Gazda FerencÉlo múlt: Elrabolt esztendok

2006. december 16., szombat, Archívum 2003–2007

17.
Késo osszel, vagy már tél volt, egy délelott felvittek a politikai tiszt elé kihallgatásra. A tiszt összevissza kérdezett különbözo dolgokról. Tanárként mivel foglalkoztam, kikkel dolgoztam együtt. Vála­szolgattam a kérdésekre, azután átfordította a beszélgetést a kortárs írókra. Egy névsort vett elo, amelyen rajta volt majdnem minden erdélyi magyar írónak a neve: Létay Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Bajor Andor, Szabó Gyula, Banner Zoltán, Szocs István, Nagy István, Méhes György, Horváth István stb. Megkérdezte, kivel milyen kapcsolatom volt. Alig három-négyet ismertem személyesen, de baráti kapcsolatban azokkal sem voltam. Ami igaz, igaz - nemigen forgolódtam írói berkekben, csak írásait olvastam egyiknek is, másiknak is. Jegyzokönyv felvételére nem került sor. Ennyi volt a kihallgatás.
A fenti kihallgatást leszámítva, a Pitesti-en töltött nyolc hónap úgyszólván jelentos események nélkül telt el. A cellatársakkal folytatott beszélgetések mellett németül tanulgattam Schneider úrtól.
Hogy milyen volt a szellem a 8-as cellában, legjobban bizonyítja az, hogy a karácsonyi ünnepekrol semmiféle megemlékezés nem volt. Mi félrehúzódva meghallgattuk Varga tiszteletes úr bibliamagyarázatát az ünneprol, magam pedig itt is elmondtam Szalay Mátyás Megy a székely címu, az ünnep eszméjéhez fuzodo költeményét. Valószínuleg a többség magában emlékezett meg hitünk eme nagy titkáról.
A pitesti-i börtön a legsúlyosabb buntettekért járó szabadságvesztésre ítéltek börtöne volt, jogi kifejezéssel élve: fegyház. A rabokkal való bánásmód is ennek megfeleloen volt eloírva. A maximumra fokozott szigorúság, a szerfölött nagy zsúfoltság, egy 80 cm széles ágyban két személy aludt, állandó cellaélet, a reggeli és esti programok siettetése, a gyenge élelem, a heti egy-két, 15-20 perces séta a szabad levegon, ez volt a rezsim, amelynek alkalmazásával a foglyokat testileg és lelkileg sorvasztották. A hozzátartozókkal nem engedélyeztek semmi kapcsolatot.
A szamosújvárihoz viszonyítva a pitesti-i börtön kicsi, a fegyencek száma is viszonylag kevés volt. Éppen ezért az ellenorzést tökéletesebben meg lehetett szervezni. Áthelyezések egyik cellából a másikba nagyon ritkán történtek. A 8-asból például nyolc hónapig tartó ottlétem alatt senkit sem vittek el, de nem is hoztak senkit. A cellák között nem lehetett kapcsolatot teremteni. Kintrol hírt nem kaptunk. Tökéletes volt az elszigetelés.
Az a mód, ahogyan bántak velünk, lassan kialakította rabönérzetünket. Ennek lényege az volt, hogy mi is éppen olyan ellenségnek tekintettük oket, mint ok minket. A megvetés velük szemben egyrészt a némaságban, a tekintet elfordításában és a lassú mozgásban fejezodött ki, ha kifejezodött. Az önérzet érvényesítéséhez is ero, eszköz és megfelelo körülmény szükséges. A rab mindentol meg van fosztva. Sot, ha érzékelték az önérzet valamely megnyilvánulását, megtorolták.
A börtönben az élet a dolgok helyzetébol adódóan folyik, megy minden a maga útján. Az ido múlásával az embert mindjobban áthatja a börtönszellem, egy sajátos gondolkodásmód. Az ember börtönlakóvá válik, mint a szabad életben városlakóvá stb. Egyre kevesebbet gondol a kinti világra. A képzelet azonban olykor-olykor kiszabadítja a gyulölt környezetbol, és életének olyan emlékei felé fordul, melyek a súlyos napok, hetek közepette enyhülést, vigaszt hoznak, de elkeseredést is.
Az ember egyénisége fokozatosan megváltozik. Olyan hajlamok, amelyek a szabad életben minden gát nélkül élnek, és szabad utat törnek maguknak, itt valósággal visszafejlodnek. Nagyfokú tolerancia kezd kialakulni az ember viselkedésében. Ez erény is. A politikai elítéltek között érvényesülo börtönerkölcs nagyon szigorú és nagyon aktív. Nem emlékszem, hogy az ártatlant a közösség cserbenhagyta volna.
A tankönyvper vádlottjaként
1959. március 21-én a hajnali órákban megkezdtem Pitesti-en harmadik börtönévemet.
Öt óra. Ébreszto. Összeszedtem magam a reggeli program lebonyolítására. Mikor minden lezajlott, visszahúzódtam a vackomba, a magam külön csendjébe. A cellában megindult a halk beszélgetés, zsongás, mint a méhkasban. Rossz eloérzetem volt, rossz hangulatban indult a nap.
Amint magamba temetkezve gubbasztottam az ágyon, nyílt a cella ajtaja, majd a szokásos titkolódzó módon felszólítottak, hogy csomagoljak. A fegyor az ajtóban állt, búcsúzkodásról szó sem lehetett. Hónom alá fogtam csomagomat, és kiléptem a 8-as cellából. Egyenesen a raktárba vittek; elszámoltam a börtöntol kapott ágynemut, fehérnemut és rabruhát. Fel­öltöztem civil ruhámba, egyéb dolgaimat beletettem kis boröndömbe, és a földszinten bezártak egy kis cellába, ide hozták az ebédem. Várakoztam, töprengtem. Délután három óra tájt egy Pobeda turistakocsival, két magas rangú egyenruhás politikai tiszt kíséretében elindultunk Bukarest felé. Én ültem a százados mellett hátul, az ezredes pedig a sofor mellett. Amint kiléptünk a börtön kapuján, egy más világ tárult elém. Az utcák tele voltak tavasziasan öltözött járókelokkel. Melegen sütött a nap. Ki voltam éhezve a szabad világ látására. Verebek, balkáni kacagó gerlék röpködtek. A városban, ahol végigmentünk, vízvezetékeket fektettek le, épültek az új háztömbök. A várost elhagyva, a mezokön szorgos munka folyt. Végezték a tavaszi vetést. Biztatóak voltak az út jobb és bal oldalán a sok kilométeren létesített szolo- és gyümölcsültetvények. A száguldás és a táj látványa elrabolt, nemigen tudtam magammal foglalkozni. Hová visznek, és miért? A tisztek egymás között egy-egy szót váltottak, tolem csak annyit kérdezett a százados, miért vagyok elítélve, és hány évre. Gaiesti-en a sofor behajtott a milíciára, az autóból mind kiszálltunk, engem bezártak az egyesbe. Ott ültem jó fél órát, s utána tovább vágtattunk a fováros felé.
Végre beértünk a fovárosba, a stopoknál meg-megálltunk, ami alkalmat adott arra, hogy futólag a szembejövo emberek arcába nézzek, öregnek, fiatalnak, férfinak, nonek. Még most is elottem áll az egyik stopnál az anyja karjába kapaszkodó szelíd, mosolygós lány alakja.
Váltott a stop, és mi hajtottunk tovább, most már a város centruma felé. Autónk adott pillanatban enyhe dombra kezdett mászni, régi stílusú házak között, majd egy hosszú várfokhoz hasonló tetozetu épület udvarára tért be. Itt kiszálltunk, és átadtak engem a szolgálatos orség parancsnokának.
Az eloírt adminisztráció elvégzése után a széles folyosóra nyíló cellák egyikébe beosztottak harmadiknak. A cellában egy 17 éves középiskolás diák volt, és egy nagyon megromlott szemu, majdnem vak, idos tanár. A cellák szellozése és megvilágítása a folyosóról történt. Berendezése a kolozsvári fogdai cellákéval volt azonos.
Bemutatkoztunk egymásnak.
- Hol vagyok? - kérdeztem.
- A Malmezonban - válaszolták. Megmagyarázták, hogy ez az épület neve, a múlt században építették. Most a belügyminisztériumhoz tartozik, a Szekuritáté egyik fovárosi nagy központja.
Délelott tizenegy óra körül a cellába egy fegyor nyitott be. Nevemen szólított, vakszemüveget tett a szememre, s elvezetett kihallgatásra. Az iroda, ahol egy magas fohadnagy a kihallgatást megejtette, a Malmezon alagsorában volt. Amint utólag Fejér Miklós tanártól megtudtam, aki ugyancsak le volt tartóztatva, Tîrlea volt a tiszt neve, Háromszékrol, Kézdimartonosról származott. Magyarul jól beszélt.
Mielott a kihallgatás tárgyára tért volna, személyem felol érdeklodött. Ki vagyok? Hol nevelkedtem? Milyen falu Haraly? Mivel foglalkoztam eddig? Miért vagyok elítélve?
Aztán az elso kérdés a magyar irodalomtörténeti tankönyvekre és szöveggyujteményekre vonatkozott:
- Mit tud arról, ki és hogyan tette be az irodalomtörténeti tankönyvbe és szöveggyujteménybe Kölcsey Himnusz, Vörösmarty Szózat és Berzsenyi Magyarokhoz címu költeményét, a magyar nacionalista irodalomnak ezeket az alkotásait?
- Nem tudom - válaszoltam. - Én a magyar irodalomtörténeti tankönyvek és szöveggyujtemények szerkesztésében nem vettem részt. Nem voltam tagja annak a szerkesztobizottságnak. Egyébként - mondtam - azok a muvek az Oktatásügyi Minisztérium által jóváhagyott tanterv alapján kerültek be a tankönyvekbe, és nem sértik más népek önérzetét, nemzeti érzéseit. Azok hazafias költemények, nem nacionalisták.
- Azt mi mondjuk meg, hogy nacionalisták-e vagy sem! Maga milyen tankönyvek szerkesztésében vett részt?
- Én az V. és VI. osztályos magyar nyelvtankönyvek szerkesztésében vettem részt.
- Kivel szerkesztette ezeket a tankönyveket?
- Két kolozsvári tanárral: Fejér Miklóssal és dr. Nagy Jenovel.
- Milyen rendszerellenes leckéket, példákat, kifejezéseket tettek be a könyvekbe, hogy a tanulók tudatát megfertozzék?
Elfehéredtem a meglepetéstol.
- Semmiféle rendszerellenes leckét, szöveget vagy kifejezést nem tettünk be a tankönyvbe.
Tîrlea fenyegetett, kiabált, idegesen belelapozott a könyvbe, beleolvasott. Nem tudott egy szót sem vádként felhozni. Ezzel a kihallgatást befejezte. Hívta a fegyort, és felküldött a cellába. Két­ségbeesve ültem le az ágyamra, nem tudtam megérteni, hogy a nyelvtankönyv ügyében hoztak engem ankétra Bukarestbe. A könyv, mielott kinyomtatták volna, végigment jó néhány szakmai és politikai rostán, bírálaton. Mindenki hibátlannak találta, és most engem azért kínoznak, milyen rendszerellenes részeket loptam bele.
Napokig ültem a cellában anélkül, hogy újabb kihallgatásra vittek volna. Tiszta volt a lelkiismeretem, a könyv szerkesztését becsületesen végeztem. Biztos voltam, hogy itt valami tévedés forog fenn.
Egy hét múlva, vagy talán még késobb, ismét levittek Tîrleához kihallgatásra. Most keményen, durván kezdte a kihallgatást. Elém tette a könyvet, hogy mutassam meg, hol vannak azok a részek, amelyekbe a szocialista rendszer befeketítését loptam be. Ha ott nyomban agyonvernek, akkor sem tudtam volna egyetlen mondatot, kifejezést vagy szót mutatni. Mert ilyet tudatosan nem iktattam be a könyv egyetlen fejezetébe sem. Sot, nagyon vigyáztam, hogy tévedésbol se csúszhasson be hiba, foként politikai, ideológiai hiba. A feldühödött Tîrlea erre a szekrénybol elokapott egy korbácsot, elkezdett ütni. Tenyereseket adott, majd mivel ingben voltam, szubtrópusi hoség volt, korbácsolni kezdte a hátamat. Én kiabálni, jajgatni kezdtem, erre abbahagyta a verést. Ordított rám, szidott, hogy kitanultam a börtönben, tagadok arra gondolva, hogy megszabadulok a büntetéstol. Mondtam, mutasson o bár csak egy szót, elfogadom. Nem tudott mutatni. Csengetett, jött a fegyor, és felvezetett a cellába. Napokig vizes zsebkendovel borogattam dagadt, elkékült tenyeremet. Hátamon hetek múlva is látszottak a hegek, a korbácsütések helyei. Még aznap áthelyeztek abból a cellából egy kétágyasba, ahová már be volt téve egy 30 év körüli fiatalember. Stefanescunak mutatkozott be. Katonatiszt. Kihallgatásra innen nem vittek. Azt gondoltam, nem eroszakolják a tankönyv rendszerellenes hibáinak a kutatását, rájöttek ok is, hogy nincsenek benne ilyen becsempészett hibák.
(x)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-12-16: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás