Az elso nap
1956. október 28-án az Akadémia Nyelvtudományi Intézete nyelvjárási gyujtoútra küldött két dél-erdélyi (Kóbor és Szakadát) és egy Küküllo menti (Királyfalva) településre, hogy a nyelvatlasz kérdoívét a gyakorlatban kipróbáljam. Kiszállásomról november 10-e körü1 tértem vissza Kolozsvárra. Utána az intézetben dr. Szabó T. Attila egyetemi tanárral, a nyelvatlaszmunkálatok vezetojével és dr. Nagy Jenovel, eljövendo gyujtotársammal az anyag kiértékelésén és a kérdoív véglegesítésén dolgoztam. Közben a Kelemen Béla-féle román-magyar nagyszótár munkálataiba is besegítettem, a nyomdakész szócikkeket olvastam össze a kézirattal. Szabad idomben Fejér Miklóssal és dr. Nagy Jenovel a hatodik osztályos magyar nyelvtankönyvet szerkesztettük. A könyv szerkesztését március elsejére fejeztük be.
A magyar forradalom óta minden napra kijutott valami. Állandó feszültségben éltünk. Mintha minden megindult volna, felgyorsultak az események. A hatalom száguldó autói szerfölött megszaporodtak, valósággal statáriális volt a hangulat. A félelem és a titokzatosság mint suru köd szállta meg az utcákat, beköltözött a munkahelyekre, még az otthon levegojét is megfertozte.
1957. március 20-án este kilenc óra körül mentem munkahelyemrol Postakert utcai lakásom felé. Az utcák majdnem néptelenek voltak. Távolról mély, rekedt vonatfütty hasított a levegobe.
Lakásomon háziasszonyom azzal fogadott, hogy alkonyatkor egy milicista érdeklodött felolem, és azt kérdezte, otthon tartózkodom-e. A szokatlan hatósági érdeklodést nem vettem komolyan, bár hallottam szóbeszédbol, hogy a hatalom bármilyen érdeklodése végzetes lehet. Államellenes tettet nem követtem el - nyugtattam magam. A háziasszonyom azonban baljóslatú jelt látott a milicistában, és férjével aggodalmasan faggattak: nem tettem-e rendszerellenes kijelentést, vagy nem nyilatkoztam-e a magyarországi diktatúrát megdönto forradalom mellett, nem ítéltem-e el a szovjet beavatkozást stb. Abban az idoben az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekért, elszólásokért börtön járt, ha az elnyomó szervek tudomására jutott. Nem merültem bele az ügy kommentálásába, fáradtságomra hivatkozva véget vetettem a találgatásoknak, elköszöntem háziasszonyoméktól, és átmentem a szobámba.
Tizenegy óra körül lefeküdtem. Elalvás elott dr. Deme Lászlónak a magyarországi nyelvatlaszmunkálatokról írt kituno elméleti és gyakorlati tanulmánykötetét böngésztem. De csak rövid ideig, hamar elfogott az álom, és elaludtam. Két órát aludhattam. Álmomból erélyes kopogás riasztott fel. Álmosan tekintettem az ablakra, majd az ajtóra vetettem tekintetemet. Újabb, még erélyesebb kopogás következett, most tisztán kivettem, hogy az ajtómon kopogtatnak. Villanyt gyújtottam. Már elhangzott románul a felszólítás is: Deschideti usa! (Nyisson ajtót!) Az órára néztem, éjfél után egy körül volt az ido. Megfordítottam a zárban a kulcsot, és ajtót nyitottam. Megdöbbenésemre három civil ruhás férfi nyomult be a szobámba, s közölték, hogy a Szekuritátétól jöttek házkutatást tartani. Kérem, mutassák az ügyészi engedélyt - mondtam naivul. Az egyik válaszolt: hozzák nemsokára. Addig is, amíg megérkezik - mondta határozottan -, megkezdik a házkutatást. Engem a rekamié szélére ültettek, ahonnan nem volt szabad elmozdulnom. Tanúnak behívták a szomszéd lakót, Székely Lipót szövetkezeti tisztviselot.
Lakásom egy helyiségbol álló albérleti szoba volt fürdoszoba-használattal, csak a legszükségesebb bútordarabokkal berendezve.
A három férfi közül egy mindvégig a fotelben ült, szemét rám szegezve, arcomat és tekintetemet figyelte, mialatt a másik ketto mindent átkutatott. Tüzetesen átnézték a ruhásszekrényt, a könyvespolcról leszedtek majdnem minden könyvet, és beléjük lapoztak. Már a könyvek felét átnézték, de bunjelként egyet sem tettek félre. Az egyik politikai tiszt a könyvespolctól a rekamié ágynemutartójához lépett, hogy az azon lévo néhány könyvbe és az ott hevero gépírásos dolgozatba belenézzen. Tudott magyarul is. A gépelt tanulmányt kezébe véve, néhány percig olvasgatta, majd elégedetten rám nézett, s azt a kis kerek asztalra helyezte. A gépelt tanulmány dr. Dobai Istvánnak az erdélyi nemzetiségi kérdésrol szóló dolgozata volt. A könyvespolc alsó részén levo fiókban, ahol levelezésem és egyéb tudományos céduláim, feljegyzéseim voltak, már nem kutattak. A politikai tiszt felmutatva a tanulmányt megkérdezett:
- Ez az a dolgozat, melyet dr. Dobai adott át nekem?
- Ez - válaszoltam.
A házkutatás ezzel egyelore az én jelenlétemben be is fejezodött. Utána rövid jegyzokönyvet vettek fel, amelybe belefoglalták a lakásomból magukkal vitt tárgyakat:
1. dr. Dobai István tanulmányának egy példányát
2. 1 db Doxa karórát
3. 1700 lej készpénzt.
A jegyzokönyvet aláírtuk mindahányan. Magam, a tanú és a házkutatást végzo három tiszt.
A házkutatást aztán távollétemben, letartóztatásom után is folytatták. Levelezésemet, a tankönyv kéziratait, nyelvjárási, kiszállásaimon készített, részben tudományos, részben naplószeru feljegyzéseimet, észrevételeimet olvasták át. Ezt úgy állapítottam meg, hogy egy alkalommal a tiszt kihallgatás közben célzást tett egy levélre, amelyben egy orosz fogságból hazatért osztálytársam, Eros János tanár egy fél mondattal arra utalt, hogy a monolitikusnak tartott kommunista tábor eresztékei recsegnek-ropognak. Elsonek ez az osztálytársam adott nekem a szovjet paradicsomról valós, tiszta képet, amely homlokegyenest az ellenkezoje volt annak, amit itt a hivatalos sajtó, rádió és irodalom propagált.
1957. március 21-e, tavasz elso napja volt. Öt óra lehetett, amikor a tiszt végre tudomásomra hozta: le vagyok tartóztatva. Postakert utca 14. szám alatti lakásomból átkísértek a kolozsvári állambiztonság Traian (korábban Árpád) utcai épületébe. A lakásom ajtajának bezárása után a csoport vezetoje a kulcsokat magához vette. Elbúcsúztam a Székely családtól, s kiléptem az utcára, ismeretlen jövendom felé. Már jól hajnalodott, szép tavaszi nap ígérkezett. Az utat a Szekuritáté épületéig gyalog tettük meg. A szobámban azt az utasítást kaptam, hogy négy-öt lépés távolságra haladjak elottük. Figyelmeztettek, hogy pisztoly van náluk.
Nyugalmat eroltetve magamra néztem jobbra-balra, nem találkozom-e ismerossel. Az utcák kezdtek megelevenedni, dolgozók siettek munkahelyükre. A Széchenyi téri zöldségpiacra is jövögettek egylovas szekerükkel a hóstátiak. Nem siettünk, de jól kilépve haladtunk a Postakert utcán végig, át a Malomárok kis hídján a Széchenyi térre, tovább a Kádár utcán a zsinagóga elott, majd a Kis-Szamoson átívelo új betonhídon, a Rudolf úton neki a Szekuritáté impozáns épületének. A második világháború elott iskolának épült, a háborús években hadtestparancsnokság székelt benne. 1954 után a kommunista államhatalom legrettegettebb elnyomó intézményének, az állambiztonságnak ide rendezték be egyik legnagyobb vidéki központját. Az épület rövid története sokatmondó, szimbolikus. Lévén Kolozsvár a romániai magyarság kulturális életének központja, magyar egyetemi város, a kommunista párt ezt az intézményt bízta meg a magyarok tevékenységének éber figyelésével.
Menet közben kérdések örvénylettek a fejemben. Mi történhetett? Államellenes volna a dolgozat?
A Rudolf úton (amely akkor Karl Marx nevét viselte) figyelni kezdtem a Szekuritété bejáratát. Nem volt nehéz felismerni, a kapu elott nagy volt a jövés-menés. Csengetésünkre egy katona ajtót nyitott, s a három tiszt meg én beléptünk a tágas kapusszobába.
Kíséroim közül a rangidos nyomban telefonált. Utána az egyik civil ruhás tiszt elvezetett a hosszú udvaron át a fogdába. Itt az ajtóban ugyancsak csengetésre egyenruhás altiszt jelent meg, aki vakszemüveget tett a szememre, és bevezetett a fogdába. (Hegesztoszemüveghez hasonlított, keretbe foglalt, feketére festett fémlemezzel a lencse helyén.)
Fél hat lehetett, amikor átléptem a fogda küszöbét. Az altiszt közönyösen fogadott, mint egy tárgyat, vett át: ,,Haideti? (gyerünk), és bezárt a fogda ajtajával szemben sorakozó magánzárkák (karcerek) egyikébe, a csomagomat pedig az ajtó elé tette.
Reggeli után nemsokára egy ormester kíséretében egyenruhás fohadnagy jelent meg a zárka ajtajában. Az ormester vakszemüveget tett szememre. Kezembe adta kis boröndömet, a karomnál fogva vezetni kezdett a cellák elott a folyosón, mígnem egy helyiségben levetették a szemüveget. A helyiség raktár volt, polcokkal berendezve. Itt orizték azokat a holmikat, amelyeket az elozetes letartóztatásban levoknek tilos volt bevinniük a cellába.
- A zsebeibol rakjon ki mindent az asztalra! - hangzott a fohadnagy parancsa.
Kitettem a pénztárcámat és a személyazonossági igazolványomat.
- Vesse le a felsoruhát és a cipot!
Levetettem. Az ormester végigtapogatta és kikutatta, nem maradt-e benne tiltott dolog.
- Dobja le a nyakkendot! Vége az uraságnak.
Letettem a nyakkendomet is. A nadrágszíjat kihúzták, és jegyzokönyv felvétele nélkül beledobták a többi tárggyal együtt a kis boröndbe. A cipobol kivetették a fuzot, s ami akkor érthetetlennek tunt, a ciporol harapófogóval lehúzták az orr- és sarokvasat. Nagyon fél a hatalom - villant át az agyamon a gondolat. Vagy talán engem féltenek? A kis boröndben levo fehérnemubol és a tisztálkodáshoz szükséges szerekbol magamhoz vehettem egy rend fehérnemut, egy rend pizsamát, egy törülközot, egy pár zoknit, a fogkefét, fogkrémet és a szappant. Elozoleg magamra öltöttem a ruhámat, beledugtam a lábamat a cipobe. Az ormester hozott egy kincstári tiszta lepedot és párnahuzatot, amit a személyi holmimmal kezembe vettem. A kis borönd kapott egy számot, és felkerült a polcra a többi csomagok közé. A magas, szoke, bajuszos, oszülo parancsnok megveto fölénnyel asszisztált a rövid adminisztrációnál, siettetve többször az ormestert és engem is.
- Reggelit nem kap, azon már túl vagyunk. Ebédet kap.
Az egész formasághoz cinikusan annyi megjegyzést fuzött:
- Széllel szemben nem lehet pisilni! Tegye fel neki az okulárét!
Visszavezettek a folyosón, a fogda déli szárnyán, nem messze az elso emeletre vezeto lépcsotol egy háromágyas, ablaktalan cellába. A három ágy közül ketto már foglalt volt. A cella sötét homályát az ajtó fölött kis négyszögu nyílásban éjjel-nappal égo villany enyhítette. Áporodott levego csapott meg húgyszaggal keverve.
(x)
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.