeitől elnyomott erőlködés. Nagyobb lett volna a hatás, ha legalább a közvilágítást lekapcsolják erre a fél órára... Végül felgyúl a Pincetető máglyája is — a tetején levő zöld fenyőlombok előbb nagy füstöt vetnek, majd felcsapnak a lángok is, de fél perc múlva félredől az egész tákolmány, és elfekszik a földön. Legalább két ökröt meg lehetne sütni rajta, de a körülállók gyűrűje teljesen eltakarja távolabbi tekintetek elől. Felhangzik a székely himnusz, majd lassan, csalódottan oszladozni kezd a nép. Az egyik székely bedurrantja az autót és benne a hangszórót, manele ritmusaira indulunk hazafelé. Hát, ezt a műsorszámot nem így képzeltük el.