(részlet)
Székelyország délkeleti csücskében, Sepsiszentgyörgy és Kézdi-vásárhely között, a háromszéki havasok ölében épült Ko-vászna, a bor-vízkutak hazája. Húsz évvel ezelőtt határfalu volt Magyarország és Románia között.
A Kárpátok könyökhajlatában, búzát is megtermő fennsíkon nyújtózik el a falu. A székely birtokosság arányos vagyonelosztást mutató tagjain búza, árpa, rozs, zab, cukorrépa és burgonya, vagy ahogy székelyesen nevezik: pityóka terem. A gabonatermő fennsíkba erdőágak nyúlnak bele. A havasokból lezuhanó patakmedreken haladva fölfelé mogyoró-, gyertyánberkeken át vezet az út a bikkfarengetegbe. Magas fennsíkon elterülő juhlegelők vannak odább, majd a havasok fekete-zöld, zordon fenyőkoszorúja. Földrajzi adottságánál fogva Kovászna lakossága javarészt állattenyésztésből, fakitemelésből és az ebből folyó ipari munkálatokból él, másként: önellátási alapon használja fel majd?minden természet adta javát. Nagyjában ez az általános képe minden székely falunak, és csak ez lenne Kovásznáé is, ha nem lenne ez a falu más, mint a többi. Kovászna azonban más, Kovászna a borvíz-kutak hazája. A szőlő még csenevész formájában sem terem meg ezen a vidéken. Talán ez az oka, hogy a bort kedvelő, bortalan székely nép a vastartalmú, pezsgő, szénsavas ásványvizet nevezte el borvíznek. Ebből is látszik, hogy milyen szerény nép a székely. Ha nagyzoló nép lenne, bátran mondhatná borvíz helyett pezsgővíznek is. Mert pezseg, lobog, forr a kovásznai ásványvíz, s ahol utat tör magának a mélyből egy-egy forrás, ott megmorajlik a föld.
Kovászna közepén széles hegyi patak rohan keresztül. A patakban lapos, rozsdavörös, helyesebben vasveres kavicsok között kicsi örvényeket kavar a patakmeder alól feltörő szénsavas forrás. A ko-vásznaiak belegázolnak a patakba, két-három vízből kilátszó nagyságú szikladarabbal körülfogják a patak bugyborékoló területét ? és a borvízkút megszületett. Ilyen patak-közepi kútból hordattuk mi is a borvizet. Keskeny pallón lehetett bejutni a patak közepébe, és a sziklák közti patakrészből megmerítettük a hasas, fekete kőkorsókat. Ezt a patakbeli borvizet nem lehetett palackozni; a túlerős szénsav szétfeszítette volna az üveg oldalát. Ezt a helybeliek használták étkezéseikhez, mint a legjobbat, a legko-vász-naiabbat, ami odavalósi szólás szerint: ,,kár az idegenybe, mikor mü es élhetünk vele?.
A piaci patak borvízkútja két részre osztotta Kovászna társadalmát. Akik a piactól Csomakőrös felé, az Alszegen laktak, azok mind ebből a kútból hordták a borvizet. Akik Vajnafalva felé, a Felszegen éltek, azok a fensőbbrendûség érzetével mellőzték e kutat. Azoknak ugyanis mindnyájuknak volt saját, külön, házi borvízkútjuk, mert Ko-vászna északi része egyetlen, széles ásvány-vízdús vaskőrétegen terül el. Rengeteg kút, még több szénsavas forrás, csoda-e hát, ha Kovászna, a bor-vízkutak hazája egyben fürdőfalu is? Nem egy fürdő Kovászna, hanem szám-talan fürdő közös telepe. ?srégi fürdőcskéi a kis kultúra legszebb példái. Van egy utca Ko-vásznán, Fürdő utca a neve. Hat fürdő van ebben az utcában egymagában, többnyire reumagyógyító, meleg kádfürdők, leghíresebbjük a Beke-fürdő és a Csutak. Húsz évvel ezelőtt még régi-régi ? tán honfoglaláskori ?, magyar módszerrel melegítették ezekben a fürdővizet. Öblös kádakat állítottak a fürdőházba. A fürdőház egyik részében kőhevítő kemence volt. A kemencében izzásig hevítették a vaskődarabokat, és fogóval dobálták azokat a hideg borvízzel telített kádakba. A tüzes vaskő gőzt fejlesztve adta át melegét az ásványvíznek. Az így elkészített kádfürdőt használták aztán reumás, isiászos, csúzos, köszvényes és mindenfajta hûléses bántalmakban szenvedő betegek. A gyógyulni kívánkozók többnyire Erdély közelebbi vidékeiről látogattak el ide, Erdélynek ebbe a kicsiny, határmenti zugába. Külföldi vendéget leggyakrabban a közeli Regátból, Óromániából hozott a vonat. Volt Kovásznának a háború előtt egy híres külső-magyarországi, éppen budapesti látogatója is, aki minden nyáron oda utazott. Ez a vendég a magyar színjátszás egyik legnagyobb büszkesége volt: Jászai Mari. Jászai az akkoriban divatos svájci hidegvízkúra híve volt, s mint ilyen, nem a forró kővel melegített kádfürdőket használta. Jászai a méregzöld színû, dermesztően hideg iszapfürdőt látogatta, a vulkanikus eredetû kovásznai nevezetességet, a Pokol-sárt. A Pokolsár-fürdő akkor még a piactér közepén díszelgett. Négy kis karcsú, zöld tetejû bádogtornyos épület volt, és körülbelül 8x10 méteres vízmedencét zárt magába. A víztükör kráternyílást takart. A kráter szája körülbelül a medence közepén lehetett. ,,Veszélyes? felírású jelzőtábla és mentőkötél vonult át a kráter fölött. Parányi kráter volt a Pokolsár, alig néhány méternyire a közepétől méteres mélységûvé laposodott a tölcsére. A tölcsér alját térdig érő, szürkészöld, kénszagú iszap borította. Ezt az iszapot meregették hosszú kanalakkal a fürdősasszonyok, és ezt tapasztották azon dermesztő hidegen a beteg fájó tagjaira. Az ördögszínûre mázolt gyó-gyulók gyékényből font napozóágyakon szárítgatták testüket mindaddig, míg a napsugár repedezett, száraz, iszapbőrt nem merevített tagjaik köré. Az iszappakolás után hideg, tiszta borvízzuhany és szakszerû dörzsölés következett. Hogy gyógyította-e valóban a hideg iszap a beteg tagokat, azt nem tudom. Az én időmben már kevesen hittek benne, de ennek az volt az oka, hogy a Pokolsár, az igazi ördögszínû iszap időközben elvándorolt. Szüleim mesélték, hogy az első kovásznai Pokolsár-fürdő kisebb földrengés közben keletkezett. A helyén legelő volt, ahol egyszerre csak megrepedt a föld, majd mennydörgésszerû robajjal köveket vetett ki magából. A földindulás után kis, szürke, iszapos pocsolya maradt a meghasadt földteknyőben. Ebből az iszapgödörből fejlődött ki a Pokolsár-fürdő. Kifejlődött, virágzott, gyógyított, vendégeket, tudós orvos-professzorokat vonzott magához. A Pokolsár-fürdő városkává lendítette Ko-vászna falut. És sok-sok évtized után Pokolsár egyszer csak elvándorolt. Előbb az iszapja kezdett apadni, aztán a víz színe változott el. Az ör-dögszürkéből halványszürke, zöldes, majd közönséges sárga, vasas borvizes fürdő lett. Mikor én kis gyerek voltam, akkor már úszóiskola volt az egykori kráter fölött. Pár évre aztán nem messze az első Pokolsártól, a patakon túl, ama bizonyos Fürdő utca felé Deák Dezső huszárkapitány úr kertjében egyszer csak megmorajlott a föld. Morajlott, dörgött, meghasadt, s a kitárult föld öléből magasba szökkent a vándorló iszap megkerült sugara. Deák Dezső kapitány kiszélesítette az új iszapgödröt, partjára kabinokat, iszappakolásra alkalmas helyiségeket épített, és Kovásznán új kis Pokolsár született. A székelyek Kapitány-Feredőjének nevezik ezt az új kis iszapfürdőt, amely ma is virul, amelyet ma is tudós professzorok elemeznek, betegek használnak, és amely Kovászna új büszkesége lett.
Új büszkeség, mert hiszen mi, kovásznaiak már régtől fogva büszkék vagyunk. Van is rá okunk. A mi erdeinkben nőnek Háromszék vármegye legszebb szálfenyői, a mi gőzfûrészeink deszkáit fuvarozzák a legtöbb felé. Palackozható ásványvizünket ,,Horgászvíz? néven ismerik és ismerték szerte két hazánkban, Az ,,Árpád?-forrás fürdői a legszebb bükkerdő kellős közepén hûsítik az üdülni kívánkozó, városi nyaralókat, és a kirándulót hegyi kötélpályán fuvarozzák a kies Kovásznáról a zordon kommandói fatelepre. Ipari vágányokon futó, utasszállító vonatainknál senki sem ismerhet kedvesebbet, hiszen a legszebb, legősibb székely fenyveseken kanyarog át a kicsi vonat. Magas kéménnyel, méltóságteljesen pipálva pöfögnek a kis székely mozdonyok s ha a jókedvû kirándulót piros erdei eper incselkedésre csábítaná a sínek mellé, csak füttyentenie kell ? a barátságos mozdonyvezető megáll egy csokornyi eperszedés idejéig. És van még más, furcsább nevezetességünk is, a neve is különleges. Tulajdonképpen ezzel is dicsekedhetünk: ugyanis ,,Doh?-nak nevezik. Hogy mi a doh? Olyasvalami, mint a tordai büdös barlang gyilkos kéngőze, csakhogy minálunk, Ko-vásznán nem egyetlen romantikus barlangban terem, hanem sok ház pincéjében. Mindazoknak a házában, akik odafel laknak egy bizonyos falurészen, az úgynevezett Dohon. Arasznyitól félméternyiig terjedő magasságban terjeng a pincékben a fojtó gáz, s a derék dohbeliek sonkát, kolbászt tartanak a pince fenekén, mondván, hogy semmi sem őrzi meg olyan jól a romlástól a füstölt csemegét, mint éppen az a bizonyos Doh. Megtörténik olykor-olykor, minden emberöltőben egyszer, hogy a Doh-pincék emberhalált okoznak. Vigyázatlan látogatókat, akik nem kampós bottal halásszák föl a pince fenekéről a füstölt oldalast, akik alább hajolnak annál a pontnál, ahol már az égő gyertya elalszik, azokat megmérgezi vagy meg is öli a gáz.
A szerelmes, kovásznai székely kisleány, akit nem szeret választottja, ilyenképpen panaszkodik:
,,Megyek keresztmámámnitt, az odafel lakik a Dohon. Osztán csak csufolkodj, hogy nem szeretsz, ott a Doh. S én lefeküszöm a pince földjire, osztán téged kísérthet a lélek, mett én mind bé szívom a Dohot s annyi...?
Mire a mókás legény gyakran azt feleli:
,,Osztán, lelkem, amilyen szép kövér vagy, sze a Doh csak füledig ér...?
Erre a leány:
,,Igen, de szájjal fekszem beléje.?
A legény azzal üti el:
,,Aztán mán ne tedd, lelkem, ne szídd el azt a jóféle Dohot szegény sonkák elől...?
És valóban, öngyilkosság igen ritkán történik a Doh-pincék mélyén, a füstölt csemegék nagyobb örömére...
Így van ez nálunk, Kovásznán - mondom én, aki húsz éve elkerültem onnét. A húsz év csak közelebb hozott a faluhoz, a távolság csak megerősítette azt az érzést, hogy odavaló, odatartozó vagyok. A meg-megújuló emlékezés pedig új és újabb kapcsolatokat teremt az elszakadt faluval. És emlékezem a piactéri, nagy református templomra, amelynek fényes gombjában a szent eklézsia valamely régi okiratát őrizték a közhit szerint; a vajnafalvi leányegyházközség fatornyos templomára, a legszebb, legrégibb székely építészeti emlékre. Látom a felső faluvégi katolikusok új, kicsi templomát büszke két tornyával. Emlékszem a népre, erre a józan, okos székely közösségre. Leányai és asszonyai már az én gyermekkoromban sem hordtak székely népi ruhát. Csak a moder-nesedő vonalakhoz való szövetet szőtték meg jóféle székely gyapjúból, négynyüstös osztovátán, azaz székely szövőgépen. Azóta hatalmas lendületet vett a kovásznai szövőipar, Erdély piacain ma keresett árucikk a kovásznai posztó. A kovásznai székely férfi ? ellentétben az asszonyokkal ? nem hagyta föl sajátságos jellegû viseletét, s legalábbis vasárnapon zsinóros, fekete, magyar nadrágban és fekete dolmányban jár.
Gyermekkorom óta nagyot változott Kovászna. Mint mindenütt a világban, úgy Erdélyben is a háború után lendült föl a kirándulás, nyaralás ipara. A háború után kezdődtek meg mindenfelé a szervezett társas utazások, azóta vannak a kisebb keresetûek számára is hozzáférhető kirándulóvonatok, autóbuszjáratok. Erdély természeti kincseinek kihasználása is azóta kezdődött el nagyobb mértékben. A kor divatjának köszönheti tehát Ko-vászna is, hogy ma divatos fürdőhely, hová például Bukarestből közvetlen kocsival utazhat a nyaralni kívánkozó. Kovász-nának ma villanyvilágítása, modern strandfürdői, ápolt parkjai, teniszpályái vannak. Ko-vásznának regáti (óromá-niai) ide-genforgalma van, s az új arcú em-berek új arcot formálnak az ősrégi, kicsi székely falunak. A fellendült fürdőiparból régi fürdőtulajdonosok is gyarapszanak, és tulajdonképpen a régi székely fürdőélet fejlődik tovább. (...)
Ignácz Rózsa