Friss történet, azért mondom, hogy a tanítótemetések igencsak megrázóak. Valószínű, azért is, mert az egykori tanítványok seregei állnak menetirányba a temető kapuja felé. Ilyenkor némán vagy könnyezve magunkat is siratjuk, mert bármekkora is az elhunytat kísérő sor, tudjuk, hogy vészesen apadóban vagyunk mint nép. Nemcsak mi, magyarok, hanem a civilizáltnak nevezett világ egésze. Pusztulunk, veszünk. Nemcsak az idős korban kikerülhetetlen kaszás csapkod közöttünk, hanem az érvényesülés, a megélhetési hajsza, a kenyérkeresés miatt eltávozottak is apasztják sorainkat. A másutt élők nem halottak ugyan, de kiesnek abból a közösségből, amely náluk nélkül fogyatkozásba kerülhet, maga is, mint közösség is fogy, haldokolni kezd.

Halottak napja rendszerint a távozásban lévőket, a messzire élőket is hazaszólítja egy olyan temetői összejövetelre, amelyen és amikor kisebb közösségek esetében csak kivételesen temetünk, nem konkrét gyászszertartás ez, hanem családi, rokoni, közösségi összejövetel. Számvetés. A földiekkel, égiekkel, Istennel, mi magunkkal.

Minálunk ilyenkor az ősz, a tél eleje is ráhangolja magát a halottak napi eseményre, az elmúlás szürkéjét és fekete bakacsinját színesre szépíti, fehér felhőket is bodorít az ég kékjére, hogy fedél alatt érezzük magunkat, és ha esőpermettel siratja az elíziumi utakra tért szeretteinket, rokonainkat, ebben is égi jelzést firtatunk és találunk, mert ilyenkor még a fák is sírnak.

Már ahol vannak a temetőnek ilyen ékességei, és nem csupán a rideg műkőrengeteg sivársága borzongat. Mert a fák, a füvek és virágok teremtenek élő kapcsolatot az élő falu, város és a halottak országa között.

Szorgos szerveikkel magukhoz emelik, mondom József Attilásan, és magukba építik azt, ami halálunk után bennünk romlandó, és színektől, formáktól pompázó szőttest szőnek az élők szeme láttára.

Ezért halottak napján a legszebb a temető. Azzá, széppé teszi az élő emberi seregeket is halottaink e napra megidézett szelleme.