In memoriam: Csoóri Sándor Süt? Andrásról

2006. október 10., kedd, Archívum 2003–2007

Vásárhelyre ma temetni jöttem, de nem búcsúzni. Temetni Süt? Andrást, korunk egyik legnagyobb magyar íróját, a kivételes barátot, akinek a haldoklása is remekm? volt: ugyanolyan emberi teljesítmény, mintha jellemalakításának maga az Isten lett volna a színpadi rendez?je.
Néhány hónappal ezel?tt eljött hozzánk Ürömre, látogatóba. S?r?, fehér haja már kenderszín?re sárgult, s azt mondta nekem szinte der?sen: Följöttem újra Budapestre, hogy megkérdezzem az orvosaimtól: élek-e még? András! András! - próbáltam elhessenteni a közénk röppen?, nagy fekete lepkét, a halál-látomást, de ? szorongás nélkül nézett rám: Azt hiszed, hogy tréfálkozom? Dehogy hiszem! - hazudtam neki összeszorult torokkal vagy inkább tehetetlenségemben.
De ez az engemet is megrémít?, kis hazugság, amelyért lélekben a halottól is bocsánatot kértem, olyan nagy világosságot teremtett bennem, hogy több igazságot értek, mint addig.
A legels? az, hogy a tehetség: bátorság is! S?t, vakmer?ség! Süt? szemérmesen, kuszán, a félelem sötét igéivel is beszélhetett volna a halálról, amely már sokszor körültáncolta ?t, de úgy beszélt róla, mintha valamelyik novellájának vagy színm?vének a szerepl?je beszélne az ? különös észjárása szerint. A Csillag a máglyán cím? drámájának egyik jelenetében azt mondatja Szervét Mihállyal Kálvin f?emberének, Farelnek:
- Ön a lepkét is harapófogóval akarja megfogni.
Egyetlen mondat csupán, és máris ráismerünk egy ember jellemére, ráismerünk bizonyos történelmi korokra, például Ceau?escu diktatúrájára és a kényes hóhérok idejére.
Ahogy Illyés Gyula megírta az Egy mondat a zsarnokságról cím? versét, amelyhez foghatót nem írt senki, se Magyarországon, se Közép-Európában, se másutt, Süt? András Illyéshez méltó rangon magát a magyar nyelvet tette alkalmassá arra, hogy a földt?l az égig ér? tilalmak ellenére fájdalmainkat, haragunkat, apokaliptikus sérelmeinket elmondhassuk.
Ha nem lángelméje lett volna a nyelvnek, mint el?dje, Tamási Áron, Süt? csak erkölcsös, ellenzéki író lehetett volna. De ennél ? jóval többet akart. Fiatal korában, mint legtöbbünket, Süt?t is megérintette a szocializmus romantikája. ?el?tte is kinyílt a politikai tér, a naponta kiszidolozott eszmék hazug világa, de minél el?bbre jutott, élményei annál riasztóbbak lettek. A valóság egyszer?en életveszélyessé vált számára, maróvá, mint a sósav. A Duna-delta, ezekben az id?kben, Romániában nem turistalátványosság volt, hanem gulagtelep. Süt? félárbocra leengedett tekintete hozzásegítette ?t ahhoz, hogy ne vitesse magát tovább újabb és újabb szelekkel.
És megtörtént a fölébredés. A kisebbségi magyar író önkéntes föltámadása megélénkítette az egész Kárpát-medencei magyar irodalmat. Persze voltak ebben társai is, de aki gondolatilag és érzelmileg is legjobban ráhangolódott az erdélyi magyar kisebbség gondjaira, s?t végzetére, az Süt? András volt. Egymás után úsznak elém harminc-negyven év távolából a mondatai: Teli van a hasunk rozsdás patkószeggel, az id? mégis azt kívánja, hogy virágcsokrokat öklendezzünk. Vagy egy másik mondat: A nászház, a templom, a koporsó viszonylagos védelmében önmagunk lehetünk. A tiltások, mint egy varázskörön belül, értelmüket vesztették. Aztán a halálba nyargaló lócsiszár vallomása, aki egymagában is népfölkelés volt, így összegezi kudarcát: Egyezkedés közben veszett el mindenem.
Ha tetszik, ez a mondat Süt? András emberi és írói önkritikája is lehet. És ha igen, akkor végleges és örökre hiánytalan. S?t, még egy negyedik mondat is társulni akar az el?bbiekhez. Ez pedig így szól: Engedjétek hozzám jönni - önmagamat.
A saját magától is elidegenedett XX. század egyik legszebb és legmélyebb mondata ez. Bibliába ill?. De akárhogy forgatom és méregetem ezt a mondatot, sehogy se fér bele a koporsódba: itt marad velünk.
Utolsó nálam létedkor - szinte b?nbe esve - az jutott eszembe: mi lesz az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai és a magyarországi írókkal, ha már Te nem leszel? Már régen egyetértettünk abban, hogy az európai vallások nyomát követve az európai irodalom szakralitása is megkopott. És az irodalom ateistái szinte semmiben se különböznek a hit ateistáitól. József Attila - a fájdalmak és az árvaság nagy költ?je - még le merte írni azokat a sorokat, hogy:
S mégis magyarnak számkivetve
lelkem sikoltva megriad ?
édes hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek h?séges fiad!
Az irodalom mai ateistái ezt a hangot ugyan szépnek, de már id?szer?tlennek tartják. Pedig tudniuk kellene, hogy az elmúlt évszázadokban már-már egyedül az irodalom volt az a szellemi hatalom, amely nem alkudott meg soha semmilyen er?szakkal, hamissággal, semmilyen álsággal, amely ember- és nemzetellenes. Idézzünk csak föl irodalmi el?deinkb?l egynéhányat: Vörösmarty, Pet?fi, Ady, Móricz, Babits, Illyés, Tamási Áron, Németh László, József Attila, Radnóti Miklós, Nagy László.
És ha eddig ez törvény volt, nemzeti tízparancsolat, annak kell maradnia ezután is! 1990 márciusában - Trianon óta el?ször - miért Neked kellett vezetned a felvonuló tüntet?ket? Miért nem egy elszánt politikusnak, miért egy írónak? Azért, mert egy hazájától elszakított kisebbségnek legbefogadóbb hazája az anyanyelv, amely némán is beszédes. Most is látlak a tömeg elején gyertyával és könyvvel, amely szigorú szimbóluma volt az igazságkövetelésnek és a jognak! Van-e író Erdélyben, Magyarországon, a Felvidéken vagy másutt, aki ezt megtehetné utánad? Pedig hamarosan még drámaibb id?k villámai csapkodnak majd közénk, mint 1990 tavaszán. A mennydörgések szüneteiben egyetlen kérd? mondat hangzik el az egész Kárpát-medencében: Lesznek-e a térségben magyar autonómiák, vagy ravasz és csöndes népirtások lesznek továbbra is?
A történelem a Te kérdéseidre válaszol majd, András. Ahogy a vértanukéra szokott. Tizenhat év óta még sosem írtam le, hogy Te nemcsak sebesültje voltál egy gyalázatos eseménynek, hanem a vértanúja is. Egy lassított, késleltetett sorsú vértanúja. A szemüregben megrekedt szemcsonkban fejl?dött ki az a gyilkos melanoma, amely sokáig hóhérkodott Veled, mint Hunyadi Lászlóval a fekete ruhás bakó.
Te is tudtad ezt, és én is tudtam, de sohasem beszéltünk róla.
De nekem most végre beszélnem kell. A vértanúhalál másféle halál, mint amit a sors rendel általában az embernek.
Ezért jöttem csak temetni Téged, és nem búcsúzni T?led, hisz a vértanukkal, ha ráadásul még nagy írók is, együtt kell élnünk mindig.
András, legyen Neked sérthetetlen hazád az a föld, ahová leteszünk pihenni.
Így legyen!

Elhangzott 2006. október 7-én, a marosvásárhelyi Vártemplomban, Süt? András ravatala mellett.
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép