A magyarsághoz való csatlakozásuk után, azaz a honfoglalás évétől számolva a székelység önkormányzata a magyar társadalomban 981, a román társadalomban tizenhat éven át működött. E sorok írója már többször megjegyezte, hogy történelmünk nem ismeréséből fakadóan helytelen a néhány évszázados múltú autonómiára hivatkozás. Ismételten kijelentjük: e nép — nem nemzetiség, nem kisebbség — történelme folyamán mindössze 117 éven át nem gyakorolhatta az önrendelkezés szűkebb vagy tágabb jogkörét. Azt is kijelenthetjük, hogy az autonómiáért folytatott harcra akkor is sor került volna, ha a trianoni diktátum nem szabdalja fel a magyarság ezeréves hazáját, mivel a székely nép Magyarország keretében is területi önkormányzatot követelt volna, mert gondolkodásmódjából, történelmi hagyományaiból eredően nem szereti, ha mások igazgatják.

A székely társadalom sajátos szervezési keretei, gyökerei még arra az időre vezethetők vissza, amikor a székelység önálló népként élte, szervezte életét. A székely társadalom különálló szervezését, autonómiáját a későbbi korokban is respektálták, mert a velük rokon magyarsághoz való csatlakozásuk az egyenlő felek szövetségkötése volt. A Képes, a Kézai és a Turóczi Krónika egyértelműen arról ír, a székelyek, amikor hírét vették annak, hogy a magyarok ismét visszajöttek, Ruthéniába eléjük mentek, s közösen foglalták el a Kárpát-medencét, és mint fegyvertársak, egyenlő felek, a határhegyek közé telepedtek le együtt egy másik török származású néppel, a blakkal, akiktől megtanulták a türk rovásírást, a mai, székelynek mondott írást. Önállóságuk, sajátos autonóm jogrendszerük bizonyítására csak egy példát említek. Amíg a magyar főnemes a királlyal szembeni hűtlenség esetén nemcsak a fejét, de a birtokát is elveszíthette, addig a legegyszerűbb székely közrendűnek (is) csak fejét vehették, de birtoka nem szállt a királyra, hanem a családjáé maradt, annak hiányában pedig rokonsága, illetve a faluközösség örökölte.

A székelység többsége a modern korig megőrizte saját törvényeit, sajátos birtoklási szokásait, saját zászló alatt, saját soraiból választott tisztek alatt vonult harcba, saját címerrel, szimbólumokkal rendelkezett, saját kebeléből választott személyek irányították. A székely népnek kisebb-nagyobb mértékű közigazgatási önkormányzata mellett saját nemzetgyűlése is volt, amelyet rendszerint az Udvarhely melletti Agyagfalván tartottak.

Mindezek ismeretében érthetetlen az a féktelen-nacionalista dühkitörés, amely a román politikai elit részéről megnyilvánul minden alkalommal, amikor autonómiáról kerül szó. Szá­mukra a kettős mérce elve alapján elfogadhatatlan az, hogy e közösség jogot formál önmaga irányítására. Magyar veszélyt emlegetve igyekeznek elfojtani a helyi önrendelkezésnek még a csíráit is. Természetesen, nem Románia területi épségét féltik, hanem annak a néhány ezer kiváltságos családnak a jólétét, amely a székelylakta településeken, mint valami gyarmaton, jól megél abból, hogy ők románok. Másik félelmük abban rejlik, hogy az itt beindult románosítás folyamata megállhat. E „hazafiak" nem tudják elviselni azt, hogy az 1920-as diktátum révén ölükbe hullott 103 000 km²-en élő népesség, amelynek keretében a románság az össznépesség alig 53,8 százalékát képviseli, kilencven év alatt nem vált teljesen románná. Vigasztalja őket az a tudat, hogy Erdély, Bánság és a Partium nagy kiterjedésű régióiban jelenleg a beolvasztás üteme oly mértékű, hogy a magyar tanulók 50—76 százaléka román iskolába jár, és a román környezetben, a román kultúrán felnőve, asszimilációjuk csak néhány év, évtized kérdése.

Természetes az is, a magyartalanítás példátlanul sikeres nagy műve után nehéz elviselniük azt, hogy a jogtalanul — népszavazás, közös megegyezés nélkül — megszerzett magyar területek tíz százalékán, 9980 km²-en, mely a mai Románia területének alig négy százaléka, a székely nép autonómiát akar, szeretné megőrizni ősei nyelvét, kultúráját. Ha tehetnék, Ázsiába küldenék az egész közösséget úgy, ahogy a román tévéadók műsoraiban nemegyszer hallhatjuk. Az ország feldarabolásának rémét lobogtatva természetesen nem mondják el azt, hogy Székelyföld őshonos népe, a székely a magyar határtól 300—500 kilométerre él, Románia keretében kéri a belső önkormányzat jogát, és annak ezeréves hagyománya van. Tehát amikor az átlag román lelkét a nagy magyar veszéllyel riogatják, tulajdonképpen jól tudják, hogy ilyen veszély nincs. Nekik az fáj, hogy amikor egy közösséget sikerült megfosztani valós történelmének ismeretétől, amikor az elnemzettelenítés a tantervnek megfelelő ritmusban halad, amikor történelmi közelségbe került a székelylakta tömb magyarságának beolvasztása (is), akkor, mint égből a villámcsapás, Székelyföld magyarsága autonómiát követel. Mindazok, akik úgy gondolták, hogy a világ kereke megállt, és azt tehetnek e magyar közösséggel, amit a két világháború közötti időszakban, illetve a parancsuralmi kommunista rendszer idején, még mindig abban reménykednek, hogy a székely autonómia létrehozása megakadályozható a féktelen intoleranciával, félelemkeltéssel.

A szélsőséges román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy Székelyföld magyar népét jogosan illeti meg a területi autonómia, hisz történelme, népességaránya révén önálló államiságot is kérhetne, de nem teszi, épp ezért aljasság az önrendelkezés korlátozott formájának, a területi önkormányzatnak a megtagadása. Az őshonos székelység azt szeretné, hogy szülőföldjének javait, ásványkincseit ne mások harácsolják, és ne idegenek basáskodjanak, őrködjenek fölötte. A székely nép nem akar sem többet, sem kevesebbet, mint amilyent az Európai Unió tizenkét országa biztosít a területén élő őshonos népcsoportnak. A nemzetállam álmában élőknek meg kell érteniük, a székely nép szabadságvágyát habzó szájú fenyegetésekkel, magyarellenes törvényekkel, idegen vezetőkkel csak ideig-óráig lehet gúzsba kötni. Ne feledjék az urak, hogy amíg a székely nép békésen kéri az autonómiát — ezeréves hagyományaira építve —, addig kell számára biztosítani azt!