Nemzet-nemzetiség: Az Úz-völgyi nagy család

2006. augusztus 29., kedd, Archívum 2003–2007

A háromszékieket a Csíki-medencéből a Kárpátok külső lábához kifutó Úz völgyé-ben külön hely illeti meg, az Úz vizének alsó, gyepes teraszán, a meteorológiai állomás épülete alatt van egy bővizû forrás, vize olyan, mondják, hogy a régiek a fuszulykafőzéshez is ebből merítettek, és vittek haza vizet. A forrás előterében hatalmas, a természet által kiképzett kőasztal, amelyet, ha az Úz vize nekiveselkedik, s dühös bolondozása közben az alját-oldalát nyaldossa, úgysem tud kifordítani a helyéből. A kőasztal sarkai finoman legömbölyítettek, sejteni, hogy évezredek alatt a megáradó víz görgeteg kövei hányszor kocolódtak véle, de a kő tántoríthatatlanul maradt a helyén.
A háromszékiek a koronás magyar lobogót a kőasztal közelében emelték a völgy messzire látható magasába. Messziről a szem akaratlanul is összevonja a hatalmas kőasztalt és a zászlótartó fenyőoszlopot, mintha ez talapzata lenne az országzászlónak. Az Úz-völgyi erdők zöldellő rengetege csodálatos hátteret alkot a zászlós úzi képhez, a fenyvesek mély zöldjét a bükkösök pasztellszínei formázzák babosra, alul, a völgy fundamentumán a szinte menetrendszerûen érkező záporok üde zöldre és tisztára paskolják a legeltetett gyepet, s az Úz pataka állandó háttérzenét mormol, amelybe a kövekkel játszva ficánkoló habok kuncogva locsogják bele a magasabb fekvésû hangokat.
A kőasztal, a forrás és a környéke idilli és ideális hely a táborozáshoz. A háromszékiek családi és baráti körökben érkeznek, ami külön rituálé szerint történik. Van, akinek hozzátartozói három nemzedékhez sorolódnak, legelöl például a még mindig vitézkedő Barta Misi bácsi, aki az idén 82 évesen mászta meg a Mogyoróstető 1600 méteres meredélyét, s az első és második világháborús lövészárkok, futóárkok között már szemlét tartott, amikor a vele induló budapesti Zrínyi Katonai Egyetem huszonéves honvédtisztjelöltjei megérkeztek a csúcsra. A másik veteránfamília, a Páldeák Béláé szintén generációkra tagolódik, fia, menye, unokája elmaradhatatlan résztvevői az úzi ünnepségnek. Aztán ott van a háromszéki veteránok harmadik oszlopa, Kovács Béla, aki marosvásárhelyi színinövendék unokáját, Borikát is a völgybe invitálta.
A háromszéki csapat az augusztus 26-i úz-telepi ünnepek előtt napokkal megérkezik, felveri a sátrakat, kialakítja a tûzhelyet, a közös étkezésre szolgáló, szellős fősátort. A munkamegosztás tökéletes, a kialakult hagyomány szerint mindenki tudja, mi a tiszte, ki hozza a nagyméretû rostélyt a flekkensütéshez, ki gondoskodik a nagyöblû kondérról, mert a sátortábor résztvevői sokkal számosabbak, mint az előbb említettek. Mindig kiegészülnek a baráti körrel, ezek újabb barátaival, s ami feltûnően kellemes látvány, de fontos jelenség is: a fiatalok párokba verődve, csapatokba szerveződve vannak jelen, kinek mennyire futja az idejéből, egy-két napra, de akár az úzi táborozás egész hetére.
Az általunk ismert világban a családok válságát is jelző gond, hogy a más generációkhoz tartozók élesen eltávolodnak egymástól, apák, nagyapák nincsenek együtt fiaikkal, lányaikkal. Az úzihoz hasonló családi együttlétet én Észak-Amerikában, a Lake Hope-i ? reménység-tavi ? ITT-OTT Magyar Baráti Közösség egész hetes találkozóján láttam, amelyet gondolatban akaratlanul is egybe kell vetnem az úzi tapasztalatokkal. Mindkét találkozó típusban azonos motívumként érhetjük tetten a szórványsors kihívásai elleni nemzeti önvédelmet, az erdélyiek esetében a nemzeti kultúra, a nyelv, a hagyományok védelmét, és ugyanezt érezhetjük Amerikában is, ahol még fokozottabban van szükség arra, hogy anyanyelvi szóra, pentaton dallamra összefogják a fiatalokat és időseket.
Az úzi találkozó csúcsnapja természetesen az augusztus 26-i ünnepség, amelyre kiegészülnek az úzi hadak, kiskocsik tucatjai, s autóbuszok karavánja érkezik a helyszínre, sokan Moldva felől, a merészebbje és ,,terepjárósa? Csíkszentmárton irányából, de erre az útirányra igen alkalmas a Dacia is, amelynek viharvert egyedei is megbirkóznak a 36 kilométeres hadiúttal. Ennek alapjait még Mackensen tábornok rakatta le az első világháború éveiben, s vannak útszakaszok, amelyek még ma is helytállnak, a történelmi idők megpróbáltatásai ellenére. A többség az Ojtozi- és a Gyimesi-szoroson érkezik, és Dormánynál ? D?rm?ne?ti ? fordul rá a tizenvalahány kilométeres tengelytörő útra. El lehet gondolkodni azon is, hogy ennyi ember miért is vállalkozik arra, hogy ilyen útviszonyok közepette próbára tegye jármûvét meg önmaga fizikai képességeit? Ez csak úgy lehetséges, ha ehhez erős alapként jelen van a megfelelő pszichológiai háttér, a lelki alapozás.
Ez pedig adott.

Idén különösen sokan sereglettünk össze az Úz völgyében, többen, mint másfél évtizede valaha is, amióta az Úz-völgyi találkozó hagyománya megszületett. Idén csupán Háromszékről három autóbusznyi kiránduló érkezett, s ezekhez társult a több tucat kiskocsi. A csíkiak, illetve a Hargita két oldaláról érkezők ugyancsak három autóbusznyi emberrel jöttek, s kilométernyi völgyszakaszon az ünnep napjára a sátrak és kiskocsik nyájai szorították arrébb a legelő lovakat.
És még nem szóltam arról, hogy a háromszékiek tábora közvetlen szomszédságában található a katonásabb rendtartású csík-szentmártoni ifjúsági és a Zrínyi Katonai Egyetem kadétjainak tábora. Itt is magyar koronás zászlót és székely zászlót lobogtat a szél. A tíznapos táborozás katonai részlegét Szabó József János hadtörténész alezredes vezette, aki idén feleségével, iker lányaival és Bottyán fiával érkezett, nagy családdal jött tehát (egyik fia munkahelyi elfoglaltsága miatt Budapesten maradt). Szóval, az angol és flamand nyelvre is lefordított Árpád-vonal és több más hadtörténeti munka szerzője mintha leképezné a háromszéki veteránfamíliák szokásrendjét, hozza magával a családja mellett a tiszti- növendékeket is. Hogy tanulmányi útjuk békessége minden vonatkozásban biztosítva legyen, a mi ezredesünk, aki nagymértékben családiasult a székelyek között, a román és a magyar hadsereg képviselőivel egyeztetett tudományos kutatási program alapján érkezik az Úz völgyébe.
Ennek (is) köszönhetően évek óta incidens nélkül zajlanak az úzi táborozások.
A csíkszentmártoni összeszokott fiatalokat Gergely András polgármester, funkciórövidítéssel ,,A Mester? vezeti, aki szigorú, de nem kellemetlen szokásrendet, tábori életet honosított meg. Az összeszokott csapat legtöbb tagja, amikor 1994-ben az Úz-völgyi emlékmûvet a saját kezünkkel összeraktuk, még suhancként volt jelen, és ma már fiaik, kislányaik a sátortábortól az Úz vizének túlsó partjára átvezető, húsz- és egynéhány méteres, egy szál gömbfából álló pallón egyensúlyoznak az Úz vize fölött. A nyaktörőnek látszó mutatványt utánozni próbálták a túlsó partról a tûzifát átcserkésző férfiak is. De ami a gyermekeknek sikerült, nekik nem volt annyira testhezálló. Mikor az egyikük kaszkadőrmutatványát fotózni akartam, a cirkuszi szereplés hatásfokát növelendő, magasra tartotta a petrencésnél nagyobb rudat, s egyensúlyát veszítve mély zuhanórepülésbe kezdett.
A hideg vizes fürdő látványa, miután kiderült, hogy a mutatványosnak semmi baja nem esett, a parton osztatlan sikert aratott.
Nappal magashegyi túrák, kegyhelyek meglátogatása a program. Útközben gombászás is. A háromszékiek egyetlen terepről mintegy nyolc kilogramm rókagombát gyûjtöttek be. A belőle készült paprikásból még a csíki és a katonai táborba is áthoztak egy-egy sajkányival.
Van, aki aztán, mint magam is, a pisztrángfogásnak hódolna az Úz, meg a Verespatak vizében, ami nekem az idén nem nagyon jött össze, de a csíkszentmártoni Sárkány József aznapi fogását megcsodálhattam, legnagyobb példánya negyven és egynéhány centis volt.
A csíki tábor hatalmas máglyatüzénél a kifogyhatatlanul gazdag nótás-népdalos programok esténként-éjszakánként megtöltik a völgyet. Idén az úzi történetek mellett hallottunk itt a nándorfehérvári csata érdekes részleteiről is. Évfordulós esztendő lévén.
A táborozás csúcsnapján, az úzi ünnepségen a szertartás állandó eleme az ökumenikus istentisztelet.
Az úzi két világháborús katonai sírkert ilyenkor virágdíszbe öltözik, amelynek koszorúit a környező hatalmas hegyek fenyvesei alkotják, gyertyái a negyvenméteres szál fenyők, girlandjai az üde bükkösök.
Az Úz völgye másfél évtized alatt a magyar családi, rokoni, baráti közösségek legvonzóbb találkozó- és táborozóhelyévé vált, ahol a nemzedéki együttlét érzelmes és színes képe azt sugallja, hogy érdemes együtt és magyarnak megmaradni.
A sírkerttől kis távolságra a második világháborúban épített formás boronaházak ? a honvéd laktanyák ? egyelőre elnéptelenedve és némán várják, hogy 1968-as elszakítottságuk állapotából a csíkszentmártoni tanács birtokába visszakerüljenek.
Hargita megye pillanatnyilag egyetlen ifjúsági tábort sem mûködtet. Úz völgye, illetve az Úz-völgyi telep hatóságilag Hargita megyéhez tartozik. Mostani öt állandó lakója Csíkszentmártonban nyilvántartott személy. A tulajdonjog visszaszerzése kérdésében most folynak a tárgyalások.
A völgy a lelki birtokban tartás és tulajdonlás után a jogi visszatérésre vár.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép