Történetünk egyik stabil pillére az a tény, hogy az ősz folyamán Felsőrákos egy, a falut bemutató fotóművészeti kiállításnak adott otthont. Vidéken ez ritkaságnak számít. És innen kiindulva lehet morfondírozni néhány, más településre is vonatkoztatható kérdésen: milyen ma egy székelyföldi falu arculata, milyen képet mutat magáról azok számára, akik nem élnek ott, de kíváncsiak közösségére, környezetére? Mi segíthet ennek a képnek a kialakításában?
Hagyományosan ezt a célt (is) szolgálják az évi rendszerességgel tartott faluünnepek, s noha vonzerejük nagy, kérészéletük és alkalmi jellegük miatt összképformáló szerepük mégis csekély. Továbbá, településeink jobbára nem rendelkeznek saját internetes névjeggyel, azaz honlappal, ezért a falu majdani virtuális bemutatásakor mindenféle térségleltár, adatgyűjtés, fotózás hasznos, pontosabban: hasznosítható. Ilyen ígéretes, jövőnek szóló kezdeményezés — nemcsak háromszéki, hanem székelyföldi, optimistábban fogalmazva, akár Kárpát-medencei viszonylatban is! — a sepsiszentgyörgyi Hlavathy Károly által indított, Hidak nevű, településeket képek által összekötő fotográfiai projekt, melynek mostani állomása Felső- és Alsórákos volt. E két települést falvakra kíváncsi fotóművészek fényképezték napokon keresztül, s született egy több mint ezer fotográfiából álló, igényes anyag, e képek kis hányadát mutatták be Felsőrákoson.
Mérlegelni lenne jó
Az idei háromszéki faluünnepek végén jó lenne egyfajta zárómérleget vonni: egyrészt érdemes górcső alá venni, azok mennyire szolgálják a szó legjobb értelmében vett közösségépítést, a hagyományos mulatságok mellett sikerült-e maradandó (!), bár morzsányi kulturális élményt is nyújtani, másrészt az előző évek tapasztalatával talán a folytatás mikéntjén sem hiábavaló elgondolkodni. Milyen irányba lenne szerencsés vinni ezeket a megszokottá váló rendezvényeket, mit lehetne, mit kellene tenni azért, hogy egy falu ne csak évente egyszer, ünneplőbe öltözötten hallasson magáról? És végül, de nem utolsósorban, eltávolodva kissé az alkalmi eseménytől, érdemes felleltározni, kik azok az emberek, akikre jövőépítés szempontjából számíthat a falu. (Arról nem is szólva, hogy 2009 őszén nagyon jó lenne fontolóra venni, hány háromszéki falunak van vállalható, turizmust, de nem csak azt szolgáló, eligazító, fotókkal színesített, tájékoztató honlapja. Értesüléseink szerint — visszafogottan és diplomatikusan fogalmazva — túl sokan nem büszkélkedhetnek hasonló virtuális portával, pedig legalább annyira fontos lenne, mint a bejáratnál felállított termetes székely kapu.)
Közösség a szó nemes értelmében
A mostani idény egyik záróakkordja a szeptember utolsó vasárnapján tartott felsőrákosi falutalálkozó — meghittségében és tartásában szép háromszéki finis! —, melyen a művelődési házban bemutattak egy, a faluról szóló, hatvan fotográfiából álló kiállítást. Egyébként a felsőrákosi falutalálkozó egyik lehetséges tanulsága, hogy nincs hálásabb annál a vidéki közösségnél, melyre odafigyelnek, valakik valamiért egyszer csak fontosnak tartják az ott élőket. Felsőrákos lakói is ezt érzékelték, hasonló tapasztalatban volt részük egyrészt akkor, amikor augusztus végén magyarországi és székelyföldi fotográfusok szállták meg a falut (és tegyük hozzá, pár napon belül a szomszédos, ám a csapnivaló útviszonyok miatt mégis igen távolinak számító Alsórákost is).
A falutalálkozó egyébként más, mint a gyakoribb, egyszersmind költségesebb és szokványosabb falunap. Arra természetesen ez is jó alkalom, hogy — miként a maga útját kereső minden székely falu — megmutassa vagy legalább rápillantást engedjen arcára. Arányait tekintve kisebb léptékű, mégis, azáltal, hogy célja főként a településről elszármazottak és az ott maradottak közötti kapcsolatok erősítése, egyszerűségében talán meghittebb. Nincs bóvli és hátborzongató hangzavar, viszont kétszáznál több meghívott ülhet a fehér asztal mellé, teret teremtve így az érdeklődő, emberi szálakat göngyölítő beszélgetéseknek. Kotecz József unitárius tiszteletes szerint fontos az efféle rendezvény, ,,magáért a találkozásért, azért, hogy érezzük, közösség vagyunk, a szó nemes értelmében, egy olyan közösség, amely együtt csodálatos dolgokat tud alkotni".
Mosolygóssá váló arcok
A székelyföldi falvakon szervezett fotótáboroknak hagyománya van, korábban a sepsiszentgyörgyi Képvidék alkotócsoport is szervezett hasonlókat a háromszéki falvakban. Szerencsés lenne, ha a legutóbbi, felső- és alsórákosi jó példaként szolgálna (a két szomszédos települést a bécsi döntés országhatárral választotta el, a megyék megrajzolásakor megyehatár került közéjük, most pedig a tönkrement infrastruktúra miatt kerültek elfogadhatatlan távolságba egymástól), s a továbbiakban egyre többen felismernék ennek jelentőségét, és támogatnák. Egyébként a Hlavathy Károly sepsiszentgyörgyi fotóművész által megszervezett alkotótáborban kilenc magyarországi és székelyföldi fotográfus dolgozott, a felsőrákosi képanyag megtekinthető az interneten is (http://rakos.i-conf.ro/main.php).
Jó, hogy Felsőrákosról, az ott élőkről elkészülhettek ezek a képek, az emberek a fotográfusok által szembesülhettek önmagukkal — véli Kotecz József. ,,Ez azért lényeges — magyarázza az unitárius lelkész —, mert ezeken a képeken, azon kívül, hogy meglátjuk egymást, meg is tudjuk mutatni magunkat. A valamikori magába zárkózott, mindig komoly, mindig keserű ábrázatot mutató ember a fotósokkal elbeszélgetve észre sem vette, hogy megnyílt, megnyílt a szíve, a lelke, és mosolygóssá, derűssé vált, s talán ez a legnagyobb érték azon kívül, hogy annyi képet kaptunk, amivel a szó nemes értelmében büszkélkedhetünk. A falusi emberben van egy visszafogottság, nem nagyon szereti, hogy itt-ott mutogassák, ellenben ezek a fotósok úgy ültek le velük, hogy adott esetben észre sem vették, hogy a vaku villog."
Önérzetes emberek
A helybeliek Felsőrákos elegáns, különleges népviseletébe öltözötten élik meg ezt a napot. Ünnephez illesztett minden: a mosoly, a felkínált fánk az éppen felavatott Rika vendégház udvarán, a véget nem érő beszélgetésfolyam. Egy család három generációja — nagymama, lánya és unokája — fogalmazza meg, hogyan fogadták a Felsőrákosra érkező fotósokat, bemutatott képeiket: ,,Meglepődtünk azon, hogy valaki felfigyel ránk ebben az eldugott faluban" — magyarázza Molnár Margit, hozzáfűzve: ,,nagyon nagy szeretettel fogadunk mindenkit, aki jön, fotózni, szerepelni, érdeklődni". Édesanyja, Pál Jánosné megjegyzi: ,,más alkalommal is felöltözünk ebbe a szép, hagyományos székely ruhába, hogy minket is valahol lássanak, értékeljenek, tudják azt, hogy még eldugott falvakban is vannak értékek. Nem nagyon van, aki szervezzen, minket irányítson, mi, belátásunk szerint, úgy ahogy tudjuk, tesszük a dolgunkat". A legfiatalabb nemzedék képviselőjeként unokája, Molnár Katalin ezt azzal egészíti ki, ,,itt, a környéken, elsősorban Barót szintjén Felsőrákos egy kicsit ki van hagyva, lehet, ezért egy kicsit mi is hibásak vagyunk, hogy nem reklámozzuk magunkat eleget, de egy kicsit mellőznek minket, pedig Rákoson van, amit megmutatni, s az emberek sem annyira zárkózottak, hogy ne lehessen őket bevonni közösségi tevékenységbe".
Összekovácsolni a Székelyföldet
A Hidak című fotográfiai elképzelés ötletgazdája Hlavathy Károly, aki tehát barátaival — amolyan első két pillérként — Alsó- és Felsőrákosra irányította a fényképezőgép lencséjét. Persze ahhoz, hogy ez létrejöjjön, nem csak kezdeményező kreativitás kellett, hanem pénz is. Márton Árpád háromszéki parlamenti képviselő úgy véli (ő maga ötezer lejjel támogatta a felsőrákosi rendezvényt), ,,a Székelyföldet nem csak kikiáltani kell, hanem össze is kell hozni". Van, amikor szembenézünk önmagunkkal, szembenézünk értékeinkkel és azzal, hogy mi köt össze bennünket — magyarázza —, így Antal István képviselőtársával — akinek édesanyja felsőrákosi, édesapja pedig alsórákosi — arra gondoltak, próbálják meg összekötni ezt a tájegységet, mert ,,ha mi azt akarjuk, hogy ez a térség egységes Székelyföld legyen, akkor cselekedni kell, kinek-kinek a maga eszközével, például a művészet eszközével, mert a művészek el tudnak mondani olyan dolgokat, amit mi, politikusok nem, hiszen az érzelmekre hatnak".
A felsőrákosi falutalálkozó vendége volt Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete. Mint mondja, nagyon szereti Háromszéket, a hetvenes évek óta sokat járt itt. ,,Ebben a térségben azt vettem észre, minden nagyon személyfüggő, ahol valaki megkezd valamit, az kicsírázik, és beindul. Minden olyannak nagyon tudok itt örülni, tényleg, nem csak mint nagykövet, hanem mint magánember is, ami mozdít valamit, amiben úgy látom, hogy az emberek összejönnek, megtelik egy templom, megtelik egy iskola, megnyílik egy ilyen kiállítás. Valamit minden faluban, minden kistérségben ki kell találni, s akkor az lenne a ló, és az húzná azt a szekeret, amire a további ötletek rákerülnének. Figyelem, hogy ahol egy-egy pici dolog elindul, utána rögtön azon alakul egy kicsi falusi turizmus, abból lesz egy picike termelés, tehát apránként, de lehet. És Székelyföldnek egy csomó olyan értéke van, amire nemhogy egy nyugat-európai, de még egy magyarországi magyar is csak rácsodálkozik"...
Igaza van Hlavathy Károlynak. Pillérek s azokra ívelő hidak kellenek, emberek, települések közé, virtuálisan és valóságosan is, hogy fogják, tartsák össze, ami még összefonható. És végszóként érdemes megemlíteni Kotecz József ama, a székelyföldi települések önrendelkezési elképzelésébe is szerencsésen illeszkedő, Felsőrákos jövőjére utaló szavait, miszerint érzékelve, hogy a baróti önkormányzat mostohagyermekként bánik a faluval, megpróbálták már a leválást. ,,És nem adtuk fel. Ha pillanatnyilag stagnál is ez a gondolat, mi még mindig reménykedünk, hogy egyszer majd itt is lesz egy polgármesteri hivatal, és akkor mi magunk tudunk dönteni saját sorsunkról."
