
A Háromszék munkatársa Brüsszelben
Gál Kinga magyar(országi) EP-képviselo meghívására kéttucat erdélyi újságíró és néhány anyaországi kollégánk (akikre e jelzo hatványozottan is érvényes) egy napra Európa fovárosába látogatott. Egészen pontosan az uniós gépezet adminisztratív, vagy ha úgy tetszik, politikai központjába, hiszen alig huszonnégy óra alatt a flamand-vallon-bevándorló háromszög széles és belso feszültségektol, ellentmondásoktól terhes, kulturálisan oly sokszínu világába még belepillantani sincs lehetoség. Az uniót muködteto gigantikus adminisztrációba nyert betekintésünk viszont elég volt ahhoz, hogy belekóstoljunk abba a világba, amely - az ismét fejünk fölött hozott döntés értelmében - egy meglehetosen lélektelen szemléletu rend részeseivé tesz az elkövetkezo év(tizedek)ben.
Szellemi muníció
Véletlenek márpedig nincsenek - mondják a fátumszeruség elhívatottjai. S eme kizárólagosnak tetszo megközelítéshez szolgáltathat újabb érvet az a tény, hogy a hosszú utazásra - nem Budapesttol Brüsszelig, ahol a teljesen hétköznapinak mondható, ráadásul belföldi repülojáratoknak, az úgynevezett fapados rendszernek köszönhetoen ma már két órányira zsugorodott a távolság - Szentgyörgytol a Ferihegyig fél napig tartó vonatozáshoz a nyolcvanas évek egyik, számomra meghatározó olvasmányát, Lewis Munford A gép mítosza címu könyvét kotortam elo a könyvespolc egyik legeldugottabb szegletébol. Az emberi civilizáció szerves modelljeinek, az egyén, a közösség, a technika bonyolult viszonyrendszerének kutatójától suru vonatkerék-csattogások között olvasom: ,,Az »elmaradottság« egész fogalma átalakul, mihelyt felhagyunk azzal, hogy a régebbi technikákat energiacentrikus kultúránk olyan provinciális normái szerint ítéljük meg, mint amilyenek a gépimádat, az egységesítés, a tömegtermelés és a tömegfogyasztás tisztelete, de ami semmibe veszi az egyéniséget, a változatosságot és a választás olyan megnyilvánulásait, amik nem alkalmazkodnak szigorúan az óriásgép elvárásaihoz.” (A találmányok és a mesterségek c. tanulmányból)
Ilyen szellemi munícióval a részletek puzzle-játéknak tuntek. Keressük meg közösen néhány elemét...
Biztonság-kényszer
A vágjunk bele, és csináljuk szemléletu embernek már az utazás biztonsági eloírásai is megpróbáltatást jelentenek. Bár az információk korábban sem kerültek el, a budapesti Ferihegy 1-en, de a brüsszeli Charleroi reptéren, az európai intézmények beléptetokapuinál már-már megalázóan szigorú ellenorzésnek vetik alá az utazni-belépni kívánót. A reptereken átlátszó zacskókba gyujtendo, legtöbb egy deci urtartalmú edénykék (nehogy folyékony robbanóanyagot vigyünk a gépre), a legkisebb, szúrásra is használható tárgyak boröndbe rakása (a székely ember zsebében a bicska itt egyenesen terroristafegyver), a biztonsági kapuk elotti vetkozés (még a nadrágszíjakat is le kell venni) mind-mind egy immár elengedhetetlen biztonsági rendszer részei. S hogy ez önmagában nem volt nyomasztó, az minden bizonnyal a lényeget ismerni vélo társaság jókedvébol fakadt.
A mintegy kétezer kilométeres táv legyozése alig két órát vesz igénybe, a beléptetés pedig ugyanennyit, így az óriásekével felszántott hómezok látványát idézo felhopajzs fölötti sziporkázó oldalfény, a tizenegyezer méter magasságból néha kivillanó táj hamar elsuhan (a fedélzeten egyébként bármilyen itóka vásárolható, ám egy, a légi folyosót jelzo kis térkép nem), s már szürkületben süllyedünk a légörvényes, felhopamacsokat szállingóztató földközelbe, a Brüsszeltol ötven kilométerre lévo repülotérre. Mintha a szentgyörgyi állomásra érkeznénk, az épület egyszeru, tele utassal, s a háromszáz férohelyes gép odahúz a bejárathoz. A síkvidék áldása pedig, a metszo, nedves szél arcunkba csap.
A kivilágított autópályán az autóbusz hamar legyuri a félszáz kilométert, az európai adminisztratív-politikai központtól alig félórányi gyalogútra lévo, már belvárosi kis szálloda, a Derby elott tesz le. Nem hivalkodó, kétcsillagos szálláshely, amelyet bérházból alakíthattak át, hiszen szuk lépcsoi, belso folyosós szobái korántsem a szakosodott beosztásra emlékeztetnek.
Az esti Brüsszel
Metróval alig öt-hat állomásnyira a régi központ, ahol az óváros, na meg a belga fováros szimbólumává nemesedett pisilo fiú szobra áll, amelyrol azt mondják: különleges alkalmakkor a nemzeti ital, a sör is elotör bronzfütyijébol. Csíki kollégámmal mi mégis - miután a közvetlen közelben lévo Cinquantenaire-park diadalívét járjuk körül, amelyet az 1831-es függetlenségi háború ötvenéves évfordulóján emeltek - a másik brüsszeli nevezetesség, a kiskocsma esti hangulatába kóstolunk bele. Mert híresnek mondják eme kisvendéglok sokaságát, ahol étel- és italkülönlegességek sora várja a látogatókat. Az egymás mellett sorakozó kínálatból mi a Brasserie Merode-t választjuk. Otthonos sokszínuség - talán ezzel a jelzos szerkezettel jellemezhetném a mikrovilágot, amely fogadott. Mögöttünk olaszul beszélo vacsorázók, mellettünk törzsvendégnek, vagy éppen bennfentesnek tetszo szoke hölgyek, a másik asztalnál salátahegybe bújtatott különlegességet fogyasztó csevego lányok, odébb muzulmán házaspár. A pincérlány is otthonosan fogad, igaz francián kívül nem sok nyelvet beszél. De megérti, hogy belga sajátosságot vacsoráznánk, de hogy kiadós, húsos egytál legyen. A marhapörkölt végül egyáltalán nem különös, de finom. A különlegesség végül is az itókában ér utol, a szokatlanul csengo trappista sör, amit - állítólag - szerzetesek foznek féltve orzött titkos recept szerint, meglepoen finom. Eros, karakteres ízét nehéz elfelejteni.
Problémaközpontúság
Reggel Kovács Barnával, meghívónk tanácsadójával, irodavezetojével ismerkedünk meg. Az uniós intézmények felé vezeto séta közben láthatjuk az esti Brüsszel másik arcát is: két kollégánkat ugyanis szabályos rablótámadás érte, táska, iratok, fényképezogép látta kárát, na meg feldagadt szem, sajgó oldalborda, fájó láb. Állítólag mindennaposak az utcai rablótámadások, húsz-harminc euró átadásával verés nélkül is meg lehet úszni. Kollégáink azonban nem ismerhették az itteni ,,szokásokat”.
Egész napos kíséronk egyébként Székelyudvarhelyrol jutott az eurobürokraták sorába, feleségével együtt mozgatja Gál Kinga képviseloi irodáját. Nem csoda hát, hogy érti kérdéseinket, még ha mindenre nem is lehet válaszolni. Hiszen a program rendkívül zsúfolt. A reggeli séta során kívülrol csodálkozunk rá az Európai Tanács, az Európai Bizottság, majd az Európai Parlament üvegkolosszusaira, ahol nem kevesebb, mint 20 000 ember koptatja könyökvédojét. S ha a nemzeti küldöttségek is megjelennek - immár jó ideje 27 ország diplomatái és kíséretük dolgozik idoszakosan az üvegfalak mögött -, akkor az itt ,,intézo” diplomaták, bürokraták száma valójában fel sem mérheto. S ebben az üvegpalotás európai irodanegyedben, ami egy kis túlzással az egész unió központi agyának is elképzelheto, nem kevesebb, mint 16-18 ezer lobbicsapat, valójában megbízásokat vállaló tanácsadói cégek sora hordja és helyezi megfelelo fülekbe, asztalokra az információkat, szövögeti az érdekérvényesítés kusza, ám hatékony (pók)hálóit...
De mindezeket már az EP monumentális épületében hallgatjuk, miután megcsodáltuk (megborzongtuk?), és persze, lencsevégre kaptuk az ,,euró-isten” szobrát, s átestünk az immár szokásos biztonsági beléptetésen. Egész napos kíséronk, Kovács Barna, majd Szörényi András, a magyar állandó képviselet tagja, Gál Kinga fideszes európai képviselo, Fóris György, a közel másfél évtizede Brüsszelben sajtóskodó, a Bruxinfó nevu magán hírügynökség vezetoje traktál információkkal. Természetesen, a brüsszeli politika hátterei, az intézmények szerepe és muködése, egyszóval az EU-s játéktér a téma. S persze, ami minket legjobban érdekel: az erdélyi magyar közösség Brüsszelbol nézvést.
Nagyon hamar kiderül, hogy a brüsszeli játéktér problémaközpontú. Ami legegyszerubben úgy foglalható össze, hogy aki nem mutatja fel gondját, aki hallgat, azzal itt nem foglalkoznak. Csakis arra születnek itt szabályok, amit uniós szinten elengedhetetlen szabályozni. Egy tagország problémája csak akkor kerül napirendre, ha egyáltalán tudomást szereznek róla a szabályalkotók, illetve a gond uniós léptékben is megfogalmazható. A tagországok belso ügyeivel általában nem foglalkoznak, ha csak valamilyen egységes szabályt, például az emberi jogokat sérti.
Hallgatni nem szabad
Hallgatni tehát itt nem jó, sot, egyenesen ,,öngyilkosság”. Vendéglátóink példáiból azonban hamar bizonyossá válik az, amit itthonról sejteni lehetett: politikusaink végighallgatták az elmúlt másfél évtizedet, a romániai magyar közösség gondjairól 2004-ig Brüsszelben semmit nem tudtak. S ha ki is jutott valami enyhe panasz, muködésbe lépett a kisebbségi ügyek rendezése terén önmagát mintaként felmutató román diplomácia, s az általa megbízott lobbival közösen kiválóan végezte dolgát. Hogy egy másfél milliós közösségnek nincs saját nyelvu állami egyeteme, hogy az egyházi visszaszolgáltatások valahol néhány százalék tájékán mozognak, s az autonómia nélkül puszta léte is hosszú távon megkérdojelezodik - nos, errol itt 2004-ig, az elso bovítési körig, amikor a magyar képviselok is helyet foglalhattak a 732 fos parlamentben, s e testületnek is egyre nagyobb súlya lett a döntéshozatalban, semmilyen, az európai fülek-elmék számára értelmezheto jelzés nem érkezett. Hát miért is foglalkoztak volna gondjainkkal?
Az utóbbi két esztendo azonban mintha nem múlt volna el hiába. A nemzeti tanácsok küldöttségei - igaz, itt is a vezetok mentek, munkájukat lobbisták (mert nincsenek) nem segítették - vagy a bolyaisok elszánt harcosai néhány szemet, fület megnyitottak. Mint ahogy az információkra támaszkodó magyar és néhány európai autonómiából érkezo katalán, dél-tiroli képviselo is felfigyelt az igényekre. A problémafelmutató, illetve a megoldáskereso munka azonban túl késon rajtolt ahhoz, hogy a romániai csatlakozás diadalmenetében érvényesíteni lehetett volna a követeléseket. Hogy a Romániáról szóló jelentésekbe áttörés mutatkozzék. Azaz hogy egyszer mégis történt valami fontos, a tavaly tavaszi országjelentés - valójában eloször nemzetközi dokumentumban - a magyar közösség vonatkozásában a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elveinek érvényesítésére kötelezte Romániát. S bár elvileg a nem teljesült követelmények egy késobbi, enyhébb megkötéseket rögzíto jelentés után is számon kérhetoek, a nagyon céltudatos román lobbinak sikerült élét vennie a problémának. Miközben a már megfigyeloi státussal bíró három képviselonk hallgatott. Csak akkor volt szavuk, amikor a Bolyai Kezdeményezés lobbiakciójának élét kellett venni: az egyetemügy pontos és figyelemfelkelto bemutatása után ,,árnyalták” a képet, végképp összezavarva az erre egyáltalán figyelo európai képviselok, eurobürokraták gondolatait. (S ha már egyetemügy: alig egy nappal brüsszeli tartózkodásunk után zajlott a többnyelvu táblák látványos-csúfos feltevési, majd sárba tiprási akciója Kolozsvárott, az Európai Parlament épületében pedig ugyanaznap a multikulturális erdélyi egyetemet népszerusíto lobbi-kiállítást szervezték.)
Segít, ha megért
De mielott a Brüsszel-függoség fátumát növelnénk túl nagyra, hadd hangsúlyozzuk mi is azt, amit majdminden vendéglátónk elmondott (az említetteken kívül Schmidt Pál és Olajos Péter képviselo fogadta még a csapatot): érdekeink európai rendezéséhez itthon kell rendelkeznünk a problémákat megoldani képes intézményrendszerekkel. Az unióban, illetve a brüsszeli politikai támogatásban pedig csak akkor részesülhetünk, ha ezt az ott megoldható jogi környezetben (az autonómia kérdését például alapvetoen emberi jogi ügyként felmutatva), az ott megértheto nyelvezettel tálaljuk. S ebben nem csak a hazai politikai elit, hanem a civil és szakmai szervezetek, Európa fovárosában dolgozó szakemberek szerepe is jelentos (kellene hogy legyen).
De mintha itt is lekéstünk volna néhány vonatot: ösztöndíjasaink nem ostromolják Brüsszel falait, szervezeteink (tisztelet a néhány kivételnek) nem tudnak ,,brüsszelül”, politikai elitünk pedig ,,az unióban minden jobb lesz” szlogennel megy el a lényeg mellett. Ráadásul itthon is tovább folyik a gondok elhallgatása.
Az unió gazdasági óriás, politikai törpe és katonai féreg - visszhangzik egyik vendéglátónk frappáns jellemzése arról a felépítményrol, amit (Munford után szabadon) a bürokrácia óriásgépének is nevezhetnénk. Amely - hála Istennek - fegyver helyett a szavak, kifejezések, érdekérvényesítés küzdelmét feltételezi. És amely hamarosan mindennapi életünket határozza majd meg (elég, ha a mezogazdálkodásra váró átalakulásokra gondolunk), ám közösségi gondjaink megoldására nem vállalkozik. Legfennebb segít, ha megérti bajainkat...
Ferencz Csaba