
Vajon hány évre ítélték társaimat? - ötlött eszembe a kérdés. Komáromy barátom ítéletét néhány hét múlva megtudtam, a másokét másfél, két esztend? múlva, annyira szétszórtak az óriási börtönben.
Elt?n?dtem azon, hogyan lesz az ember minden jogától megfosztott, azaz rab. Most már tudom. Meghozták az ítéletet, és aktát állítottak ki róla, amit nekem alá kellett írnom.
Ez alkalommal aláírtam még egy papírt is, ez már ki volt töltve, az volt a fellebbezési kérvényem. Aláírtam, de egyáltalán nem reméltem, hogy a büntetést valamivel csökkentsék.
Az ítélet tudomásulvétele fordulatot hozott magatartásomban. Eddig Szamosújvárt ideiglenesnek tekintettem, mert tájékozódásom szerint a 199-es törvényerej? rendelet alapján elítélteket Pite?ti-re vitték. Úgy döntöttem, rábízom magam a sorsra. Lesz, ami lesz. Egyetlen cél fog vezérelni: testileg és lelkileg épségben meg?rizzem magam.
Ez alkalommal aláírtam még egy papírt is, ez már ki volt töltve, az volt a fellebbezési kérvényem. Aláírtam, de egyáltalán nem reméltem, hogy a büntetést valamivel csökkentsék.
Csodahír tündököl Betlehemben
Felejthetetlen élményként maradt meg emlékezetemben az els?, börtönben töltött karácsony. Úgy emlékszem, valami ok miatt nem égett a villany, sötét volt a cellában. Néhány, a térközön sétáló rab kivételével a tömeg az alsó ágyak szélén ült szótlanul, vagy csendesen beszélgettek. Magam Szalay Mátyásnak, volt sepsiszentgyörgyi, er?sen szociális beállítottságú katolikus papkölt?nek gyermekkoromban tanult karácsonyi versét próbálgattam emlékezetembe idézni. Az 1929-1933-as gazdasági válság közepette eladósodott székely paraszt házát a bank a tartozás fejében elárverezi. Földönfutóvá válik, Bukarestbe vándorol munkát keresni. A költemény megható csattanója, hogy az idegenb?l karácsonyra hazajön a székely.
Amint a költemény felidézésére koncentráltam, váratlanul három-négy román fegyenc énekelni kezdett egy román kolindát, mely Jancsik Pál fordításában így hangzik: Mely csoda-hír ragyog fennen, / Tündököl ott Betlehemben. / Ma megszületett / Az a kisgyerek, / Kit megjövendöltek. // Sz?z Mária Betlehenbe / Vándorlását befejezve, / Város széliben, / Pajta mélyiben, / Megszületett Jézus.
Az éneket abban a pillanatban átvette az egész cella, mindenki zengte, szállt, szállt a kolinda, áttörve az ablak rácsain, ki az éterbe. A cella ötven rabjának mély, férfias hangja olyan er?vel tört fel, hogy borzongás fogott el. Repült a kolinda, nem gondolt senki arra, mi lesz a következménye. Átterjedt más cellákra is, meghallották a börtön közelében lakó polgárok, az utcán megálltak a járókel?k, bámulták az óriás sárga épületet.
Melegséggel telik meg a szívem, ha rágondolok. Otthon kántáltam gyermekként szül?falumban. Édesanyám, édesapám kérdez?sködtek: kit énekeltetek meg, hogy fogadtak keresztapádék meg X., Y., Z., milyen ajándékot adtak? Hazatérve kiraktam mindent az asztalra a tarisznyámból: diót, almát, tésztát, kalácsot, s a pénzt is a zsebemb?l. Töltött káposztát vacsoráztunk, s aztán beszélgettünk. Elmentünk az éjféli misére is, ahogyan nálunk nevezték, a pásztorok miséjére. Kelemen Kálmánnak és Koczka Gyurinak még elmondtam Szalay Mátyás Megy a székely cím? karácsonyi hangulatú versét. Álljon itt két utolsó szakasza: Hazahozott, öreg székely, / Ugye, ez a szent Karácsony? / Ott a ház még, kandikálj be / Legalább a kapurácson! // Nem lép át az öreg székely / A kapun, csak bekacsingat. / Szent Karácsony éjszakája / Feje fölött gallyat ringat.
Eldúdoltam magamban a mindenki karácsonyi énekét is: a Mennyb?l az angyalt.
A karácsonyesti kolindálás olyan esemény volt, amilyen a szamosújvári sárga házban ritkán történt. Mindenki várta, mivel vág vissza a börtön parancsnoksága a vakmer? énekeseknek. A kolindálást mély csönd követte. Nem kommentálta senki a történteket. Nem kutattuk egymás között sem, ki kezdte. Bölcsnek kell min?sítenem a rabok magatartását. Meghúzta mindenki magát, s várt, hátha elvonul a vihar. Azzal védtük magunkat, hogy tartózkodtunk a legkisebb szabálytalanságtól is.
1957 ?szét?l a következ? évben való Pite?ti-re szállításunkig Szamosújváron az ellátás és a bánásmód általánosságban a következ? volt: alapvet? élelmiszerek voltak: a turtoi (kenyér helyett), árpakása, burgonya, paszuly és káposzta. Az árpakása kivételével a felsorolt élelmiszereket levesnek vagy s?r?bben, f?zeléknek elkészítve kaptuk, hetenként egyszer-kétszer kevés hússal vagy hús helyett marhabels?részekkel dúsítva. Az árpakásába, amely a börtönételek királya volt, legtöbbször tettek egy kevés húst. Emlékszem, egy ideig a szárított burgonyából készített híg paprikásban az egérpiszok mint a köménymag úszkált. Reggelire pörkölt árpából vagy kávépótlóból f?zött kávét adtak, pár deka gyümölcsízet és tíz deka kenyeret. Id?vel a kenyéradagot leszállították hét dekára, a gyümölcsízet pedig törölték az ,,étlapról”.
Nem állítom, hogy a nyolc hónap alatt nem voltak megszorítások az étkeztetésben, a tisztálkodásban és a szabad leveg?n való séta biztosításában. Télen heteken át elmaradt a fürdés, borotválás, a szabad leveg?n a séta, s?t, a vezetékvizet is elvették.
Télen a csíkos fegyencruha vékonynak bizonyult, fáztam. Piszkos, olajfoltos, gombafert?zéses nadrágot kaptam, ez megfert?zött, állandó er?s viszketegséget okozott, amib?l csak kiszabadulásom után gyógyultam ki.
Románia 1955. december 14-én lett tagja az ENSZ-nek. Ezzel magára nézve kötelez?nek fogadta el az egyetemes emberi jogok nyilatkozatának alkalmazását. Több év óta börtönben sínyl?d? rabok elmondták, hogy a régi bánásmódhoz viszonyítva érzékelhet?en emberségesebb körülmények közé kerültek 1955 után. A bányákból a politikai elítélteket kivették, a cellákba a priccsek helyett vaságyakat tettek, és ágynem?t, bevezették a csíkos rabruhát, munkára is csak bizonyos kategóriába tartozó elítélteket vittek, vagy önként jelentkez?ket.
A fentebb leírt minimális komfort biztosítása az els? lépés volt a rabok embertelen életviszonyainak javításában. Újabb intézkedéseknek kellett volna következniük a táplálkozás, az orvosi ellátás, m?vel?dés, tisztálkodás, hozzátartozókkal való kapcsolattartás és a bánásmód szigorának enyhítése terén. Sajnos, ezekb?l az elvárásokból vajmi kevés valósult meg. Hat esztendeig nem engedélyezték a levélírást a hozzátartozókhoz, a csomagot, a beszélget?t; nem adtak újságot, könyvet. Teljes elszigeteltségben tartottak. A hetedik esztend?ben is csak azoknak adtak engedélyt a levélírásra, csomagkérésre, akik a börtönhöz tartozó gyárakban vagy munkatelepeken munkát vállaltak.
Milyen volt 1957-1958-ban a politikai elítéltekkel szemben érvényesített bánásmód Szamosújváron, az ország legnagyobb börtönében? Beszámolóm el?tt két megállapítást el?re kell bocsánatom.
1. Azokban a börtönökben, lágerekben, munkatáborokban, ahol a politikai elítéltek töltötték büntetésüket, a kommunista diktatúra olyan rezsimet alkalmazott, amely hosszú távon az elítélt teljes testi és szellemi megsemmisítésével járt.
2. A bánásmód nem volt mindig egyforma: id?szakonként változott, s?t, különbözött börtönök szerint, a szolgálatot teljesít? személyzet, az ?rség embersége, magatartása s a felülr?l kapott utasítások szerint, s?t, cellák szerint is.
A börtönszabályzat eleve tiltott mindenféle tevékenységet a cellában. Tilos volt a társasjáték, malmozás, sakkozás, tanulás, el?adások tartása, fúrás-faragás stb. Hogy minden tiltott tevékenységnek elejét vegyék vagy nyomára jussanak, Szamosújváron rendszeresen havonként, más alkalommal pedig meglepetésszer?en kutatásokat, motozást tartottak. Beállított a cellába öt-tíz fegy?r, mindenkit, öreget, fiatalt alsónadrágra (de az is megtörtént, hogy meztelenre) vetk?ztettek, kezeket tarkóra téve arccal a fal felé állították, és minden ruhadarabot a varratokon centiméterenként végigtapogattak, nincs-e t? vagy más kis vágószerszám elrejtve. Olykor-olykor az ágyakat is felforgatták, s?t, ha gúnyt akartak ?zni vagy meg akarták alázni a rabokat, a cella közepére még a szalmazsákot is kiürítették.
A börtön vezet?sége éberen vigyázott arra, hogy azokon a helyeken, ahol a rabok megfordulhattak, még eldobott gyufaszál se legyen, nemhogy drót vagy vágó-szúró szerszám készítésére alkalmas vasdarab. Minden ellen?rzés dacára egyeseknek mégis sikerült szert tenni egy-egy drótra vagy lapos vasdarabkára, amib?l t?t vagy kis kést készítettek, varrni vagy csontból valami tárgyat, emléket faragni. A besúgóknak kötelességük volt ezeket is jelenteni a börtön politikai tisztjének, hogy a kutatáskor elkobozhassák. Bizonyos körülmények között még az elhasznált gyufaszál is érték volt: tanuláskor íróeszköz szerepét töltötte be. A csajka fenekére vagy a bakancs talpára készített, a római viasztáblát helyettesít? szappan- és mészkeverékbe gyufaszállal véstük bele a szavakat vagy a szöveget. Annak, akinél tiltott eszközöket találtak, legkevesebb egyheti, de legtöbbször tíznapi vagy kétheti magánzárka járt.
A teljes elszigeteltséggel kapcsolatban sokszor eszembe jutottak Ioan Slavici-nak, a nagy román regényírónak a visszaemlékezései a váci börtönben töltött esztendejére. Börtöntársaimnak: magyarnak, németnek, románnak egyaránt elmondtam.
Ioan Slavici 1888-1889 között volt a váci börtönben politikai fogoly. Egyéves büntetését egy, a Tribunában megjelent cikkéért kapta, amelyben dicsérte Traian Doda karánsebesi román képvisel?t, aki egy nyilatkozatában azzal vádolta a magyar államot, hogy ,,Magyarország alkotmányos életében nincs hely a románok számára is”.
Ide írom, hogyan emlékezik vissza Slavici a váci börtönben töltött egy esztend?re, hogy az a magyar állam, amelyet a románok ma is csak két jelz?vel min?sítenek: „elnyomó” és „kizsákmányoló”, milyen bánásmódban részesítette politikai elítéltjeit.
A büntetés joger?re emelkedése után megkérdezték Slavici-ot, mikor szándékszik a fogházba bevonulni… (Száz év után ez szinte hihetetlen.) Az épületben külön szobát bocsátottak rendelkezésére, amelynek ablaka az udvarra nyílt. A szobában volt egy kis asztal, két szék, egy ruhás- és egy fehérnem?s szekrény. Pihepaplanos ágyban aludt. A feleségének a közelben bútorozott szobát bérelt, és a nap nagy részében vele lehetett, kivéve azt az id?t, amikor be voltak zárva. De vele lehetett kisfia is, bemehetett cellájába a szolgálóleány. Az ételt a felesége küldte. És ez nem volt kiváltság. Minden politikai fogoly ebben a bánásmódban részesült. Ha megtörtént, hogy az elítélt képtelen volt az ételét fizetni a vendégl?ben és a szolgáltatásokat, akkor a költségeket az a település, város, község viselte, ahová való volt az illet? - írja Slavici. Az igazgató engedélyével látogatókat fogadhatott. ,,Kaptunk újságokat és folyóiratokat, olvashattunk és írhattunk bármit. Én a Vácon töltött esztend? alatt rendszeresen közöltem a Tribunában, s folytathattam titkári munkámat abban a bizottságban, amely a Hurmuzaki báró hagyatékát képez? történelmi dokumentumok kiadásával volt megbízva… A bizottság (M. Kog?lniceanu, T. Rosetti, A. D.Sturdza, A. Odobescu és P. B. Ha?deu) határozata szerint az én feladatom volt a keltezés sorrendjébe rakni a dokumentumokat, pontosan lefordítani a Hurmuzaki által készített tartalmi kivonatot, majd nyomdába adni a kéziratot (megjegyzend?, hogy Vác Magyarországon van, a kéziratot pedig Slavici Bukarestbe küldte), és annak alapján elvégezni a korrektúrát. A bukaresti Socec nyomda a korrektúrát Szebenbe visszaküldte, onnan a korrektúrát Vácra kaptam, ahol, Istennek hála, teljesen zavartalanul dolgozhattam.”
Mindazok ellenére, amiket Slavici a váci fogházban élvezett bánásmódról leír, egy helyen azt mondja: ,,Hát bizony nem valami kellemes dolog az, amikor az ember be van zárva négy eléggé sz?k fal közé, és nincs szabad kijárása egy egész nyáron, ?szön, télen és tavaszon át.”
Gazda Ferenc