Gyarapodó magyarokRiport: Üzenet az unokának

2006. augusztus 15., kedd, Archívum 2003–2007

Bita, a Rétyen túli síkvidéki falu tekervényes, szétindázó utcáival lep meg, s az alig kétszázvalahány lélek teremtette otthonosság levegőjével, melyet házai-kertjei árasztanak. A faluképen, a stílusos mûvelődési házon is meglátszik, hogy nem átmenetileg telepedett meg itt a székely. A nemrég megjelent falumonográfiában (szerk. Szabó István, Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2004 - köszönet érte a tiszteletes úrnak) olvasom: a nyolcvanas években rajta volt a ,,halállistán?, a buldózerrel eltakarítandó székely falucskák közé sorolta az önkény és az állami pusztítás terve, a falurombolásé. A rendszerváltás hát neki is mentőövet dobott. De vajon képes lesz-e belekapaszkodni és felszínen maradni az új, másféle sodrások túlerejével szemben is? Vigasztaló némileg, hogy a küzdelembe ezentúl dolgos népe is beleszólhat, s nem lehet fölötte csak úgy, gonosz és ellenséges indulatban pálcát törni, magát a történelmet gyökerestől a földből kitépni. ,,Ahol a gesztenyefák, a nagy akácok állnak? - igazítanak útba, mikor Szabó Jenő bácsi portája felől érdeklődöm. (Különben a fél falu Szabó, s mindössze annyi a különbség, hogy egyesek rokonai is egymásnak, mások pedig nem.) A hetvenöt éves, de még mindig aktív gazda Kézdin élő rokonság és napszámosok társaságában gabonásházának padlóját betonozza, mikor betoppanok hozzá. ,,Sok volt az egér, kirágták a deszkát.? Aratás havában járunk, ideje gondoskodni a raktározásról. A bácsinak van mondanivalója, hogyne lenne - megállapodunk hát, hogy este, a csorda megérkezése és a fejés előtt szán némi időt a beszélgetésre, ha már felajánlottam, hogy alkalmazkodom napi munkabeosztásához.
Régen a parcellák
szépek voltak
Szabó Jenő élete a szigor-önfegyelem-szorgalom-takarékosság-önellátás körébe zárt pálya mentén forog háromnegyed százada, s bár hatvanévesen élte meg a változást, a legutóbbi tősgyökeres felfordulást, mikor ifjúkora önállóságához kellett ismét vissza­térnie a függő viszonyban letöltött évtizedek után, a nyugdíjaskor ellenére a családi össze­fogás erejéből, mint látni fogjuk, bizonyos dolgokban futotta az átnyergelésre is. A ház, a konyha (vaskályha, ágy, asztal, kredenc) régies, nem futotta újra, szabadkoznak, hogy csak ,,ilyenben? tudnak leültetni, a házigazda azonban büszke rá, és nem ok nélkül.
- Bitán születtem 1930-ban, öten voltunk testvérek, a kollektívbe 3 hektár 80 árral léptem be. Édesapámnak 20 hold földje volt, azt osztottuk ötfelé. Nem minősült kuláknak, idős volt már, 84 éves.
- Akkor már a földek el voltak oszolva - világosít fel Szabó néni arról, hogy min múlt akkor az ember besorolása a barátok vagy osztályellenségek soraiba. A gazda kiegészíti egy fontos adalékkal:
- Nem is voltunk mi olyan emberek, mi politikával vagy ilyesmivel sose foglalkoztunk, mindig csak a munkával. ,,Megbízható? ember voltam mindig - neveti el magát a kor kulcsfogalmát használva. - Az egykorúakat mind munkaszolgálatra vitték, engem akkor is katonának, fegyver alá. Hová? Râmnicu S?ratra. Nekik három, nekem a gyalogságnál két év jutott. Dolgozni már tizenkét évesen elkezdtünk, vittek a mezőre s mindenhova, még napszámba is. Sokan voltunk, hamar elvégeztük a mienket, s mentünk a máséba. Nagy adók voltak, nehéz idők. Ma is nehéz, de ma a fiatalok nem szeretik azt a munkát.
- Szorgalom: nagyot változtak volna az emberek?
- Ki se lehet mondani! Egy ilyen kicsi faluban, mint a mienk, 15-16 gazdaság megyen, a többi át van húzva. Mutatja a mező. Mert aki nem tudja megdolgozni, az megdolgoztatni sem tudja. Régebben? Akkor minden parcella szép volt. Tehénnel, lóval, ökörrel megdolgozta mindenki a saját földjét, és szép volt. (Mint az irkalap! - kontrázik a feleség.) Olyan volt minden darab föld, mint a gyönyörûség, de most a fele határ burjánt terem, s parlag. A gazdák jó része szédeleg a vendéglőkbe, s így tovább. Miért? Elszoktak az emberek a munkától. A kollektívidőkben egynéhányan dolgoztunk, s a mások navétáztak jobbra-balra, s a fiatalok nem erősen szoktak hozzá a munkához. Mikor munkahely nélkül maradtak és hazakerültek, bizony nehéz volt átalakulni a gyári munka után.
Mindennek mestere
Szabóék a kollektívbe 1962-ben léptek be, mindenkivel együtt, mikor már elkerülni nem lehetett. Nős emberként, ,,össze­álltunk volt már? - mondja, mire felesége nem tudja megállni, hogy ne fûzze hozzá: ,,Nem álltunk össze, megesküdtünk. Ma él a fiatalság vadházasságban. Nem kell elválni sem, fizetni a sok pénzt!? - jegyzi meg csípősen.
Szabó Jenőnek a téeszidőkben is sikerült munkaerkölcsét megőriznie, mégpedig a következőképpen:
- A kollektívben is, aki akart, dolgozhatott. Nekem muszáj volt menni, mert lovaim voltak, s nem hagytam el a lovakat. Én harminc éven keresztül mindig fogatos voltam. S bármilyen munka volt, én mindenfélével foglalkoztam. (,,Minden mestere? - jegyzi meg a feleség.) Asztalosságot tanultam, de nem gyakoroltam, nem lehetett már deszkát kapni, nem úgy volt, mint ma, mikor gatter gattert ér. A későbbi sógorommal ketten inaskodtunk egy öreg mesternél, aki utóbb Nagybaconba költözött. A sógorom megmaradt asztalosnak, én a fogat mellé kerültem, sajnáltam a lovaimat elhagyni. De én a fundamentumot megrakom a háznak, és felépítem, ha kell. Kőmûves, ács, minden voltam. Megvakoltam, ablakot tettem rea. Mindent elvégeztem. Mikor? Szabad időmben ácsokkal, kőmûvesekkel, mindenféle mesterekkel jártam. Ácsmesterrel Kisboros­nyón, aztán egy zágonival vagy egy pákéival szerre. Esős napokon például én minden időt ki akartam használni. Jól kerestünk. Mikor vaj?egy mester hívott, a lovakat átadtam a sógoromnak, inkább mentem vele. Így lehetett pénzt gyûjteni. A szürke százasok idején még 25 lej volt egy napszám. Jó pénz. Körbevakoltuk a rétyi néptanács épületét, az óvodának tetőt tettünk. Naponta megkerestük a 100-200 lejt. Úgy vállaltuk, hogy kijöjjön. Hazajövet bementünk a kempingbe, 25 lejből jól ettünk-ittunk, s a többi megmaradt!
Körbe én építettem mindent: a házat, fából persze, segítettek a zágoniak, a csûrt csak velük. A disznópajtát, nyári konyhát egyedül.
Szabó Jenő bácsi arra büszke, hogy minden az ő kezéből került ki: megszerezte hozzá a szakértelmet.
Téeszágon folyt be a háromgyermekes család második, szerényebb jövedelme:
- A kollektív szervezésekor nagyon nagy, 80-90 körül volt a lóállomány, ökörfogat vagy nyolc, lófogat rengeteg. Helyből kiselejtezték egy részét, eladták az állami farmnak a disznóknak. Harminc pár ló is volt, aztán apránként hulltak el. A sok fogatos közt egy volt még, aki hajnalban kelt, s mindig vitte a prímet. Én utána - versenyeztünk. Mikor szállítani kellett, igyekeztünk kukorán. Ha ott állott pár hektár pityóka kiszedve, szólott a szomszédból a brigádos: ,,Fogatolás, legények, jő a hideg, megfagy a termés!? Mentünk versenyre: ki hányat tud fordulni. Mire az egyik kolléga megrakta félig a szekerét, én már fordultam egyet. Hogy megérte-e? Meg, mert három lejt kaptunk egy munkanapra. Akárhogy vakaróztunk, az már semmi se volt. Én megcsináltam két munkanormát egy nap, vagy kettő és felet.
- Aztán adtak egypár kiló gabonát - közli a kiábrándító tényt a feleség. - Én is állandóan a mezőn voltam, kapáltam a répát, s kaptunk ketten egy szekerecske pityókát. Egész nyáron minden munkára mentünk. Augusztusban kinyûttünk egy hektár lent Maksa és Lécfalva között, a kezünk fel volt hólyagozva - de nem adtak egyszer sem többet. Annak is csak a mocskát, előbb megfagylalták félig a kollektív udvarán. S nem kaptuk a 25 árat sem, mert nagy volt a kert itthon. A sok fa miatt csak egy ár szántónk van a kertben. Abban a nyáron által lett annyi, amit megettünk, s abból, amit kerestünk, úgy osztottuk, hogy tudjunk egy disznócskát is tartani. Mi az élelmet nem vettük meg még soha idáig! Megtermeltünk mindent, amire egyszer szükség volt.
A vén ló s a gépek
- A rendszerváltáskor visszakaptunk nyolc hektár körül, még bérelünk hozzá, olyan tíz hektár körülin gazdáskodunk a lányomékkal közösen. A lovakat hazahoztam, az egyiket én, a másikat a sógorom. Maradt ott a téeszistállóban egy rossz öreg ló, nem kellett senkinek. A fiam, szegény, lement s hazahozta. Még két esztendeig ment. Utoljára egy nagy szekér fát hazahozott az erdőről, s este, evés közben megdöglött. Megvolt 25 éves. Na, mi a traktort már az első évben megvettük. Tiszta újan a gyárból, nem úgy, hogy hozunk egy használtat a Regátból! Nem érte a bukszánk. Kölcsönt kaptunk a LAM-tól Illyefalváról. Azt kellett kikovácsolni: azt visszafizetni! A sógorral közösen vettük meg, s gyorsan törleszteni kellett, mert dollárárfolyamon számították a kamatot. Egykettőre igyekeztünk állatot, disznót eladni, hogy fizessük ki. Kicsi­denként vettünk tárcsát, kombinátort, vetőgépet, utánfutót, ekét, ciszternát - 3000 literes vízhordó tartályt. Hogy tudom-e kezelni a traktort? Ezt az egyet nem, hogy motorozzak. Fiatalkoromban segítettem kocsit javítani a sógoromnak, luxuskocsija volt, sofőrködött. Megtanultam volt kocsit vezetni. Cséplőgépet, kocsit javítgattunk. De nem volt annyi türelmem, hogy üljek belé, s eresszem. A vejem jár a nagy traktorral, s neki van egy kisebb. S már az unokám is, ő tizedikes, a Mikóba jár. Míg ezt apránként meg tudtuk vellegetni, rengeteg állatot kellett tartani. Abból pénzeltünk, és a tejből, miből másból? Egyszer négy hízott bikabornyút vittem el a kőröspataki vágóhídra, s az árukból hoztuk a tárcsát az ottani lerakatból. Jól hozott a pityóka is, mikor a jó Isten jó termést adott. Most gyenge az ára, de régebben, mikor az ember el tudott adni egy jó pár tonnát, lehetett gépet venni belőle, hogy ne kelljen mástól kérni. Kombájnt is szinte tudtunk volna venni egypár éve, mert volt Bodzán egy jó ismerősünk, azt elhívtam, hogy jöjjön csépelni. Négy kombájnja volt, egyet-kettőt lehozott, s jól keresett vele, százalékra. Nem pénzt, hanem vámot adtunk neki. Fájin megoldás, nem kellett egy lejt se fizessünk. Neki sógora hozta a kombájnokat Németországból, ilyen kisebbeket. Na, az üzlet elmaradt, s most helybelit bérelünk, de nagyon drága, azt mondják, az idén eléri a hárommilliót egy hektár learatása.
Minden reményük
- Azon igyekeztünk, mindig mindent időben elvessünk, s örökkétig olyan terméseink voltak, hogy a legszebbek. Az idén is vetés után elmentünk a vejem luxusautóján, s 5-6 millióra vásároltunk gyomirtót, s ami mûtrágya kellett. Nem többet, mert istállótrágyával pótoljuk. Van idén olyan három hektár búzánk, akkor zab két hektár, árpa szintén. Gyönyörû szép gabonáink vannak! És cukorrépa - mindent termesztünk. Maradt 40-50 mázsa búzánk, nem lehet 3500 lejes áron eladni kilóját. Mi az? A motorina drága. Ha egy kiló búzáért lehetne egy liter motorinát venni, mint valamikor, érthető lenne, de tízért?! Nagyon sok.
- A liter tejért is - Barátosra viszik el - hatezer lejt adnak - szól bele a feleség. - Hány literbe kerül egy feles sör? De a tejjel most nagy-nagy baj van! Válogatnak, s megy össze! Hiába viszik le este oda, ahol behûtik, mégis összemegy. Felfőzik, s rendben van - de addig kékszeszezik az ellenőrzéskor, hogy csak összemegy. Előfordult, hogy sehonnan se vitte el a sofőr, üresen ment vissza Szent­györgyre a covalactos kocsi. Akinek disz­nója nincsen, öntheti a tejet a sáncba.
- Most egy tehenet tartunk, ebben a korban már nem tehetem meg, amit egykor. Állott nekem tizenegy darab marhám is, ahány befért az istállóba, s ami nem tért, a csûrben építettem még kettőnek egy sarkocskát. De most, mikor felkelek reggel, alig tudok hátramenni, úgy fáj a derekam. Kétszer-háromszor eléjövök - mert örökkétig adok a tehénnek, a báránykáknak abrakot -, megvágok egy kas almát, reateszek reggel-este három-három liter korpát - ezzel mind járkálni kell elé, hátra -, s úgy beléjövök, mint egy húszesztendős! Ha húzom a lábam, úgy es, mert muszáj!
Szabó Jenő elpanaszolja végül, mennyire igazságtalanul osztják a kollektívnyugdíjat, fejenként másfél milliót hoz nekik a postás, ebből az egyik elmegy gyógyszerekre és tévé-előfizetésre. Főleg azt tartja méltánytalannak, hogy neki, aki 300-400 munkanapot is teljesített annak idején évente a téeszben (,,élmunkás voltam, annyi monyétát kaptam, hogy sokat?), még kevesebbet ítéltek meg, mint annak, akinek ,,alig volt 60-70 munkanapja, nyáron passzióból vaj?egyszer ment ki a mezőre. Ezt adja nekünk B?sescu elnök úr!?
No de kinek lehet átadni a nagy áldozatok árán talpra állított gazdaságot? Foglalkoztatja a gazdát az utódlás kérdése, hogyne foglalkoztatná! Családi tragédia, hogy három gyerekéből egy van életben, vigasz viszont, hogy az unokák száma négy.
- Ebből egy a fiú. Minden reményem benne. Kell hogy kedve legyen hozzá. Mit kutyagoljon? Én se mentem el, pedig mindenki kérdezte: ,,Mért nem hagyod itt? Né, milyen jó fizetést kapunk a városban!? De ha a fizetést megkapták, elnavétázták, s öt órakor kellett hogy keljenek, s mentek minden reggel, ha esett, ha nem. Én nyugodtan az ágyban megvártam, hogy virradjon ki, felkőttem, s elláttam az állatokat, s kimentem a mezőre, ha kellett. Csak többet tudtam felmutatni, mint aki ingázott évtizedekig. S nem szenvedtem a vonatokon s taxikon (buszokon)! Ha valaki megfogja a munkát, meg lehet itt élni! - jön tûzbe Jenő bácsi a beszélgetés végére, s a riporter érzi, már nem is neki beszél, hanem a kiszemelt örökösnek. Két generáció távolából veszi-e vajon az üzenetet a mai tizenévesek nemzedéke?
B. Kovács András
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép