Gazda FerencÉlo múlt: Elrabolt esztendok, 14.

2006. november 30., csütörtök, Archívum 2003–2007

A pitesti-i börtönrol az a hír járta a fegyencek között, hogy új épület, a két világháború között építették a királyi hatalom ellen szervezkedo vasgárdista terroristák, merénylok részére. Kétnapi utazás után vagonunk célhoz érkezett, az állomáson nagy orséggel fogadtak. Nyílt teherautón, a platón ülve szállítottak az állomásról a börtönbe, szigorú orizet mellett. Kiszálláskor, a vagonból a teherautóhoz jövet, az idos megbilincseltek közül egyesek a sínek között orrukra buktak.
A börtön a városon kívül emelkedett északkeleti irányban, vakító fehérre meszelve. Az épülettol nem messze folyt az Arges, a börtön közvetlen környezetét szántók és legelok, enyhe dombok övezték. Messze északról a Déli-Kárpátok magas vonulata nézett börtönünkre s az Arges kiszélesedo völgyére.
A börtön nyomorúságos beton panelépület volt, szuk, kis ablakokkal. Az ablakokon itt is zsaluk dísztelenkedtek. Mindkét emeletén apró, két- és négyszemélyes cellák voltak. Összesen két nagyobb, teremszeru cella volt az egész épületben.
A cellák büntetozárkához hasonlítottak. Ebbol következtetni lehetett, hogy valóban nehéz börtönnek építették, életpusztító, súlyos politikai börtönnek. Amikor Szamosújvárról a következo szállítmány is megérkezett, megbizonyosodtunk, hogy ide koncentrálásunk célja az ítéletben kirótt nehéz börtönbüntetés alkalmazása volt. A befogadóképességet messze túllépve, kétszer-háromszor több személyt zsúfoltak be a kis cellákba. A nyári hoségben áthevült betonfalak között valósággal pörkölték a rabokat. Voltak olyan cellák, amelyekben az igazgatóság a csíkos ruhát sem engedte levetni. Örökös izzadság gyötörte a testünket, nedves, savanyú, szagos, zárt levegoben tengettük életünk.
Engem több más társammal az alagsorban, a 8-asban, talán a börtön legnagyobb termének is mondható helyiségben helyeztek el. Pincének, raktárnak szánták eredetileg, alacsony lévén, csak két ágyat lehetett egymásra tenni. A párhuzamosan egymás mellé helyezett ágyak között térköz alig maradt. Csak a bejárati ajtónál volt egy parányi tér, ahol az ivóvizes cseber állt deszkafedovel befedve. Az ágyak közti folyosó másik végében állt a kübli, kis szükségletek végzésére. Szerencsém volt, hogy ide osztottak be, ugyanis az emeleti cellákhoz képest itt egy fokkal elviselhetobb volt a nyomor, mely Pitesti-tel reánk szakadt.
A 8-asban mind régi elítéltek voltak, legkevesebb nyolc-tíz esztendo börtön állt mögöttük. Sokan voltak a királyi rendszerben fontos funkciót betöltött tisztviselok, magas rangú katonatisztek, diplomáciai alkalmazottak, gyárosok, a koalíciós partnerek egy-egy lebukott, magas rangú tisztviseloje, külföldi román sajtótudósítók, a politikai életben forgolódó, kisebb személyiségek, Vietnamban harcoló idegenlégiósok és néhány egyszeru polgár.
A szállítmányból a 8-asba még a következok kerültek: dr. Venczel József, Varga László, Nagy József, Alexandru Rusu püspök, Szilágyi Árpád egyetemi hallgató, a két bánsági sváb és még mások is, összesen mintegy tizenöten. A már ottlévokkel a cella létszáma 45-50 személyt tett ki. Annyira zsúfoltan voltunk, hogy nem jutott hely sem asztalnak, sem padnak. Mindenki az ágyán ült. Már említettem, hogy eredetileg pincének használták. Két 100x50 cm-es pinceablakának csak a felén szurodött be fény, az ablakszárnyak le voltak szerelve, kis zsaluk zárták el a kilátást. Pitesti-re érkezésünkkor forró nyár volt, a cellában izzadtunk, derékig mind meztelenre vetkoztünk, bár tilos volt. A folyosóorök elnézték.
Magam rabtársaimban az embert és az emberséget néztem. A társalgópartnerek kiválasztásában nagy szerepe volt az anyanyelvnek és nemzeti együvétartozásnak is. Visszagondolva Pitesti-re, érdekes, hogy a Szamosújvárról áttelepített csoport nem oldódott fel az ott találtak közösségébe. Egyszeru a magyarázat: mi civil hazaárulók voltunk, ok többnyire a katonai kaszthoz és a királyi ház közelebbi vagy távolabbi tisztviseloi köréhez tartoztak. Mi, magyarok nagyon csendesek voltunk. Ágyaink közel voltak, de nem szomszédok. Sorskérdéseinkrol csak egymás között beszélgettünk, ha beszélgettünk. Nemhogy nem volt bizalom, de nem volt ildomos egymást faggatni, ki miért van elítélve. Pedig kíváncsi voltam, miért van oly sok magyar értelmiségi, tanult ember bebörtönözve. Mikor szabadlábra helyeztek, megtudtam. Legha­ma­rabb a németekkel alakult ki barátságos beszélgetés. Majdnem mind beszéltek magyarul, foként a svábok. Román cellatársaink között egyesek még a börtönben is az uralkodó nemzet fiaiként viselkedtek. Nem tudtak magyarul, még az erdélyi vegyes lakosságú településekbol valók sem.
A 8-as nagyon zsúfolt volt. Egy ágyban ketten aludtunk, csak a nagyon öregek és gyengélkedok feküdtek külön ágyban. A zsúfoltság állandó súrlódásnak volt a forrása. Az emberek jelentéktelen dolgok miatt összeszólalkoztak. Ha a két ágysor közti szuk ösvényen oldalazva - csak így mehettél végig a küblihez -, menet vagy jövet vigyázatlanságból az ágy végénél letett bakancsot az ágy alá rúgtad, vagy az ágy végére száradni kiterített törülközot lesodortad, az ágyra mászás közben a szomszédot meglökted, vagy véletlenül feléje tüsszentettél, ingerülten rád szólt. Az emberek pattanásig feszült idegállapotát meg is értettem. Az izzadság- és húgyszaggal átitatott levego nagyon rosszkedvuekké tette az amúgy is érzékeny fegyenceket. Nem volt ébredés, hogy az éjszakai álmot zavaró mozdulatokat, horkolást szemrehányóan szóvá ne tegyék. Igen-igen nagy önuralom kellett, hogy szó nélkül elkerülje az ember a vitákat.
Az én ágyam a bejárattól balra, a felso soron a harmadik volt. Az elsoben feküdt Iulius Schneider - már említettem, hogy Szamosújváron ismertem meg -, magas, szoke borászati szakember volt. Jó, testhez szabott, csíkos ruhát fogott ki. Vigyázott is rá. Fekvohelyét rendben tartotta. A háború alatt Németországban dolgozott, bevallása szerint olyan üzemben, ahol a front és a lakosság részére szeszes italokat állítottak elo. A háború végén hazatért szülofalujába, Nagyteremibe, hazaárulónak minosítették, és 25 évi börtönre ítélték. Szidta a kommunizmust, és elmarasztalta a nyugati hatalmakat (foként Angliát), mert nem hallgattak a németekre, akik elore látták, hogy az emberellenes szovjet rendszer az európai kultúrát romlásba dönti. Állandó visszatéro mondása volt: Nem lett volna szabad beengedni a ,,sivatag farkasait” Európába. Magamban nevettem a ,,sivatag” jelzon, ugyanis Schneider összetévesztette a sztyeppe fogalmával. A ,,sivatag farkasai”-nak a szovjeteket nevezte.
Schneiderrel egy csoportban volt elítélve 12 évre Franz Demerle földmuves, a Klöckner ágya fölött aludt. Francia eredetu volt. Neve is mutatta (merle = feketerigó). Kevesen voltak Nagyteremiben, és beolvadtak a svábokba. O már nem tud franciául - magyarázta nekem.
Jellemzo volt a németekre, hogy a szuk szabad tér ellenére sokat mozogtak a cellában. Tiszteletre méltó volt a szüloföldhöz, a Bánsághoz való ragaszkodásuk, az a tudat, hogy a Bánságban XVIII. századi betelepülésük óta ok teremtettek muveltséget. Fájdalommal emlegették, hogy egyrészt a nyugatra menekült, másrészt az elhurcolt svábok szép, gazdag, rendezett otthonaiba a mezogazdasághoz nem érto polgárokat telepítettek, akiknek a keze alatt minden romlik, pusztul. ,,A termeloszövetkezet rendbe hozza” - vetettem ellen Schneidernek. ,,Azt soha” - utasította vissza a véleményem. ,,Nem akar kitelepülni Nyugat-Németországba, ha kiszabadul?” - kérdeztem. Határozottan válaszolta: ,,Nem! Ha élni engednek.”
A bejárattól balra, az alsó ágyon ült Nagy József; öt évre volt elítélve a mi csoportunkban. Magas, nagy csontú férfiú volt, kiálló pofacsontja, kissé lapos orra, magas, széles homloka, ezüstös, tömött szakálla, hajzata, bozontos, szürke bajusza jellegzetessé tette arcát és felejthetetlenné alakját. Volt valami gorkiji arcszerkezetében. A szibériai Magadanban évekig fogságban sínylodo brassói szász fiú, Helmut Falk a Gorkij nevet ragasztotta rá. Arca hasonlított is a nagy orosz íróéra. O azonban nem vette kitüntetésnek a szép gúnynevet. Mindig komor volt. Sokat beszélgettünk együtt. Korholta és elmarasztalta sógorát, aki miatt börtönbe került. A Szekuritáté elfogta egy levelét - amint elmondta nekem -, amelyben arra figyelmeztette sógorát, hogy a hatalom, ha ráteszi a kezét, a tanulmányt ellenséges írásnak veheti, és kellemetlen következményei lehetnek.
Nagy József sokallta az ötévi büntetést, és igazságtalannak tartotta. Ot csak tanúnak kellett volna megidézniük a tárgyalásra, nem mint vádlottat, perbe fogniuk. Dobai és közte rokoni kapcsolatok voltak, a feljelentést nem tartotta magára nézve kötelezonek - mondotta. Igazat adtam neki, a levelet elégséges tárgyi bizonyítéknak minosítettem arra, hogy nem helyeselte, nem értett egyet sógora vállalkozásával. Valószínuleg nem is ítélték volna el, ha a kommunista igazságszolgáltatás pártatlan lett volna, nem osztályharcos. Nagy Józsefet kétszáz hold birtokáért osztályellenségnek nyilvánították, sot, azt is bunéül rótták fel, hogy rövid ideig a község bírója volt 1944 elott. Mindig számolta az eltelt éveket, hónapokat. Magam is biztattam, ha valami kegyelmi vagy amnesztiarendelet megjelenik, kicsi büntetésével biztosan kiszabadul.
Volt egy kislánya, Zsófi, akkor hétéves lehetett. Minden beszélgetésünkbe beleszotte. Egy öt centiméter nagyságú késfélére tett szert, s egy csontdarabkából virágot faragott emlékül a börtönbol kislányának.
Beszélgetéseink során megelevenedett nem csak az o élete, hanem a kollektivizálás elotti egész szilágysági földbirtokos rétegé. A Szilágy megyei Ákoson élt, kétszáz holdas birtokán, amíg vagyonától meg nem fosztották, és ki nem telepítették Szamosújvárra, ahol alkalmi munkával tartotta fenn magát és családját. Tragikus véget ért. Kiszabadulása elott a dési börtönben megorült és meghalt.
Az ablakok felol, a második ágysor harmadik ágyában volt Venczel József professzor fészke - úgy emlékszem. Alatta feküdt Rusu püspök. 1958 nyarától 1959. március közepéig voltunk cellatársak. Venczel professzor már kilenc esztendot húzott le a börtönben; 1950. február 17-én tartóztatták le. Volt Enyeden, Szamosújváron, hosszú hónapokat töltött - több rendben - a kolozsvári Szekuritáté fogdájában is, majd ismét Szamo­s­újváron, s végül együtt szállítottak Pitesti-re, innen Désre, ahonnan szabadlábra helyezték, miután büntetését letöltötte. A hosszú börtönévek nagyon megviselték törékeny testét. Sovány, sápadt volt, kissé hajlott, haja alig osz, bajszát sörtére vágva viselte. Szervi betegségek gyötörték már, köztük az egyik legkellemetlenebb, a prolapsus rectalis, végbélsüllyedés. Ismertük egymást az egyetemrol, o a Bolyai Tudományegyetem közgazdaságtudományi karán a statisztika professzora volt, magam tanársegéd a Történeti Intézetben. Igaz, kapcsolataink csak alkalmiak voltak. Amilyen dinamikus egyéniség, kituno vezeto volt a szabad életben, éppen olyan csendes, visszavonult a cellában. Fontos szerepet vitt a Bolyai Tudo­mány­egyetem szervezeti kiépítésében. Szúrós nézésével, magas homlokával, kissé tartózkodó magatartásával hívta fel magára a figyelmet. A börtön nagyon magányossá tette. Fegyelmezett lelki élete valósággal kiült az arcára. Legtöbbet Rusu püspökkel beszélgetett. Örvendtem együttlétünknek, kituno társalgó és vitapartner volt. Be­szélgetéseink a szó szoros értelmében mindenre kiterjedtek. Megvitattunk történelmi, irodalmi, muvészeti, politikai kérdéseket, s mind a mába torkollóan. Állandó tettvágy sarkallta. Terveket készített a kiszabadulása utáni idokre. Amikor erre sor kerülhetett volna, munkájára a szocialista-kommunista rendszer nem tartott igényt. Meggyozodéses katolikus, egyházának hu gyermeke volt. Éveken át kottát másolt a kolozsvári filharmónia zenekarának. Hosszas erofeszítések után, élete végén, szocio­lógiai kutatásokba kapcsolódott be, de munkájában itt is gátolták. Egyik szerkesztoje volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak.
(x)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép