Visszatérve ?56-ra, úgy emlékszem, hogy valamikor november végén megint tartottak egy gyulést a tartományi pártbizottságnál, amikor is a szeptemberben megválasztott diákvezetoket kirúgták, köztük elsosorban engem, és helyünkre másokat, megbízhatóbb elvtársakat neveztek ki. Szomorúan ballagtam az V. éves Ferencz Ernovel hazafelé, aki egy csíkszeredai tanítónak volt a fia, és a tánccsoport egyik oszlopos tagja. Vihar közeledtét éreztük, ami jött is, de szerencsére csak két évvel késobb, addigra már mind Toró Árpi, mind Ferencz Erno diplomával a zsebében kikerült az alma materünkbol, de engem, mint késobb látni fogjuk, még elkaptak.
A következo gyulésen, amelyet az Apolló ebédlojében tartottak, már az IMSZ-bol is kizártak. Ezt egy este tartották, és Bukarestbol egy nagyon gonosz elvtárs vett részt, aki akkor már, azt hiszem, gyergyói propagandatitkár volt, és akit én akkor láttam eloször, de késobb még volt szerencsém hozzá. Szekeres elvtársnak szólították. Mellette ült az addig szürke eminenciás Wiener elvtárs és az egyetem párttitkára, Horváth Miklós is. Fo téma az én szerény személyem volt, de megkapta a maga figyelmeztetését Bárányi Feri, Veres Árpi, Ferenkó Bandi és még mások is, oket azonban nem zárták ki.
Mindenesetre, Horváth professzor elvtárs, aki pár hónappal azelott még arra biztatott, hogy ,,háborodjanak fel, kérem?, most a következoket mondta: ,,Kérem, maguknak a párt mindent biztosított. Kényelmes bentlakásuk, ösztöndíjuk van. Hát hogy tanultunk mi, kérem? Nappal tanultunk, éjjel szenet lapátoltunk. S maguk mégis követelni mertek! Hát tépték ki magának a tíz körmét?? - kérdezte felém fordulva. (Az a hír járta akkoriban, hogy Kádár elvtársat a Rákosi börtönében úgy vallatták, hogy az ajtó sarkával szorították össze az ujjait.) Azt is mondta, hogy ha a barikád két oldalán állnánk, én rájuk lonék a gépfegyverrel. Talán ez esett a legrosszabbul, hiszen soha még egy csirke nyakát sem tudtam elvágni. Ez is mutatja, hogy pár hónap alatt milyen fordulatot vett az élet!
Közel fél évszázaddal késobb került a kezembe a hajdani uzoni földbirtokos, Temesváry János feleségének, Gerlóczy Mariettének Két ország közt félúton címu kis könyve, amelyben hányatott életérol, többek között a kitelepítésükrol és a kényszerlakhelyükrol ír. Ebben olvastam a következoket: ,,1949. március 2-án, húshagyókedd éjszakáján, átugorva a kerítésen, teljesen halkan, ránk törték az ajtót, megérkezett a szekuritáté és annak vezetojeként dr. Horváth Miklós Köjál-orvos. Az államosítás éjszakája következett. Én akkor vártam fiamat, egyetlen gyermekemet. Este dr. Fogolyán Kristóf megállapította, hogy még nyugodtan maradhatunk, bár elment a magzatvíz, de o még hazamegy, és a fánkot megsütteti, majd visszajön. Sajnos, erre már nem volt lehetoség. Nálunk volt látogatóban még Mikesné Béldi Emma néni, ot is feltették a teherautóra. Hiába könyörögtünk Horváth Miklósnak, hogy engem szekuritáté-felügyelettel hagyjon otthon, hogy megszülhessem a gyermekemet, nem kegyelmezett az orvos. Annyit megengedett, hogy nyolc fej hagymát vigyünk magunkkal, és egy váltásnyi fehérnemut... Elszállítottak bennünket Sepsiszentgyörgyre, a rendorségi pincébe. Ott már rengetegen voltak... 89 magyar ember volt Háromszékrol bezsúfolva. Öt napig voltunk ott, akkor nálam beállt a vérmérgezés, megijedtek, és gyorsan felvittek a kórházba... A kórházban megszültem a gyermekemet, fogalmam sincs, hova temették, halotti bizonyítványt nem adtak, s dacára annak, hogy hallottuk még sírni, tehát élve hoztam a világra, meghalt. Hova lett, nem tudni, soha, senki meg nem tudta, mit csináltak vele.?
Így indult Horváth Miklós professzori karrierje, és amikor a fenti sorokat olvastam, már nem is csodálkoztam a történteken, mivel én már tudtam, hogy mi van a csokornyakkendot viselo, joviálisan mosolygó úriember álarca alatt. Mindenesetre, akkor nagyon fájt a csalódás benne, mert egy derék székely embernek véltem.
Nemsokára újabb megpróbáltatás ért. Amikor 1957. január 18-án végeztem a közegészségtani vizsgámmal, éppen a már említett Horváth Miklós professzor ,,elvtársnál?, aki mondanom sem kell, hogy csak ,,binére? érdemesített, pedig úgy emlékszem, jól tudtam az anyagot, nem mentem rögtön haza, hanem úgy gondoltam, egy-két napot lötyögök a városban. Reggelizés után felkerestem a még szessziózó Sófalvi Gyuri barátomat, mintegy 10-15 percig beszélgettünk, majd lementem a kultúrpalota kiállítótermébe megnézni egy festészeti kiállítást. Ahogy ott néztem a képeket, egyszer csak mellém áll egy magas, szoke, nálam néhány évvel idosebb polgár. ,,Kérem, feltunés nélkül kövessen. A szekuritátétól vagyok? - mondta, és futólag felmutatott valamilyen igazolványfélét. Látásból ismertem a tagot, mert négy évvel azelott a katonai sorozóbizottságban volt a legnagyobb civil fomufti, ahonnan úgy látszik, átállt a nagyobb keresetet biztosító szekuritátéhoz. Egyébként az Apollótól valamivel fennebb volt apjának, az öreg Moszkovics bácsinak az órásüzlete, így néha az utcán ott is láttam. Kimentünk, betessékelt egy terepjáró autóba, és felvittek a Borsos Tamás utcában levo székházba. Ezt az azelotti években építették ki vagy két államosított ház kertjében, amelyek a református temetore rúgtak. Onnan tudom, mert az azelotti nyáron sokat tanultunk kedves csoporttársammal, Kenéz Gizikével a csendes temetokertben, és láttuk, hallottuk a nagy munkálatokat, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer belülrol is megismerem. Szerencsére nem motoztak meg, mint pár évvel késobb Udvarhelyen, mert akkor megtalálták volna a zakóm szivarzsebében Bartis Ferenc kolozsvári, magyar szakos ifjú költonek egy versét, amely legépelve forgott közkézen a vásárhelyi diákok között. Ha ezt megkapták volna, biztos, rám sóztak volna néhány évet, mint tették a kolozsvári diákokkal. A leheto leggyorsabban kikísértettem magam a WC-re, és egy kis ,,angol vízzel? leengedtem a Marosba a gépelt verset, így már valamivel nyugodtabban hallgattam a felém záporozó kérdéseket. Úgy emlékszem, Moszkovics kezdte, majd szerre két másik folytatta. Az Ady Kör, és a Fáklyaláng után érdeklodtek állandóan, azt szerették volna megtudni, honnan indult el. Én jól tudtam, hogy kik voltunk a kezdeményezok, de a tizedik leíratásnál is csak azt írtam, hogy nem illegálisan csináltuk, hanem az egyetem párttitkárának a tudtával és jelenlétében, és én is hivatalból, mint az egyetemi IMSZ-bizottság kultúrfelelose vettem részt a szervezésben, illetve az elso vagy második alakuló gyulésen. Aztán a ,,libasor? kezdeményezojét szerették volna megtudni, de hasztalan, mert a mai napig nem tudom, ki kiáltotta el magát elsoként, hogy ha csoportosan nem szabad menni, menjünk libasorban. Tehát nem hazudtam, amikor következetesen a nem tudom szót írtam le. A következo téma a Bolyaiak koszorúzása volt, ahol nem voltam jelen, így nyugodtan hazudhattam, hogy fogalmam sincs, kik voltak koszorúzni, amit a valóságban persze tudtam. Aztán Kótay tanárról, Kelemen László professzorról, Mózes Magdáról érdeklodtek kitartóan, de én következetesen azt írtam, hogy csak szakmai szempontból ismerem oket mint kiváló szakembereket. Úgy egy óra tájban egy hatalmas flekkennel kedveskedtek, amit jóízuen be is kebeleztem. Már jó öreg este volt, amikor arra tértek rá, hogy szeretnék, ha értesíteném oket arról, amit itt-ott hallok, de elsosorban arról, ami a kultúregyüttesben történik, magyarán szólva, hogy legyek besúgó.
Azt hiszem, hogy ezek a percek vagy órák határozták meg az egész további életemet.
Ha akkor igent mondok, két év múlva egészen biztos, hogy nem rúgtak volna ki az egyetemrol, sot, mint szolgálatos fület, esetleg benn tartottak volna valamelyik katedrán. Igen, de ez ellen, azt hiszem, lényem minden sejtje tiltakozott, és én mereven elzárkóztam az ajánlattól azzal, hogy a kollégáim között akarok élni. Késobb sokszor eszembe jutott, hogy milyen idealista voltam, mert amikor késobb bajba kerültem, a kollégáim 90 százaléka úgy elfordult tolem, mint a leprástól.
Késobb az ilyen magamfajta embert már szeszbe lehetett tenni, hogy a további korokban is lássák, ilyenek is voltak, mert azt tapasztaltam, hogy ha valaki valahol megbotlott, habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, máskor meg önként, szinte versenyeztek a párt és a szeku kegyeiért, és szakmailag haladtak, én maradtam becsületes körorvos.
Na, de a magam számára akkor és késobb is a legfontosabb az volt, hogy, ha a karrierem el is úszott, az önbecsülésem megmaradt. Sot, odáig mentem, hogy még azt a papírt sem írtam alá, amelyben hallgatási kötelezettséget vállalok a történtekrol.
Este 10 órakor engedtek el. Szinte futva mentem a ,,törvényszékig?, ahol Bárányi készült a másnapi vizsgára, és mindent elmondtam neki. Elfelejtettem eddig leírni, hogy idoközben lejárt a bentlakásból való kitiltása, így megint összekerültünk, mert Dávid Gyula, azt hiszem, csak az események elol, befeküdt a tébécészanatóriumba.
Nos, ettol kezdve örökös félelemben éltem, bár eddigi életformámon nem változtattam, még az együttélésbol sem maradtam ki, részben mert szerettem, részben azért, mert gyáva megfutamodásnak tartottam volna, de nagyon vigyáztam a számra, mert tudtam, hogy amit nem vállaltam én el, azt egészen biztosan elvállalta más, és késobb beigazolódott, hogy így is volt.
Az ötvenhatos szabad szellem egyik ,,utórengése? volt, hogy nem választottuk meg a hatalom, azaz Wiener elvtársék által az újonnan alakult diákszövetség elnökének - amelynek országos elnöke Ion Iliescu lett - Demeter elvtársat, helyette egy ártatlan tanársegédet, Nemes Istvánt. Nagy titkos lobbizás volt a folyosón, amelyet nem tudom, miért Nébel László anatómus tanársegéd irányított. Késobb Izraelben lett anatómiaprofesszor. Hogy miért szállt szembe Wienerrel, ez elottem most is rejtély.
A törvényszéken felváltva olvastuk hangosan a Vörösmarty-verseket, a Vén cigányt és a Gondolatok a könyvtárbant. Az ablak persze nyitva volt. Teljes pátosszal mondtuk, hogy ,,Odalett az emberek vetése?, a szomszéd szobában lakó Kapusy tanársegéd egyszer átüzent, vigyázzunk, mert esetleg a mi vetésünk is odalesz. Tehát mégsem voltunk elég óvatosak.
Elfeledtem említeni, hogy még ?56 oszén valamelyik kóruspróba után, már a forradalom leverése után Balogh Éva, a színi akadémia hallgatója - akit én késobb Erdély legnagyobb szavalómuvészének tartottam - elszavalta Petofi Ne feledd a teret (Moore után angolból) címu versét. Hát annak akkor döbbenetes hatása volt.
Az V. évet már a klinika mellett hihetetlen gyorsasággal - elore gyártott elemekbol - megépített új bentlakásban kezdtük. Hogy ebben a gyorsaságban játszott-e valamilyen szerepet az elozo év novemberében a tartományi pártszékházban tett, már említett panaszáradat Fazakas János központi bizottsági tag, Csupor Lajos megyei párttitkár, Bugyi Pál tartományi néptanácselnök, a már említett írók és az ördög tudja, még kik elott, nem tudom, de valószínunek tartom, hogy igen. A magyarországi példákból is láthatták, hogy a diákokkal nem ajánlatos játszani. Az volt az elso épület azon a területen a kórháztól délre. Ma már úgy beépítették az egykori lucernást, hogy én is csak kapkodom a fejem, melyik is volt a mi bentlakásunk, honnan tudnák hát azok, akik százezer fölé duzzasztották a hajdani kedves erdélyi kisváros lakosságát.
Dr. Nagy Lajos