A gazdag, három és fél évtizedet átívelő, szívet-lelket és nem kevés kitartást, valamint hitet kívánó munkáról volt, mit mesélni. A szerző elsősorban az őt útján elindító, tudással feltarisznyáló Egyed Géza igazgató-kántortanítónak mondott köszönetet, kinek nevét néhány éve a helyi művelődési ház viseli. A bodosi iskolában tanultak nélkül nem válhatott volna mikós diákká, nem végezhetett volna egyetemet, s nem lehetett volna a háromezer-ötszáz előadást megért műsor koreográfusa sem. Székely szólt arról is, hogy miként jártak szüreti bálról szüreti bálra, fonóból fonóba, csak hogy felfedezzék, ami még a gyűjtők elől eldugott, amit magának tartogatott még a dal vagy a furfangos falusi ember. ,,Évente több előadásunk volt, mint ahány nap van egy esztendőben. Mondhatni, rendszeresen, naponta többször is színpadra álltunk, s nem okozott fáradtságot, ha a közönség negyedszerre-ötödszörre visszatapsolt. Mi tudtuk, hogy táncaink, a felcsendülő dallamok erőt adnak a közönségnek, s ők is tudták, hogy számunkra a tapsuk jelent kitartásra buzdító felkiáltást" — fogalmazott Székely Dénes.