Az emberiség általában azt gondolja, hogy a jövendő pontosan olyan lesz, mint amilyen a jelen. Elég ritkák azok a korszakok, amikor az emberek új, boldogabb jövőről jósoltak. Így a negyedik század közepén Nagy Szent Athanasius alexandriai pátriárka úgy látta, hogy egyre kevesebb a rablás, a gyilkosság, és a kereszténység elterjedése következtében közeledik az örök béke korszaka. Béke helyett a gótok, vandálok és hunok közeledtek, felégették Róma városát, és egész Európában, Észak-Afrikában a barbárság kora következett. Hasonló helyzet alakult ki ötszáz évvel ezelőtt, a XV. század végétől 1520 tájáig. Rotterdami Erasmus, Morus Tamás és más jeles humanisták bíztak benne, hogy a városok megerősödése, iskolák és egyetemek szaporodása, a feudalizmus bomlása, a mûveltség elterjedése és a három fiatal és kétségtelenül nagyon tehetséges király, VIII. Henrik, I. Ferenc és V. Károly trónra lépésével Európában új és boldogabb korszak következik. Optimizmusukban ők is csalódtak. 1517-ben Luther Márton kiszögezte tételeit, és a vallásháborúk korszaka következett, nem is szólva az inkvizícióról, V. Károly és I. Ferenc évtizedes csatáiról egymás ellen, vagy arról, hogy Morus Tamást éppen VIII. Henrik fejeztette le. A mûveltség ideológiája éppen olyan kevéssé változtatta meg az embereket, mint a keresztény ideológia.
Hasonló helyzet fogadott, amikor a múlt század elején megszü-lettem. Az orvostu-domány roppant fej-lődése fájdalom--csil-lapítót, gyógyszert és jóval hosszabb életet hozott az emberek nagy részének Európában, Észak-Amerikában és Japánban. Ugyanekkor a tudomány, mely elvontsága miatt addig csak keveseket érde-kelt, a technikával szö-vetkezett, és a termékek és találmányok tucatjait dobta piacra. A gőz-géptől a varrógépig, a gázfûtéstől a villanyig, vonatot, villamost, autót, tûrhető lakások százezreit minden országban, kötelező oktatást és így tovább ? nem győzöm felsorolni. Mindenki hitt abban, nem csak a liberálisok és a szocialisták, hogy mindez az egész földön elterjed, és békés korszak következik. Ekkor, négy évvel születésem után kitört az első világháború, jelezve, hogy a dolgok mégsincsenek rendjén.
Az emberek Magyarországon csakúgy, mint Franciaországban és másutt, vidáman vonultak háborúba, azzal a gondolattal eltelve, hogy néhány hónap alatt kitombolják harci ösztöneiket, és aztán diadalmasan térhetnek haza. Ha az embernek nem lennének gyilkos ösztönei, úgy évezredek óta nem lehetne háborúkat folytatni; a gyilkos ösztönök ellen, mint látható, a görög filozófia vagy a kereszténység éppoly keveset hasz-nál, mint a tudományos technikai világnézet. Az optimizmus viszont a háború utáni világban is megmaradt. Ezt az optimizmust tanultam a Fasori gimnáziumban, hogy egy jobb világ, vagy inkább egy szerencsésebb Magyarország következik az időben. Ugyanezt az optimizmust hangoztatta apám, aki a háborúból jött haza, főiskolai tanár volt, de ,,méltóságos? címét soha életében nem használta. Tudományos-technikai világnézet-é-vel ? a vegyészet professzora volt ? ő is optimista volt. ,,Ha ezzel a két gazemberrel - szokta mondani, mármint Sztálinnal és Hitlerrel - végeznek, akkor jobb és boldogabb világ következik.?
A világ sorsába vetett opti-mizmusomat ? mely jókedvemtől független, mert ezt megőriztem ? 1945 augusztusában vesztettem el, amikor az atombombák leestek Hirosimára és Nagaszakira. A világ pusztulása addig évmilliók távolságába veszett: régebben úgy hittük, hogy a Nap kihûl, és jégbe meg hóba pusztulunk, mint az Ember Tragédiájában, aztán később, hogy a nap pusztulása előtt még jobban felmelegszik és felperzsel bennünket. Eddig lehetetlennek tûnt, hogy egy zsarnok, mint Dzsingisz kán vagy Sztálin, birtokába vehesse az egész világot, míg most világossá vált, hogy száz atombomba legyár-tása után bármelyik vezetőnek mód-jában áll a világot elpusztítani, és az erre képes őrültek nem ritkák a politikusok vagy államférfiak között. Vagyis a világ végének lehetősége közvetlen közelünkbe költözött. De az ijedtségre van más ok is. A csatár-láncot, a sörétet, az aknavetőt vagy géppuskát nem nagy tudósok találták fel, míg ezúttal tudósaink legjobbjai álltak a haditechnika szolgálatába, és így folytatódott az interkontinentális rakétával és minden többivel. Hadd tegyem hozzá, mintegy zárójelben, hogy pár százezer társammal együtt életünket is az atombombának köszönhetjük. A hadsereg, melynek vezetősége mit sem tudott az atombombáról, alig egy hónappal későbbre, 1945. szeptember 17-ére tervezte a partraszállást Honshun, Japán főszigetén egymillió katonával. Úgy számították, hogy ezek közül a fele elveszik, és ennek az ötszázezer-nek egyike én lettem volna, de az atombomba megmentett bennünket.
A következő megrázkódtatás 1959-ben következett be, amikor London-ban tartózkodtam, és F. L. Lucas akkor megjelent könyvét olvastam, A Nagy probléma címût. Könyvében Lucas számba veszi, hogy Krisztus idején mintegy 300 millió ember élt a földön, míg 1650 táján 700 millióan voltunk, azaz 1600 év alatt mintegy duplájára szapo-rodtunk. 1900-ban másfél milliárd ember élt a földön, azaz 250 év alatt szaporodtunk a duplájára, míg most, hatvan eszten-dővel később már két és fél milliárd--nyian vagyunk, és ha a statisztikákat nézzük, úgy 1990-re ötmilliárdnyian leszünk. Lucas köny-vén sokat nevettek, holott 1990-ben valóban már ötmilliárd ember lakott a földön, és most már a hétmilliárd felé közeledünk. Kérdéses, mi lesz tíz-milliárd fölött, amit másfél-két évtized múlva kétségtelenül elérünk, lesz-e számukra elég élelem, amikor Indiában és Afrika egyes részein már most is éheznek?
Ennél is vészesebb volt, ahogy az ipar és a közlekedés gázai, gőzei, mel-léktermékei és hulladékai tönkreteszik a természetet. A savas eső, mely nagy-részt az Egyesült Államok fölött keletkező felhőkből esik le Kanada tavaira, tönkreteszi azokat. Láttam egy ilyen tavat nem messze Winnipegtől. Helikopteren közeledtünk, úgyhogy csodálkoztam, milyen élesek a tó körvonalai a magasból. Mikor leszáll-tunk, láttam, hogy a körvonalat a tóból kidobott, döglött halak fehér hasa adja. A fû a tó körül kiszáradt. A vízben nem maradt sem növény, sem élőlény. Megkérdeztem a velünk lévő fő-erdészt, hogyan lehetne megtisz-títani a tavat? Folyóvizet, mondta, meg lehet tisztítani, mély tavat nem. A tisztítást a természetre kell bízni. És ez mennyi ideig tartana? Húszezer évig, vála-szolta.
A legnagyobb baj persze a víz, a föld és a levegő bemocskolása és az időjárás tönkretétele, ami idén nyáron nálunk is észrevehető: szabálytalan meleg és hideg áramlatok kiszámít-ha-tat-lan váltakozása a termés, a gyümölcsök és a szőlő ijesztő kárára. Hosszú életemen át ezt magam is láttam. A második világháború előtt, ha nyáron nyitva hagytam az ablakot, éjjel mindig berepült egy-két éjjeli lepke. Ma ilyen nincs. A Garay téren rákot árultak, ezeket a Dunántúl patakjaiban fogták. Ma már nincs ilyen. A múltban minden alföldi kéményen gólya állt, minden lakás bejárata felett fecske fészkelt. Fecskét a környéken ? a pesti Dunaparton lakom ? még nem láttam. Gólya még maradt egypár. Amikor hét évvel ezelőtt lakásomba költöztem, az előtte álló, talán húszéves fa lombján nyáron nem tudtam átlátni. Ma a fa lombja lyukas: látom rajta keresztül a budai hegyeket.
Van egy amerikai barátom Phoenixben, Arizonában. Lucien Spellmannak hívják, és a NASA-nak dolgozik különböző terveken, hogyan lehetne a Mars bolygót lakhatóvá tenni. Egy alkalommal nyáron, törökországi utazásunkkor megkérdeztem: miután tönkretettük a földet, miért akar a Marson helyet csinálni számunkra, miután ott nincs se levegő, se víz, se vetőmag? A világ ? felelte ? amúgy is tönkremegy, úgyhogy addig játszani kell. Mióta tudod, hogy tönkremegy? Vagy harminc éve - mondta -, de nem beszélek róla, mert nem lehet rajta segíteni.
Mintegy ötven esztendővel ez-előtt a meg nem lévő erők összes-ségével még lehetett volna a víz, a levegő és a föld fokozatos pusz-tulásán segíteni, de akkor még senki, vagy nagyon kevesen tudtak róla. A huszadik század tanulsága, hogy Isten nem avatkozik a föld politikai problémáiba, mert különben, ha beavatkoznék, Sztálint, Hitlert vagy Mussolinit aligha tûrte volna el. Isten helyére a tudo-mányos alapú technika lépett, mely mindenható, azaz nagy ajándékokkal lep meg bennünket, miközben el-pusz--tít-ja a földet. A zöldek munkája tiszteletre méltó; mint mondják, talán hat héttel kitolják az emberiség végleges elpusztulását.
Mit tehetünk tehát? Semmit. Vegyük tudomásul, hogy minden változik, minden elpusztul, majd újjászületik, és néhány millió év múlva a teljesen elpusztított földből újra kidugja fejét az első gyom. Ezt tudjuk, vagy jobb, ha nem tudjuk. A fő, hogy igyekezzünk jól, barátságosan, könnyedén és vidáman élni. Hadd tegyem hozzá, hogy kilencven éve majdnem mindig boldog voltam, főleg azért, mert boldognak akartam lenni.
FALUDY GYÖRGY
Elhangzott A múzsák éjszakája rendezvényen 2001 júniusában a Szent Anna-tónál támadt vihar következtében Sepsiszentgyörgyön.
(x)
Arany János
Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok
s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János.
,,Mi van?, szól ,,Szalontával?? - ,,Román már hetven éve,
mint Várad vagy Kolozsvár.? - ,,Mondjad, ki felel érte??
,,Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte,
akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.?
,,S aztán??- ,,Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.
Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.
De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett,
többet, mint Ferenc József.? - ,,Nem tudsz valami szebbet??
,,Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,
s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.?
,,Szóval, végünk van?? - kérdi. ,,Nem?, mondom, ,,nincsen végünk.
Vagyunk és leszünk.? Félénk mosollyal összenézünk.
(Budapest, 1994)
Janus Pannonius hazatér
Itthon vagyok, nagy Isten. Zokogva ölelgettek,
mert látogatni jöttem. Ha maradok, megvettek,
mivel közétek állok. Bor még terem itt bőven,
de ha humanizmusról szólok, szaladtok tőlem.
Magyar vagyok vagy horvát? Magyarnak lenni: vallás,
melldöngetés, hőbörgés, állandó elfoglaltság,
de Zagrebben csak pislog, itt szebben ég a szellem,
s vitézek vagytok mások, s még inkább egymás ellen.
De van-e elég erőm, hogy innét elmehessek?
Oly sokakat szeretek és oly sokan szeretnek,
többen mint Veronában, többen mint Velencében,
tízszer meg százszor többen. Legyen ez a végső érvem.
Maradok, bár tudom, hogy fejjel megyek a falnak és most marjatok belém, ahogy a férgek marnak.
(Budapest, 1988)