Tizenöt éve zeng e név zenéje bennem, amióta megismertem, megtapasztalhattam nagy, fényl?, jóságos szemének szeret? sugárzását, szelíd simogatását, különleges fényét és csillogását, a benne tükröz?d? küls? világot, a saját énem képét, és a belülr?l jöv? fényt is, azt a különös valamit, amelyet én a lélek ,,színképének” neveztem el.
Szenga, neved ott zeng a lelkem mélyén, minden sejtemben, idegem húrjain muzsikál e szó, e név, amely nemcsak egy akármilyen szó, akármilyen név, hanem maga a végtelen mindenség, a Jóság és a Harmónia, a szeretet szava, a gyermek neve, a szeret? szíve és zenéje, az örök N?, az örök Asszony, az örök Anya, az örök Éva neve, susogása, eol-hárfa-muzsikája…
Szenga, te, csecsem?, te, gyermek, te, örök kislány, te, szép szeret?, te, örök mosoly, te, örök hála, te, örök n?vér, te, örök tökéletes n?, koronázatlan szépségkirályn?m, örök anyám, játszótársam, jó barátom, asszonyom és feleségem egyszemélyben, miért kellett ,,elbocsátó szép üzenet” nélkül elválnunk azon a gyönyör?, napfényes, tavaszias, advent második vasárnapja el?tti napon, amikor a hajnali csillagok is oly szépen ragyogtak, és a hold is oly biztatóan mosolygott felénk, hogy ,,talán lehet még / a hold ma oly kerek”?
Szenga, te tiszta költészet, múzsa és m? egy személyben, te, aki kijártad az élet kínkeserves iskoláját, míg megtanultad, hogy nem mindig az igazaknak ,,áll a világ”, övék inkább a szenvedés, de azon a keskeny ösvényen, úton, amelyen elindultál, azon végig kell menned, a keskeny kapun be kell lépned, bármekkora is ott a tolakodás, tolongás, könyökölés. Te, aki tudtad már zsenge korodban, hogy ,,aki költ? akar lenni / pokolra kell annak menni”, és meg is jártad a poklok poklát, lelkedben mindig dallal, a szenvedések dalával, az imák és hálaadások szép zsoltárival…
Szenga, te tiszta szem? igézet, látom, amint kezedben élni kezdenek az egyszer?, amorf, alaktalan anyagok, agyagok, textíliák, üvegek, szalmaszálak, konzerv- és papírdobozok. Látom, amint életre kel a rongy, babává alakul, kis Zsuzsivá, Sárikává vagy szemüveges, fehér köpenyes doki bácsivá egy marék kukoricacsuhé. Látom, amint játékos kis kezed könnyedén kezeli az ecsetet, amint pasztellszíneket kever, és viszi fel a fehér vászonra, rajzlapra, amint virágcsendéletek, gyümölcs-csendéletek születnek pompásabbnál pompásabb színekben. Látom, amint ceruzád, tollad, szénrudad önarcképeket vázol, és általában emberi arcokat, mert nagyon szeretted az emberi (ember)arcot, a szeret? arcokat, a mosolygó arcokat, a szenved? arcokat, a kórházakban fekv? betegek arcait, rajtuk a kín kifejezésével, de a reménységgel is… Arcok, arcok, arcok, amelyek tulajdonképpen mind-mind a te arcod, az az arc, amelyet a fájdalmaid vagy ritka örömeid vetítettek a vászonra, a rajzlapra…
Visszaadtad az anyagot az anyagnak és Istennek a szellemet, a lelkedet. Tested újból eggyé lett az agyaggal, szül?faludban, Székelyföld egyik ?si településén, jellegzetes, különleges szépség? táján, a Nagyküküll?t?l nem messze, a Galat orma alatt. Várva arra az id?re - mert mindennek volt, van és lesz ideje -, amikor a legnagyobb M?vész, a Jóisten újból ujjai közé fogja a testedet rejt? agyagot, formázni kezdi, és lelket lehel belé.
Szenga, te örök zene, fény, szín és muzsika, tudom, hogy már eggyé váltál az Úttal, amelyen haladtál, láttam szemedben, bal szemedben, amelyet még megkímélt a kór, láttam benne azt a nyugalmat, mosolyt és bátorítást, amelyet még egyszer utoljára - és örökre - felém küldtél, hogy ne féljek. Te már meglelted a fényalagutat, és utolsó mosolyoddal eggyé váltál a Fénnyel…
Szenga, te örök gyermek, te örök N?, te örök Asszony, te örök ÉVA: SZENGA…
Hiszem, hogy újból találkozunk, akkor többé nem lesz elválás. Addig is pihenj békében!
Simó Edmund