(részlet)
Közvetlen elozmények és összefüggések
A Sztálin halálát követo évek romániai helyzetét a politikában különös kétarcúság jellemezte: a román kommunista pártvezetés, miközben nem vonhatta ki magát a szovjet (bolsevik) pártban beindult desztalinizációs folyamat hatása alól, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezt a folyamatot egyrészt a lehetoségekhez képest hatástalanítsa, másrészt a maga hatalmának megerosítésére fordítsa. Sokatmondó, hogy ebben az idoszakban (1945 áprilisában) kerül sor a ,,szocialista törvényesség jegyében” a legfobb hatalmi riválisok: a hatalomból már 1948-ban kiiktatott és börtönben tartott Lucretiu Patrascanu likvidálására s a Luca-perre (1954. október), miközben egy viszonylag szuk köru amnesztiarendelettel a romániai kommunista rendszernek sikerült az enyhülés látszatát keltenie.
A sztálini rendszer lebontásának folyamatában 1956 tavaszán került sor a romániai irodalmi élet egy nevezetes eseményére: az ún. Jar-ügyre, amelyre talán nem árt kissé több szót vesztegetnünk. Egyrészt azért, mert a jelek szerint Romániában is meglett volna a lehetoség arra, hogy az írótársadalom egy átalakulási folyamat motorja legyen, másrészt, mert a sztálinista rendszer ellen nyíltan és egy szélesebb nyilvánossághoz is eljutva a romániai értelmiségnek épp az a rétege emelte fel szavát, amelyet a Hatalom addig a ,,maga oldalán álló”-nak, sot, a maga ideológiai szócsövének tekintett. A párt azonban még egy Alexandru Jartól, az illegalistától, a kommunista írótól sem turte el a bírálatot. Tudta ugyanis, hogy mögötte számottevo és rangos írói tábor áll. Éppen ezért kellett ot oly durván megfegyelmezni, mert így csírájában elfojtható volt mindenfajta bírálat. A Jarra kiosztott pártszankció az egész ,,másként gondolkodó” román értelmiségnek szólt, ahogy Jar maga mondta: ,,a párt az írók szájába nyomta az öklét”.
Ami a romániai magyar értelmiséget illeti, annak számottevo része mind ez idáig arra építette a maga ideológiáját és stratégiáját, hogy a második világháború utáni helyzetben (amikor a szomszédos országok magyar kisebbségére a tömeges kiirtás vagy kitelepítés szakadt) az itteni magyarság számára a kommunisták által hirdetett ,,nemzetiségi egyenjogúsági politika” mentség és megoldás lehet. Csakhogy épp az 50-es évek fejleményei jelezték, hogy e körül az ,,egyenjogúság” körül valami nincs rendjén. S ez váltotta ki ezekben az addig rendszerhu körökben is az elégedetlenséget.
1956 júniusában sor került a romániai írók kongresszusára, amelynek a Jar-ügy után ugyan már semmi tétje nem volt, de az irodalmi sajtóban egész nyáron folyt a vita az irodalomban (a szellemi életben) továbbra is fenntartható és fenntartandó pártirányítás vagy egy szabadabb lélegzetu gondolkodás- és alkotásforma lehetosége és igénye körül. A pártvonalhoz hu írók azt az elvárást hangoztatták, mely szerint az írók kötelessége, hogy ,,... megalkuvást nem ismero harcot folytassanak minden olyan jelenség ellen, mely az irodalomban a dogmatizmus elleni harc ürügyével a polgári ideológia tételeit szeretné belopni az ideológiai arcvonalba, hogy ezáltal... megmérgezze az olvasók tudatát” (Kovács György). Másfelol pedig mindinkább hangot kapott az az írói igény, hogy ,,... az írásért az író (legyen) felelos”, hogy ,,minden valóságtól elrugaszkodott s egyben irodalmon kívüli szempont eltávolíttassék a kritikából” (Székely János). Ez utóbbit az ehrenburgi ,,olvadás” szellemében gondolkodók - foképp a fiatalok - szellemi vezére, Földes László így fogalmazta meg: ,,Elsosorban azért tartom éppen az idillizmust a támadás fo céljának, mert a személyi kultusszal együtt járó valóságszépítésnek, a kritika elfojtásának irodalmi vetülete.” Irodalomról van szó ezekben a megnyilatkozásokban, de a szavak mögött sokkal többrol, ami majd októberben válik nyilvánvalóvá - össztársadalmi méretekben.
1956 nyarán Magyarországon már széles körben és nyíltan folyt a világnézeti konfrontáció. Az Írószövetség és a Petofi Kör volt ennek a két legfontosabb fóruma, a nyilvánosság helye pedig elsosorban az Irodalmi Újság, amely akkoriban Romániába is korlátlanul bejöhetett, sot - elérheto áron -, elofizetheto is volt. Bátorító jelnek számított itthon, hogy az ,,engedmények” kézzelfogható jeleként kegyelemben részesítették a korábban hazaárulásért elítélt vagy ítélet nélkül fogva tartott baloldali magyar vezetoket: Balogh Edgárt, Csogör Lajost, Demeter Jánost, Jordáky Lajost, Méliusz Józsefet és Veress Pált, akik - megfelelo lélektani idozítéssel - a börtönbol egyenesen a Bolyai Tudományegyetem alapításának 10. évfordulós ünnepségeire érkeztek haza. Egyre szélesebb körben kaptak kritikai éllel - szóbeli - nyilvánosságot az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartományon kívül élo magyarság visszaszorítását szolgáló állami intézkedések, azok a hátrányos megkülönböztetések, amelyeket már nem csak baráti beszélgetésekben, hanem gyuléseken is szóvá lehetett tenni. A közhangulat, ha nem is érte el a magyarországi feszültségi szintet, de elkezdett telítodni a megoldásra váró problémákkal.
Ezeknek az elégedetlenségeknek a levezetésére 1956 nyarán a Központi Bizottság egyik akkori titkárát, Miron Constantinescut küldte el Kolozsvárra, aki ,,párbeszédet” kezdeményezett a sérelmekrol. Közben a Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja közölte Pándi Pál cikkét (Közös dolgainkról, 1956. szept. 9.), amelyben ezek a sérelmek nyilvánosságot - és a közlés helyét tekintve magyarországi párttámogatást is - kaptak. Így jutott a román kommunista pártvezetés arra a döntésre, hogy egész sor intézkedéssel (kisebbségi ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettesi állás létesítése a Muvelodési Minisztériumban, bizottság alakítása a magyar tannyelvu iskolák helyzetének kivizsgálására, magyar titkári állás létesítése az Írószövetségben, magyar nyelvu állami könyvkiadó, a Bolyai Tudományegyetem tanárai tudományos normáinak felülvizsgálása, Ady szüloházának, a közelgo Arany János-évfordulóra a nagyszalontai Csonka toronynak a restaurálása stb.) megpróbálja kifogni a szelet a vitorlákból.
Hasonló feszültségek jelentkeztek a ,,párt nevelte” ifjúság körében is, amelyet szintén megpróbáltak ,,befogni”: a kommunista párt járszalagjára fuzött Ifjúmunkás Szövetség mellett a párt az egyetemi és foiskolás diákság részére külön Diákszövetség létrehozását kezdeményezte, mégpedig a ,,demokrácia” jegyében, oly módon, hogy ez a szövetség alulról felfelé alakítsa ki a maga programját és válassza meg vezetoit. Ez zajlott 1956 szeptemberében és októberében, miközben a magyarországi egyetemi ifjúság egyre inkább az élvonalába került az ottani fejleményeknek, s már rég nem csak a diákság helyzetét javító intézkedéseket váró, hanem radikális társadalmi reformokat követelo erové vált. A romániai diákszövetségi szervezodések is ezen az úton indultak el 1956 oszén. S ez a magyarázata, hogy oly széles körben nyilvánul majd meg rokonszenvük a magyar forradalom iránt.
A romániai - s foleg a kolozsvári - magyar diákság hangulatának felszabadultabbá válásához még valami hozzájárult: a magyarországi diákokkal való személyes kapcsolatteremtés. 1956-ban vált ugyanis szabadabbá a Magyarország és Románia közötti utazás. Míg korábban hivatalos küldöttségek is meglehetosen ritkán és csak megfelelo ,,belbiztonsági” felügyelettel utazhattak Magyarországra, illetve Romániába, 1956 tavaszán-nyarán már idelátogathattak magyarországi tanár- és diákcsoportok, s egyéni útlevél birtokában számos erdélyi fiatal utazhatott Magyarországra. Belekerült az ottani forrongó hangulatba, és közvetlenül megismerkedett azokkal a problémákkal, amelyek a magyar ifjúságot élénken foglalkoztatták. Mindez a forradalom napjaiban kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy az eseményeket a valóságnak megfeleloen értelmezzék.
A társadalmi elégedetlenség azonban Romániában - s így a romániai magyarság körében is - az említett köröknél jóval szélesebb rétegekben élt. Ott volt az ,,osztályharc” címén birtokaitól megfosztott, kényszerlakhelyre telepített magyar földbirtokos réteg, ott volt a mezogazdaság eroszakos kollektivizálásával megnyomorított, bebörtönzésekkel, ítélet nélküli kivégzésekkel megfélemlített falusi gazdálkodók sok százezres tömege vagy az ,,adminisztratív ítéletek” alapján a Duna-csatornához hurcoltak ezrei. Ezek mind érzékelték az ,,olvadás” jeleit, s a maguk módján reagálták le azokat.
A rendszerrel világnézeti alapon közösséget nem vállalók körében ilyen körülmények között születtek meg és hatottak azok az elképzelések, amelyek egy másfajta társadalmi berendezkedésben látták lehetségesnek a maguk közössége (esetünkben a romániai magyarság) problémáinak, a lényegében változatlanul megoldatlan román-magyar viszonynak a megoldását. Ilyen elképzelések a jelek szerint már 1953-tól felbukkannak, de kétségtelen, hogy realitásközelbe (legalábbis kidolgozóik-támogatóik szerint) a magyarországi fejlemények kiteljesedésével kerülhetnek. Hogy csak két - nem magyar, hanem kimondottan román - példát említsünk: a görög katolikus egyház esetét, amelyet 1948-ban hatalmi szóval egyik napról a másikra ,,egyesítettek” az ortodox egyházzal, s amelynek legfobb egyházi vezetoi, 1955-ben a börtönbol kiszabadulva, Bukarest melletti kényszerlakhelyükrol országos mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy egyházuk törvényes jogaiba visszahelyeztessék. És említhetnénk azoknak a mócvidéki ,,fugár”-oknak az esetét, akik (köztük Torda volt vasgárdista prefektusa) a helyzet enyhülésétol várták, hogy egy, az 1955-ösnél szélesebb köru amnesztia nyomán visszatérhetnek majd egykori életkörükbe. A magyar forradalom leverését követoen az o sorsuk is a megtorláshullámban alakult: Alexandru Rusu érseket és papjainak-híveinek egy nagyszámú csoportját hazaárulás vádjával bíróság elé állították, a Felso-Aranyos vidékén tanyázó Susman-csoportot pedig a Szekuritáté katonai különítménye semmisítette meg, majd egy monstre-perben négy halálos ítélettel, közel száz férfi és asszony bebörtönzésével és a rejtekhelyet biztosító két falu szinte teljes lakosságának a Baraganba telepítésével torolva meg a nekik nyújtott menedéket.
Még egy komponensérol kell szót ejtenünk a bekövetkezo 1956 oszi és azutáni eseményeknek: a román állambiztonsági szervrol, a Szekuritátéról. Ennek magabiztosságát némileg megingatták az 1955-56-os események: a párt ,,önkritikája” a ,,szocialista törvényesség ellen elkövetett vétségek” tekintetében, az olyan felelosségre vonások, mint amilyen a hírhedt pitesti-i és szamosújvári ,,reedukáció” elkövetoinek (Turcanunak és társainak) pere volt, amely állambiztonsági személyeket is érintett - bántatlanul hagyva az egész rendszer kezdeményezoit és levezényloit. A Szekuritáté 1956 oszén érezhetoen nem állott ,,feladata magaslatán”, s csak fokozatosan, az 1957-es évben hónapról hónapra elorehaladva tért magához, hogy utána - veszélyeztetett pozícióit is védendo - annál nagyobb buzgalommal tegye azt, amit a Párt reá bízott. (...)
Dávid Gyula