Karácsony: Egy öregember karácsonyi estvéje

2006. december 23., szombat, Archívum 2003–2007

Sokáig kell élni, amíg az ember megérkezik abba a h?vös kastélyba, ahol mozdulatlanok az óramutatók, a gyertya lángja nyílegyenesen ég, lehelet nem zavarja, és a lakó azt sem veszi már tudomásul, hogy beteg kisgyermek módjára ?szi es? vagy a tavasz, mint a fiatal n? életkedve, vert tanyát a kastély tet?jén, a kémények között.
Sokáig kell élni, amíg szobát nyitnak az embernek e csöndes útszéli házban, ahová lehet éjszaka is megérkezni, lóháton nyargalva, a hajszolt paripa tajtékja fehérlik az úton, mint az átiramlott élet emlékei: a szenvedések. A megbízható kapu kitátja az ajtót a kopogtató el?tt, - alkonyattal, miel?tt aludni menne, tán a szeme felé emeli tenyerét, és körülnéz a tájon, vajon nem közelegnek vendégek, új lakók a hideg ház felé, - lábatlanul, kezetlenül csúszva az úton? - egy törzs szalad fej nélkül, - kis kocsi hozza az életunt gavallért, és a kocsit egy pofaszakállas komornyik tolja, akiben a halált lehet felismerni. Férfiak jönnek földre szegezett fejjel és setét, üres lyukkal a szívük helyén, mintha a porban keresnék azt, amit elveszítettek, - itt-ott egy asszonyköntös...
Sokáig kell élni, míg elkövetkezik az estve, mid?n a feny?fa gyertyácskáit már csak a nagy messziségb?l látja az ember: a csendes, magányos kastély ablakából. Alant a völgyben, mint búcsúra járó zarándokok csapata, mendegél az élet. Vagy falusi bolond módjára táncol és fütyül kakastollas kalapban. A n?k, mint megannyi pávák, lépegetnek. Egy helyen verekedés; tar fej? öregembert ütlegelnek, mert még nem akar meghalni. Mezítlábas kis gyermek szalad anyja szoknyájába fogódzkodva. Öreged? asszony szórja átkait egy piros frakkos és kecskeszakállas, festett hajú úr után, aki tüllszoknyás táncosn?k karjába kapaszkodik, és hegyes orrú cip?jében együtt lejt tova a ledérekkel. Most két kancsi jön: gazdag öregasszony és hetyke ifjú. Ah, a szemüket ha le tudná valaki rajzolni! Nefelejcskoszorús kisleány virágért lehajlik a réten, és a kerítés mell?l vad arcú vénember lesi. Egy sz?rös és nagy hasú férfi jön, kövér térdénél végz?dik széthajló lába, és egy csomó mosdatlan gyermek ül vállán és fején, a legkisebb az ágyékába kapaszkodik. Mögötte gomba alakú, piros naperny? alatt cifra tunikában, kacér bokával lépked a gyermekek anyja, és egy katonára veti sóvár szemét. De a katona szegény, vak, és tapogatózva tud csak el?rejutni. Aranyláncos, pohos ember legyezi kalapjával a homlokát; keszeg termet?, fanyalgó mosolygású, kockás nadrágos hamisjátékos sompolyog: egy törött ablakú kis házban árvák sírnak, maguk sem tudják már, kiért és miért; egy házból, amely akkora, mint a bábszínházban a házak, fehér hajú nagymama dobálja a pamutgombolyagot unokájának, míg egyszer egy vidékies, félszeg és ijedt fiatalember után veti a gombolyagot. Sápadt fiatalember üldögél a sarokban, és ábrándosan lehunyt szeme el?tt elvonulnak a n?i lábszárak, amelyeket majd az életben látni fog, mennek-mendegélnek, hajladoznak, lengedeznek, lépcs?kön felfelé haladnak, mintha az égbe mennének...
És mindenütt az utakon a katonák végtelensége árad, a bornyú a hátukon, mint reng? árvízen a törpe füzek vastag törzsei, úsznak a messziségbe. - Ezt látni a hideg ház magányos ablakából karácsonyi estve.
----Eleinte mindnyájan vak zenészek vagyunk, fiatalkorunkban mindenféle udvarokon és erkélyek alatt muzsikálunk, énekelgetünk, míg az angyalt keressük és hisszük, aki egyszer aprópénz helyett a szívét dobja kalapunkba. Sokáig járunk józsefvárosi utcákon, belvárosi sikátorokon, át a hídon és az alagúton, K?bánya felé és a város legszebb részében, az el?kel?en álmodozó Fasorban, míg megtanuljuk, hogy a városban nem laknak angyalok. (Igaz, hogy démonok sem.) A méla utazó, aki egykor Madridot az éjszem? szenyórák és kecses táncosn?k városának nevezte, ha Pestre tévedne 1915-ben, e városra sem találhatna jobb jelz?ket az útinaplójában. Csak számolná meg valaki a setét szem? n?ket a városban, akik fülük mellett göndörítik a hajukat, lépni, járni Sevillában tanultak, kokett mosolyt az óspanyol regényekb?l, mélázó és igéz? pillantást, hosszas feleljtkezést lehagyott, kongó életükb?l... Csak nézd meg ?ket, a szarvaslábúakat, leng? szoknyásokat, dús kebl?eket, prémeseket, ékszereseket: már láttad ?ket egyszer valahol.
Láthattad ?ket egy gyermekkori illusztráción, mid?n ?szi délután piroslott be a könyvtárszobába, és a földön ülve régi divatlapokat, képeskönyveket forgattál. Mikor még csak márkizek, grófn?k, hercegn?k és királyi szeret?k éltek a földön, - a pórn?k r?zsét hordtak az erd?r?l, mint a népmesében. Íme, a régi fametszet megelevenedett, a pápaszemes rézkarcoló keze alól a valóságba lépkednek el? az úrn?k.
Csupa hercegné szaladgál Pesten az utcákon, drága cip?ben, nagy érték? ruhában. Mintha a szegény asszonyokat mind összeírta volna a városi hatóság, és a Tabán félig lerombolt házikóiba internálta ?ket, hogy ott tovább folytassák a szegények életét: a fonást, a sírást az imádkozást.
----A méla utazó, aki gyógyulni és felejteni jönne a városba, mint abban az id?ben divat volt, mikor a románcokat a lordok írták. Pesten egy decemberi délután valóban nem tudná, hogy hová kapkodja a szemét. Mint a pávák, mint a szegény tanárjelölt hónapos szobából való álmai, - mint a fény?zés kecses ügynökei, - mint a szépség, tisztaság, kellemetesség, valamennyi - mint a tánc, - mint a báj, pompa, elegancia; vajon ?k azok a tegnapiak, akik szomorkásak, bánatosak, gyászruhásak, n?k is voltak néha?...
Mi lehet Pesten a férfi mostanában? Dús pazarló, aki a belvárosi boltok ékszereit, selymeit paradicsommadarait mind megvásárolná, és a n?knek adná?... Vagy béna, rongyos katona, aki ámulva áll a Váci utcában, és egy garas nélkül tolong az illatárban?... Mit gondol magában, aki tizenhat hónap után jön ismét Pestre? E ragyogás, e gazdagság, e lelketlen fény?zés honnan, mib?l kerekedett? Miért nem hordanak magyaros divatot a n?k, mint ahogy tervezték a háború elején? Miért idegen rajtuk minden? A selyem honnan való? A parfümöt ki csempészte? A divatlap mily rejtelmes hatású, hogy egyszerre minden n? tudja a legújabb divatot szerte a városban? Miért rakják tele idegen könyvekkel a könyvkeresked?k karácsonyi kirakataikat, és senki sem zúzza be az ablakot? Ki tudja azt, hogy mi van Pesten? Meg?rültek a fény?z?k, a divatosak? Megbolondultak az asszonyok saját szépségükt?l?
----A h?vös távolságból a viaszgyertyás feny?fát igen kicsinynek látni. Nincsen itt karácsonyestve, nincs itt már szeretet, elmélyedés, öröm, békés hangulat. Rövid szoknyás mamák nézik órahosszant a cip?jüket, a huncutkájukat a tükörben. Idegen könyvet lapoz a dáma, míg udvarlóját színpadról elle­sett pózban várja.
A férfiak élete teljesen különválott a n?k életét?l. A pompázó nagyváros végleg elszakadt a szegény, elszomorodott, nyomorgó falutól. A pesti n?k élvezethajhászata elibénk hozza a háború azon részletét, amelyr?l eddig csak a könyvekb?l olvastunk. A n?k fölszabadulva érzik magukat a háború forgatagában a régi világ erkölcseit?l. Kiélik saját gyermekes, hiúságos kis életüket, amelyet eddig a férfiak jelenlétében a barchettszoknyák közé dugdostak, mint a titkos levélkét. Élnek, repülnek, mulatnak. Olyanok lettek, amilyennek Zerkowitz zenész úr gondolta ?ket igen helyesen, mid?n hajdanában így dalolt: A pesti-pesti n?nek - nyomában rózsák n?nek.
----De néhol setétek az ablakok...
Vajon mi történik a világtalan ablakok mögött? Ott lakik a sóhajtás. Ez szélben ringó varjúfészke a szegénységnek és a festett gyászruhának. Itt ül a sarokban a ráncos homlokú gond. Gyulai Pál három árvája, özvegyasszony, elbujdosott zokogása.
Ahol setétek az ablakok, ott bérelt lakást a szeretet, a szenvedés, a megbocsátás, a tavalyi ruha, a lyukas cip?, a rossz kalap... Ott lakik a mesebeli szegény asszony, aki nem mehet ki az utcára. Ott fekszik a beteg gyermek, akinek nem hoz a Jézuska mást, mint apja levelez?lapját a harctérr?l. A kisfiú el?veszi a tavalyi képeskönyvet, a kislány a régi bábuját. Az asszony ül és gondolkozik. Vajon mir?l gondolkozik egy szegény asszony e ragyogásban és pompában?
----A karácsonyfa alatt ez idén is csak a szegény katona áll, és ? fonja össze áhítatosan a kezét. Az ? rongyos kabátján játszanak a foltokkal a viaszgyertyák fényei, mintha egy Gyermek sugárzó keze simogatná végig fáradt vállukat.

Magyarország, 1915. december 25.
Krúdy Gyula
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-12-23: Archívum 2003–2007 - :

Karácsony: Karácsonyi szekvencia