33.
Sortüzek tovább...
Mosonmagyaróvár
Csak két nap telt el a parlamenti vérengzés, a véres csütörtök után, a Szörny újabb hasonló akcióra szánja el magát. Hogy miért pont Mosonmagyaróváron, nehéz lenne ezt kitalálni. Nehéz lenne megmagyarázni. Mert ott volt egy ,,belevaló ember?, aki nem latolgatott a parancs kiadásánál? Vagy egyéb okai is voltak? Egy tény. Ott is fegyvertelenek voltak az emberek. S a halottak és sebesültek száma ott is százakra rúgott. A mosonmagyaróvári ávós laktanya elotti tér is a forradalom egyik kegyhelyévé vált. Száznál több ártatlanul meggyilkolt ember vére szentelte meg.
*
Amit láttam, átéltem, borzalmas volt, s mikor arra jártam az édesanyámmal, énbennem meghult a vér... Anyám kérdezte, mi van veled? Rosszul vagy? Mondom: Nem. Emlékszel? Sajnos, emlékszem, emlékezem. (Csonka József, Mosonmagyaróvár - Sydney)
Akkor nem voltam ott, Pesten voltam. De az én korosztályom ott volt. Ha kimegyek a temetobe, ott vannak az én egykori osztálytársaim sorban eltemetve. Akiket ott öltek meg. Ott volt az én generációm, s ott is maradtak. (Bethlenfalvy Géza, Budapest)
*
Huszonhetedikén reggel fél tíz felé jutott el a láz Mosonmagyaróvárra. Le az Ávóval! Ki az oroszokkal! - kiabálták. Mentünk, és akkor jött a hír, hogy a selyemgyáriakat és a bauxitgyáriakat nem engedik ki. Fogtuk, mentünk, be volt zárva a kapu, és a kapus puskával, hogy nem lehet bemenni, nem jöhet ki senki. Erre hárman-négyen, munkára felkészült melósok, hátul bemásztak a kerítésen, lefegyverezték az ort, kinyitották a kaput, s akkor jöttek ki a selyemgyáriak. Tolük, a kinegyáriaktól - én ezt késobb tudtam meg - körülbelül két kilométerre volt az ávós laktanya. Ezek határvédelmiek voltak. Mikor odaértünk, jött egy tiszt, állítólag késobb kiderült, az a Dudás. És egy férfi mutatkozott vele, mondta, ne menjünk tovább. De már le volt téve két gépfegyver egy árok szélére. Ott lehetett látni. S ez jött ki, hogy ne menjünk. A többiek már megindultak a géppuska felé. Az egyik hátrakiáltott, hogy Szöszi - mert szoke voltam, mindenki úgy hívott, Szöszi vagy Csömesz -, azt mondja, ne maradj el tolünk. Mentem is utánuk! Én nem tudom, de mikor mentünk, ötven méternyire voltam a géppuskától, nekem olyan érzésem volt, pedig nem voltam katona, ezek loni fognak. Szerencsémre legeloször talán nem pontosan oda lottek, ahol mi mentünk, hanem oldalt, s így lefekhettem, ledobhattam magamat, s nem is mertem addig felállni, míg a jajgatásokat, mindent meg nem hallottam. Láttam még, hogy az a tiszt, ahogy leemelte a sapkáját, abban a pillanatban elkezdodött a lövés. Teljesen gátlástalanul loni kezdtek. Kisült késobb, a selyemgyárnak a párttitkára jelentette, hogy ,,fegyveres csürhe? közelíti meg az ávós laktanyát. Nálunk senkinél fegyver nem volt. Még csak egy csörgo sem. Úgyhogy ezek vártak bennünket a géppuskákkal az ablakokból. Egy zászló volt, a kinegyáriak hoztak egyet. Semmi plakát, kiírás, hogy provokáltunk volna valamit, semmi. Mikor énekeltük a Himnuszt, akkor kiabált ki valaki a pártházból - a pártház mellett voltunk -, hogy: Nem szégyellitek magatokat, ezt éneklitek? Akkor három-négyen odaszaladtak. A kiabáló bement, és bezárta az ajtót. Onekik szégyen volt. Nekünk nem. Semmi mást nem akartunk, csak a vörös csillagot ledobni az ÁVH-s székház tetejérol. Mi nem akartunk senkit se bántani ott. Senkinek nem volt szándéka ez. Egyáltalán csak mentünk, s szó nélkül, egy intésre belénk lottek. Dudás levette a kalapját, ez lehetett a jel. Tisztára emlékszem. Megálltam, mikor egy illeto vitatkozott vele, egy hosszú vékony férfi volt, aki aztán szívlövést kapott. Meg is halt. Mikor rám szóltak a barátok, gyere Szöszi, mentem, de néztem visszafelé is. Levette Dudás a kalapját, s abban a pillanatban megszólalt minden. Szerintem voltunk ott vagy hatszázan. Négy gyár. A mosonmagyaróvári Mofém gyár, a Kinegyár, a Selyemgyár, a Bauxit gyár, és a foiskolások, iskolások? Gyerekek is sokan voltak a halottak között. Sokan voltak. Sajnos. Nagyon sok volt az iskolás gyerek.
Két-három perc alatt 150 halott! Az emberek jajgatva szanaszét feküdtek, összevissza. Sok szerencsétlen, mert a gyilkosok az elso sorozat végén megálltak, abbahagyták, de csak öt-hat másodpercre. Énszerintem sok szerencsétlen felugrott, felugorhatott, hogy elszaladjon. Sokan, nagyon sokan hátba kapták a lövést. De elkezdték aztán újra a géppuskázást. Én, mikor abbahagyták, még akkor sem mertem fölnézni, mikor hallottam, hogy kiabálnak, s le tudtam magamról lökni ezt az egyetemista fiatalembert, felnéztem. Jézus, egy csatatér. Vagy a keze van ellove, vagy a lába, itt jajgat, ott jajgat, vagy már meg sem tud mozdulni, meghalt. A kórházba én nem kerültem be, csak súrlódásom volt. Volt olyan, hogy lógott a háta, ennek az illetonek is, aki el akart szaladni, ilyen hurka a hátán...
Mikor fölnéztem, láttam, hogy géppuskával a kezükben öten szaladnak be a laktanyára. Az ablakokból is lottek ránk, biztos vagyok, az a két géppuska meg a tiszt, aki ott volt velünk. Mikor odamentünk, ott volt öt kint, körülbelül négyet-ötöt láttam az ablakokban, az elso emeleten, a második emeleten, úgy tizenkettot számoltam meg. Lehetett látni.
Szerencsém volt, hogy egy fiú ráesett a fejemre, s így a vállamra. A fejemet eltakarta a testével. S meg is halt o. Itt a vállamon a gránátnak vagy lövedéknek a nyoma, másik oldalon szintén. Mikor fel tudok állni, hogy menjünk el, ott van egy fiú, könyörög, hogy ne hagyjál itt, segítsél! Ennek a bal lábát térdben - teljesen lógott - csak a bor tartotta. A haverom, aki egy országos híru Gyor-Sopron megyei hosszútávfutó volt, itt farba kapta a lövést. Mikor megyünk be a sebesültekkel a teherautókhoz, azt mondja: Szöszi, ezt még megbosszuljuk! Fél óra sem múlt, a kórházban meghalt. A dumdum-golyó felment a veséjére, szétnyomta neki, s meghalt. Volt ott kézigránát, dumdum-golyó, foszforoló golyó, amik már mind be voltak tiltva. Ezekkel lottek bennünket ott. Ezt a fiút, nagy nehezen, mert egy jó nehéz, körülbelül 180 magas, hetven kilós fiatalember volt, én voltam akkor 48, abban a súlycsoportban bokszoltam, nagy nehezen felemeltem, vittem a kocsihoz, segítettek föltenni. Szegény Gyorben ébredt föl. A fél lába már hiányzott neki. (Csonka József, Mosonmagyaróvár - Sydney)
Amikor odaértünk, akkor már sajnos, mindennek vége volt, csak ki volt sorjába téve az a 105 ember, akiket lemészároltak a teljesen fegyvertelen tüntetés során. Nem nagyon lehetett látni az arcukat, le voltak takarva, de voltak ott lányok is, hát az akadémia hallgatóságában voltak ilyenek is, olyanok is, és nem nézték azok, hogy férfi vagy no, hanem lottek. Az egy olyan borzasztó látvány volt, amíg élek, nem fogom tudni elfelejteni. Átmentünk Ausztriába gyógyszerért, kötszerért, és akkor felmentünk Budapestre. Én megkértem a foorvost, hogy hadd, csatlakozzam az o buszukhoz, s így - ezzel a busszal - mentünk fel Budapestre. (Bogyay Elemér, Budapest - Toronto)
A tér mellett volt az ávós laktanya, a tömeg az ávós laktanyához ment ki, a követeléseit az ávósoknak is eloadta, hogy a csillagot vegyék le az épületrol, hagyjanak föl a gyilkolással, és a többit is, s nagyon forró helyzetben, egy félreértheto vagy nem félreértheto - máig is kutatják, mert nagy per lett belole - parancsra belelottek a tömegbe. Jelen pillanatban az ?56-os szövetségben van özv. Gábor Józsefné, oneki a bátyját lotték le ebben a sortuzben, halálos lövést kapott Magyaróváron. Mellette lotték le közvetlenül, fejlövést kapott. Oneki talpába lottek bele. Sok ipari tanuló, meg fiatalemberek is voltak köztük. (Lechner Ferenc, Szombathely)
Sajnos ott reakcióként meglincselték, aki kezükre jutott. (Galambos Ireneus Ferenc, Gyor)
Délután, hogy átöltöztünk, bementem megint a városba, s akkor voltunk vagy húszan. Menjünk vissza a laktanyához. Dudás eltunt, mint szürke szamár a ködben, ott volt három ávós még, azokat úgy szétverték, hogy a kórházba kellett mindegyiket szállítani. Az egyik, aki volt a Mofém Vasnak a kapusa, olyan két dorongot talált, avval verte szét neki a fejét. S másnap meglincselték, a Magyar utca s a Fo utca sarkán van egy kis kápolna, fel volt akasztva a lábánál fogva egy fára, s rugdosták a fejét. A másik az meg a városházáról akart az emeletrol kiugrani, de eltört a lába, és ott rugdosták agyon. Óvárott hármat lincseltek meg. (Csonka József, Mosonmagyaróvár - Sydney)
Tiszakécske
Tiszakécske azzal került be az ?56-os sortüzek történetébe, hogy ott repülorol lotték és ölték a tömeget. A tömeget, amely épp a Himnuszt énekelte.
Tulajdonképpen MIG 15-ös gépek voltak ezek, az akkori idoszaknak megfelelo harci gépek, amikkel Kecskemétrol fölszálltak. Az a géppuska, amit használt ott a tömeg ellen, a békés, Himnuszt éneklo tömeg ellen a repülogép, az a gépek egymás elleni harcára alkalmas, és óriási tüzeloerovel, óriási pusztító erovel bír. Különösen aljas dolog volt részükrol ezt élo emberek ellen bevetni. (Fodor Tivadar, Szolnok)
Tizenegy óra felé indult el a menet. Az elso sorban Erika vitte a zászlót, és akkor énekeltük: Kossuth Lajos azt üzente... Mentünk az állomás felé. Meg akartuk kerülni az egész falurészt, hogy aki akar, még csatlakozhasson hozzánk. Dagadt a sor, és mind többen lettünk. Jelszavak is voltak: Aki magyar, velünk tart. Le a vörös rémuralommal! Sokak torkuk szakadtából kiabálták - én is -: Le a kommunistákkal! Nem kell kommunizmus Magyarországon! Anynyian voltunk már, hogy még a járdán is mentek. A malomnál fordultunk vissza az Országzászló irányába. Én nagyon közel, négy méterre lehettem az Országzászlótól, tisztán láttam mindent. Akkor éltem az életem legszebb napjait, úgy éreztem, hogy a szabadság újra kinyílik elottem, elottünk. Ott beszédek hangzottak el, Matúz Dezso elszavalta a Talpra magyart, aztán hozzákezdtünk a Himnuszt énekelni. S akkor - a Himnusz alatt - megláttuk, hogy Szolnok irányából egy repülo halad. Fölnéztünk. Jó magasan repült. A feleségem egyik barátnoje még mondta is: mosolyogjunk, mert bizonyára fényképez. Félegyháza irányából toronymagasságig süllyedve jött a gép. Egy hatalmas lángcsóvát láttunk, majd óriási robajjal loni kezdett. Iszonyatos volt. Olyan közel volt hozzánk a lángcsóva a gép elején. Mi - volt katonák - mind hasra vágódtunk, de sokan állva maradtak. Én sok mindent megértem, a háborút is, itthon is, mikor bejöttek az oroszok, megértem bombázásokat, de ilyent nem. Lángol a gép eleje, és tüzelnek ránk. Mi meg ott vagyunk, és nincs se puskánk, se más fegyverünk, semmi. (Lovas László, Tiszakécske)
Szörnyu emlék! Rettenetes emlék! A sok ember a földön! Mi is ott voltunk, mindenki lefeküdt hirtelen. Az ember próbálja védeni az életét! Csak így tudtunk védekezni! Ahogy leadott egy sorozatot, tovább repült a gép, egy pici kört csinált, s rögtön tért is vissza. Fel se mertem állni, másztam, a földön csúsztam én is. Sokan szaladtak jobbra, balra, ki merre látott. Én a közeli üzlethez próbáltam eljutni. S a gép akkor egy újabb sorozatot adott. Aztán megint egy kör, s újra. Összesen háromszor lott ránk. A legnagyobb pusztítást az elso sorozat végezte, hiszen akkor szorosan álltunk, tömegben mind. Sokan meghaltak. Ott van a nevük az emlékoszlopon. (M. Rozália, Tiszakécske)
A sortuz után elfogták a párttitkárt, és az egyik vérzo embernek a sebébe belenyomogatták az arcát. És valószínuleg nagyobb baj is lett volna, ha mindez nem a templom közelében történik. A plábános kiment a templomból, és szétválasztotta oket. Az a tisztelet, ami övezte ot, arra késztette az embereket, hogy elengedjék a pártitkárt. Nem tehet róla, még egy életet nem adhattok neki, tehát ezt ne vegyétek el! (Tajti Erzsébet, Tiszakécske)
Ezeket megölte az embertelenség, ezt megmentette az emberség.
Tizenhét halottnak ismerjük a nevét. Egy kécskei származású költonek van egy verse, errol az eseményrol, o 22-t mond, s a Honismereti Körünknek egy már azóta elhunyt tagja, Nagy Lajos, aki ott volt, amikor a halottakat a halottas házban kiterítették, o 24-et mondott. A sebesültek száma 110, ennyinek ismerjük a nevét, ezt pedig a helyi orvosok könyveibol. Valószínuleg többen voltak, akik kisebb sérülést szenvedtek, azok nem mentek orvoshoz. (Tajti Erzsébet, Tiszakécske)
A hatalomnak igazolnia kellett magát. Megszokott, rá jellemzo módon, hazugságokkal. Ám az emberekben élt - amíg élt - az igazság emléke. Az emlék, amit sokan még mondani sem mertek. Mert a módszerek azután sem változtak.
Durvult, eldurvult hát a harc. A nép kezdte nem turni, nem elviselni, hogy ,,ártatlan áldozat? legyen. Visszaütött. Visszaütött ott, ahol nem voltak józan emberek, megnyugtatók, békességre intok. De az is tény, nehéz lehetett itt, ezekben a helyzetekben békésnek lenni. S kenyeret keresni, amivel visszadobjunk a bennünket golyóval irtóknak.
*
Gyor, Komárom, Esztergom, Szeged, Nyíregyháza, Berzence, Zalaegerszeg... A sortüzek folytatódtak. Ezekben a napokban országosan félszáznál több helyen - falvakban, városokban - dördültek el a sortüzek. A halottak száma különbözo volt, volt ahol tízen, húszan, de olyanok is voltak, hogy csak egy vagy két ember lett az orvlövedékek áldozta. De az egy vagy ketto is ember volt, s különösen a kisebb közösségekben, ahol mindenki ismerte oket, a megdöbbenés, a fájdalom általános volt. De ez a fájdalom nem azt sugallta, hogy hagyjuk abba, hanem azt, hogy: Az nem lehet! Az nem lehet, hogy annyi szív! És a nemzet még inkább vágyott az igaz világra. Ahol szabad a szó, szabad a gondolat és szabad az érzés. S nem kell meghalni azért, mert másképp akarunk élni.
(x)