
12.
A szomszéd cellában raboskodó Komáromy barátommal idonként a gázcso körüli résen beszéltem. Tájékoztattuk egymást hogylétünkrol. Decemberben - úgy emlékszem, akkor volt - hosszabb ideig nem hívott a barátom a csohöz. Egyszer szólítanak, hívnak a csohöz. Szorítom a fülem a csore - igen, az o hangja. Kíváncsian kérdezem, miért nem hívott olyan hosszú ido óta. Megdöbbenésemre mondja, hogy három hétig magánzárkában volt. Tudni kell, hogy a magánzárkában a rab két nap csak hideg vízen él, és minden harmadik nap kapja meg a teljes kosztot. Leülni csak a cementre vagy a küblire lehet. Az ágy fel van lakatolva a falra, csak éjszakára engedik le. A nap nagy részében a rab sétál az 5x2 méteres hideg zárkában.
Miért zárták elkülönítobe? Arra gyanakodtam, hogy mivel a barátom huszonöt évi nehéz börtönre volt ítélve, már Kolozsváron a szekuritáté eloírta a börtön vezetoségének a zárkát, vagy valamelyik besúgó eláztatta a politikai tiszt elott, de lehetségesnek tartottam azt is, hogy az egyik folyosóor, Pop, egy rendkívül gonosz ember, uzött gúnyt a barátommal - aki még jó kondícióban volt -, hirtelen fogyókúrára fogta. A rosszindulat látszott, ugyanis három hétig egyfolytában tilos volt a rabot elkülönítoben tartani, azért a barátomat két napra felhozták a cellába, és a harmadik hetet kétnapi megszakítással töltötte le. Így tartották be a törvényes eloírásokat a kommunista börtönben. A barátom esete megrettentett, óvatosabb lettem, úgy éreztem, a besúgók a frissen érkezett elítélteket jobban figyelik.
1961-ben, amikor a dési börtönben a sors egy cellába sodort, tisztázódott, miért ült Komáromy három hétig magánzárkában. A szamosújvári börtön politikai tisztje - Jóskának a katonai tisztiiskolában egyik évfolyamtársa - Vomir kapitány volt. Amikor a rabszállító dubából kiszálltunk a börtön udvarán, Komáromyval szembebotlott, és megszólította, mit keres itt, és miért van elítélve. Jóska oszintén bevallotta, hogy hazaárulásért. Vomir megfenyegette, lesz gondja arra, hogy Rózsa Sándor mellé temessék. Ígéretéhez híven, anélkül hogy Jóska szabálysértést követett volna el, kiírta háromheti szigorú zárkára. Ezzel megoldódott a rejtély.
1958 tavaszán Szamosújváron egyheti magánzárkával büntettek engem is. A büntetést azért kaptam, mert a szolgálatos tisztnek nem tetszett, ahogyan az ágyam meg volt vetve. Neki a felpúposított, hasáb alakúra kiképzett szalmazsák tetszett, s úgy ítélte meg, hogy az én ágyam a többi között nincs eléggé felpúposítva. Nem is lehetett, mert a szalma már törekké vált benne.
Az elmondott bánásmód sok olvasóban - aki nem volt hadifogságban, lágerbe elhurcolva, börtönben, de mindenekfölött a kommunisták börtönében - azt a benyomást keltheti, hogy kesztyus kézzel bántak velünk, más szóval nem volt elviselhetetlen az élet a börtönben. Az elmondottak börtönbüntetésem elso esztendejének (1957. szeptember 26.-1958. július, a napra nem emlékszem) tapasztalatai. Hogy a leírt rezsimet megérthessük, figyelembe kell vennünk a következo fontos körülményeket is: Sztálint az ördög elvitte 1953-ban (igaz, hogy szelleme még most is közöttünk van, és mérgez). 1955-ben Románia is tagja lett az ENSZ-nek, aláírta az Emberi Jogok Chartáját, vállalta eloírásainak alkalmazását még a politikai elítéltekkel szemben is. Az ENSZ emberjogi és más humanitárius intézményei jogosultak voltak, hogy figyelemmel kísérjék a börtönökben, munkatáborokban uralkodó bánásmódot. 1956 tavaszán bekövetkezett a nagy robbanás a Szovjetunióban: a kommunista párt XX. kongresszusát megelozo zárt gyulésen Hruscsov pártfotitkár leleplezte, napvilágra hozta a sztálini korszak minden embertelenségét, milliók börtönbe, halállágerekbe hurcolását, a tömeges kivégzéseket, végérvényesen kompromittálva világviszonylatban a tökéletesnek minosített, az emberiséget megváltó szocialista-kommunista rendszert. A szocialista tábor minden országában lazult a diktatúra. A szovjet börtönökben, lágerekben sínylodo elhurcoltakat a csatlósállamokba hazaengedték - igaz, hogy Romániában legtöbbjüknek perét felülvizsgálták, az ítéleteket helyben hagyták, és börtönben tartották oket tovább is.
Románia, amíg dr. Petru Groza az ország elnöke volt, sokat adott arra, hogy a külföld, a nyugati hatalmak rokonszenvét megorizze. Ezért a belügyminisztérium, ha nem is mindenen, de az élelmezésen javított, és a verést kivette a kínzóeszközök közül. Mindez azonban csak átmeneti volt. Az októberi magyar forradalom után újból életbe léptették a terrort, kivégzéseket, s megkezdték tízezrek börtönbe és munkatelepekre hurcolását.
Karácsony után Szamosújváron az élet a megszokott mederben folyt. A cella egyhangú mindennapjaiban egy-egy séta a szabad levegon jelentett változatosságot. Mivel nem volt üres ágy, új rabot nem tettek a cellába. A hétköznapok összemosódva követték egymást. Minden nap valóságos nagyböjt volt.
Többször elbeszélgettem a cellában Pálfi József határátlépés-kísérletért háromévi börtönre ítélt kolozsvári soforrel. Derék ember volt. Amíg a 35-ös cellában voltam, Pálfit szabadlábra helyezték, és rám hagyta kopott báránybor bekecsét. A bekecs jól fogott, végigkísért egész börtönéletemen, reumás vállam, és hátam a bekecs melegével gyógyítgattam. Szabadulásomkor hazahoztam Kolozsvárra, igaz, eléggé elviselt volt már. Hosszú ideig oriztem, mutogattam barátaimnak, akik nagy undorral nézték, s arra biztattak, hogy dobjam már el. Kezdetben nagyon ragaszkodtam hozzá, s csak akkor dobtam el, amikor a sógorasszonyom megajándékozott egy új, maga kötötte szvetterrel.
1958. március 21-e jelentos nap volt, letartóztatásom elso évfordulója. Felidéztem az elmúlt esztendo gyötrelmes eseményeit. Az idojárás most nem volt olyan szép, mint esztendovel azelott, mikor bekísértek a szekuritátéra. A Kis-Szamos dombvonulatát itt-ott hófoltok borították. Leültem a kecskelábú asztal mellé, és számvetést készítettem. Háromszázhatvanöt elrabolt nap mind a társadalom, mind az én számomra. Kinek volt és van haszna belole? Megfélemlítették azt a közösséget, amelyben éltem, mozogtam? A magam veszteségét nem is részletezem.
Eltunodtem hosszasan. Még nem tudtam elszabadulni a kinti világtól: kedves városomtól, Kolozsvártól s hegy alatti kis szülofalumtól, Haralytól. Minden nyáron ott töltöttem a szabadságomat. Az a néhány nap a családomban élok és holtak találkozása volt mindig: mi, a testvérek beszámoltunk sorsunk alakulásáról, én kimentem a temetobe szüleim és testvéreim sírjához. 1957-ben elmaradtam. S ki tudja, meddig maradok el?
A mostoha börtönviszonyok szerény, de kényelmes otthonomat juttatták eszembe. Ha az ágy szélén vagy a lócán ültem: ki élvezi kis fotelem kényelmét? - kérdeztem. Ha olvasni szerettem volna: kicsoda lapoz Ady-kötetemben? Kicsoda hajtja elkobzott párnámra fejét?
Az idegesíto semmittevés a nyelvatlasz-munkálatokra terelte képzeletemet. Vajon dr. Nagy Jeno megkezdte a gyujtést? Volt képzett népnyelvész, aki az én munkámat átvegye: Murádin László. Vajon, nem akadt-e el az egész munkálat? - morfondíroztam magamban. Ahogyan én ismertem a Nyelvtudományi Intézet akkori vezetoségét, legszívesebben kivette volna az egészet a tervbol. Különben is a romániai magyar népnyelvatlasz elkészítését nem a Román Tudományos Akadémia kezdeményezte: a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalomtudományi katedrájának valósággal ki kellett kényszerítenie. Hátha minden folytatódik - sóhajtottam bizakodóan -, hiszen két olyan tekintélyes személyiség, tudós áll a munkálatok mögött, mint dr. Szabó T. Attila és dr. Márton Gyula egyetemi tanárok, és a Magyar Tudományos Akadémiával ez ügyben kötött megállapodás.
Az én elkezdett munkálataimat: szülofalum teljes nyelvjárási anyagának, helyneveinek, népköltészeti kincsének begyujtését eltemettem. Pedig már összegyujtöttem a helyneveket, elkészítettem a népi fafeldolgozás szókincsének és leírásának egy fontos fejezetét, a népi kádármesterséget, lejegyeztem a húsvéti locsolás, öntözés mondókáit. Az akkor induló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények Adattár rovatába közlésre leadtam több mint félszáz, a Szinnyei-féle Tájszótárban nem található tájszót.
A húsvét elotti hetekben a rabok különös érdeklodéssel fordultak a húsvét idopontja felé. Miért változó az idopontja a húsvétnak az egész keresztény világban? - tették fel a kérdést. Sot, mi több, a keresztény vallások is megoszlanak a húsvét ünneplésében. A római katolikusok és a protestánsok együtt ünneplik a húsvétot, az ortodoxok, görög katolikusok és más közel-keleti keresztények s az abesszin koptok más idopontban. Mindenki kíváncsi volt, mi a magyarázata a húsvét más és más idopontban való ünneplésének, hiszen Jézus csak egyszer támadt fel. Nem sokan tudták a kérdésnek magyarázatát adni. Magam, aki oklevéltani tanulmányaim keretében kronológiával is foglalkoztam, az alábbiak szerint kíséreltem meg nagyvonalakban felvilágosítani a kérdésrol a kíváncsiakat:
Az elso húsvét, Jézus feltámadása, egybeesett a zsidó pászka ünnepével. A Biblia szerint a zsidók a pászka ünnepét holdtöltekor tartották, Niszán (március-április) hónap 15-én, az Egyiptomból való kivonulás emlékére. A szabadság ünnepe volt a pászka, egy hétig tartó sátoros ünnep. Jézus keresztre feszítésekor a pászka-ünnep kezdete szombatra esett, ezért siettették a zsidók Jézus kivégzését a római helytartóságnál. Így Poncius Pilátus római helytartó pénteken, 14-én ítélte halálra Jézust, és az ítéletet utána mindjárt végre is hajtották. A feltámadás harmadnap hajnalán, tehát Niszán hónap 16-án történt, a napnak ma vasárnap felel meg. Ezért a keresztény világ a feltámadást vasárnap ünnepli.
Az oskeresztények kezdetben Jézus feltámadását a zsidó naptár szerint s a pászka szokásait is megtartva ünnepelték. Azonban már az apostolok, de késobb Krisztus követoi Jézus feltámadásának ünneplését igyekeztek megtisztítani a zsidó szokásoktól. Ezért a feltámadás ünneplését a zsidó pászka-ünnep után egy héttel késobbre tették. De maradtak még, akik a pászka-ünnepkor emlékeztek és ünnepelték a feltámadást. Az ünneplés körüli zavarok tisztázása végett végül is a niceai zsinat 325-ben egyetemes érvénnyel szabályozta az ünnep idopontját, és kimondta: a húsvét ünnepét a tavaszi napéjegyenloség (március 21.) utáni holdtöltét követo elso vasárnap kell megülni. Ezzel a határozattal megszüntették az ünnepnek a judaizmustól való megvédésére hozott régi eloírást is. De ezt a határozatot egyetemesen már nem tudták végrehajtani, egyes keresztény csoportok továbbra is megtartották az apostoli határozatot. Ez jelent különbséget ma is.
A nagy változás a húsvét idopontjában a Gergely-féle naptár, illetve idoszámítás bevezetésekor, 1582. október 15-én következett be. Ekkor ugyanis a csillagászok megállapították: a csillagászati év hosszabb, mint a polgári év. A különbség a niceai zsinat óta 11 nap. Ez pedig azt jelentette, hogy a tavaszi napéjegyenloség mögött a polgári év 11 nappal lemaradt. A csillagászati és a polgári év közötti idobeli eltolódás eltüntetése végett a polgári évet hozzá kellett igazítani a csillagászati évhez, vagyis a polgári év napjait tizeneggyel elobbre kellett vinni, azaz valamelyik hónap valamelyik napja helyett tizeneggyel többet kellett írni a naptárban. Ezt a muveletet XIII. Gergely pápa hajtotta végre, elrendelvén, hogy 1582. október 4. után írjanak október 15-ét. A jövore vonatkozóan pedig, hogy a polgári év csillagászati év mögötti lemaradásának elejét vegyék, a pápa elrendelte azt is, hogy százados évek közül csak a 400-zal oszthatók legyenek szökoévek.
Köztudott, hogy az ortodoxok és a keleti katolikusok nem együtt vagy legalábbis ritkán ünneplik együtt a római katolikusokkal a húsvétot. Ennek az a magyarázata, hogy a keleti és balkáni ortodox (keresztény) egyházak nem fogadták el XIII. Gergely pápa naptárújítását, megmaradtak a Julián-naptár (Julius Caesar-féle naptár), illetve a niceai zsinat határozata mellett. Innen származik tehát az ellentmondás, hogy Jézus feltámadását más és más idopontban ünneplik.
Gazda Ferenc