
Áprily, a kedvenc költ?
A költ?k közül sokszor mondogattam magamban Áprily verseit is. Tizenkét költeményét könyv nélkül tudtam, és sok-sok idézetet. Kissé Áprily-rajongó voltam. Hogy miért kedveltem ?t? Egyszer? a válasz. A börtön falai közül a költemények elragadtak, ki a természetbe, amely egy kicsit Kolozsvár közvetlen környékét is jelentette. Engedély nélkül végigbarangoltam azokat az erd?ket, völgyeket, patakokat, forrásokat, ösvényeket, amelyeket kirándulásaimon bejártam, ,,szememben megálltak”, lelkembe vés?dtek. Görcsoldó vigasztalás volt minden költemény. Áprily költészete számomra Erdély volt, minden természeti szépségével, s mindazzal, amit ölében ringat.
Letartóztatásom el?tt sokat jártam kirándulni Kolozsvár környékén. Vámszer Gézával, Brüll Manóval, Tulogdy Jánossal, Szabó T. Attilával, Demény Dezs?vel és Vámszer egyetemi hallgató lányával, Mártával kezdtük közvetlenül a háború után a túrákat a Bükkbe, aztán a Túri- és a Tordai-hasadékba. Egy id? után a csapat szétszéledt több ok miatt, és magam is középiskolai tanárként a diákjaimmal mentem kirándulni. Ha egyedül mentem, egy kis papírra leírtam azt az Áprily-költeményt, amelyet éppen annak az évszaknak és hangulatomnak megfelel?en kiválasztottam, s útközben, pihenéskor el-elolvastam.
Még valami hozzájárult a költemények tanulásához. Demény Dezs?vel rendszeresen olvastunk verseket, és meg is beszéltük, természetesen, els?sorban a frissen megjelent költeményeket. Voltak alkalmak, amikor egy pohár bor mellett vele, Árkossy Sándorral és Székely Jóskával versmondásra került sor. Mindig el kellett mondanom az Októberi sétát, a megdöbbent?en szép Áprily-költeményt, az Antigonét és a Kolozsvári éjjelt. Mondtam más költ?kt?l is verset, nem szavaltam, csak mondtam.
Az Áprily-költemények közül megoldhatatlan kérdést jelentett az Antigoné, de minden megoldhatatlansága ellenére a lelkem rezonált minden sorára. Pesszimista költeménynek tartottam. A kérdésre aztán Áprilyval való személyes találkozásomkor kaptam meg a feleletet.
A megbeszélt id?ben elmentem dr. Nagy Jen?ékhez. Csengetésemre a felesége nyitott ajtót, és Jen? dolgozószobájába vezetett be. Alig ültem le, belépett egy magas, ?sz hajú, inkább sz?ke, hosszúkás kép?, rendkívül komoly, sudár férfiú az öregség ráncaival az arcán. Olyan volt, mint egyik id?sebb kori fényképén, amint néz, fürkészi a messzeséget. Felálltam, feléje léptem, meghajoltam és bemutatkoztam. Csontos, meleg kezével megszorította kezemet, és megölelt. Könnyedén mozgott.
- Foglalj helyet - mondta, amit én köszönettel elfogadtam. ? az íróasztal mögé ült. Jólesett a tegezés. Tele voltam szorongással, hogy is fog elindulni a beszélgetés. De a szorongásom csakhamar feloldódott.
Elmondtam röviden, milyen börtönökben fordultam meg, hány évet raboltak el életemb?l. ? alig kérdezett, csak figyelt, talán arra gondolt, kellemetlen lehet nekem a börtönr?l beszélni.
- Hozzátartozóiddal levelezhettél-e? - kérdezte.
- Csak hat év után - mondtam -, akkor is megadott szöveget írhattam a levelez?lapra.
Rajtam még jól látszottak a hét sz?k esztend? nyomai.
- Kolozsvárra való visszatérésem után a Kolozsvári éjjel cím? költeményben megfogalmazott életérzés megjelent bennem is - mondtam. Idézni kezdtem: ,,Nem ismer rám a régi város, a régi hold.” Elmondtam a költeményt, és a versr?l kezdtem kérdezni.
- Miért lett a ,,kedves Kolozsvár” egyszerre oly idegen? - kérdeztem.
- Valóságos természeti csapásként ért az els? világháború utáni változás - válaszolta. - Teljesen idegen volt a váratlanul beköszöntött új világ. Nagyon nehéz volt megbarátkoznom az új hatalommal. De közrejátszott a tizenöt esztendeig tartó távollét is: a külföldi utak és Enyed.
A háború országokat romba dönt? pusztításait látta az új elrendezésben. Évekig fájdalom és magány kerítette hatalmába. Lassan azonban megtalálta Erdély bérceiben, erdeiben, vizeiben, a madarak énekében, a virágok színeiben, a farkasok üvöltésében és a harkály sikolyában a magányát élettel kitölt? világot - mondotta. - Család, jóbarátok, kedves tanítványok mellett a társaságot a természet jelentette.
A börtönben - mint említettem - Áprily versei közül legtöbbet foglalkoztatott az Antigoné. Halkan, alig hallhatóan sokszor mormoltam:
Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gy?lölet?
Én gy?löletre nem születtem,
és itt szeretni nem lehet;
s az ?söm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.
Honnan ez a lemondás, halálba torkolló reményvesztettség, a halál el?tt való megadás? - töprengtem magamban. Foglalkoztatott engem is a halál, de csak mint az élet törvénye, amely alól senki sem kivétel. Végül is arra az eredményre jutottam, Antigonéval együtt Áprily maga mondja: ,,Itt meg kell halni, Haimonom.” És ez nem szerepjátszás.
Antigoné-Áprily a társadalomban dühöng? gy?lölettel és az istenek által a családra mért átokkal, a sorssal motiválja a halál el?tt való megadását. Mindkett? kikerülhetetlen. Mondogatás közben én humanistaként közelítettem a költeményhez, töprengtem gondolatain, életfilozófiai üzenetén, de nem mint hív? ember. Így alakult ki az én téves felfogásom a költemény eszmeiségér?l, vagyis hogy jöv?jében nem bízó, pesszimista ember életérzésének ad hangot Áprily.
Miután a költemény refrénjét elmondtam, megkérdeztem - igaz, félve -, mi az igazság: pesszimista vagy fatalista életfilozófia fejez?dik-e ki a költeményben? Jóformán be sem fejeztem a kérdést, amikor a költ? felemelte a kezét, és ezt mondta: A hív? embernek Istent?l még a t?rt is el kell fogadnia. Hiten ? az Isten el?tt való feltétlen meghajlást értette. E mondatba s?rített állásfoglalását jól megjegyeztem, azután is többször emlékezetembe idéztem. Minden addigi töprengésemet szétzúzta e mondattal, de abban a pillanatban a második mondat felnyitotta szememet, hogy meglássam az eleve elrendelés gondolatát a költ? istenhitében. Sok mindenr?l beszélgettünk még, ami messze vezetne, ha itt felidézném.
A hetvenes évek végén kezembe került Vita Zsigmond értékes monográfiája, Áprily Lajos. Az ember és a költ? (1972-ben a Kriterion kiadásában jelent meg), amelyben olvastam Vita részletes magyarázatát a költ? kálvinizmusáról, hív? ember voltáról. Vita a 180. oldalon a következ?ket írja: ,,Az évek során mindinkább elmélyült és egyéni jellegzetes vonásokat kapott Áprily protestáns vallásossága… Kálvinnak különösképpen két gondolata ragadta meg:
eleve elrendelés az egyik
s megváltó arcú társa: kegyelem.
(Kálvin, 1935)
Áprily a lelki megtisztulás és az erkölcsi törvények útját kereste. Kétségtelen, hogy számára az eleve elrendeltetés vált igazán él?, életét és költészetének jellemz? vonásait is meghatározó gondolattá. Ezt összeolvasztotta a görög Végzet vagy a Sors gondolatával, és Antigonéban látta meg ennek az eleve elrendelt, csak az Isten parancsát követ? életnek a példáját.
Valaki azt kérdezhetné, miképpen lehet az, hogy nem az imádság, a Biblia, a zsoltárok, az antifónák, egyházi himnuszok zsongtak lelkemben. Annak csak azt válaszolhatom: költemény és imádság között nagyon kicsi a távolság. Áprily költeményei és az imádság között még kisebb. De err?l most ne emlékezzem.
Azzal zárom visszaemlékezésemnek ezt az epizódját, hogy ez a találkozás életem egyik legfelemel?bb élménye maradt.
A cellában napjainkat négy csupasz fal közé bezárva töltöttük, ahova nem sütött be soha a nap. Dés, az új körülmények kezdték ébresztgetni sóvárgásunkat a szabad élet után. Bár az egyenruhába bújtatott embertelenség lankadatlanul ?zte velünk szeszélyes játékát, de talán nem az er?szakszervek egyéni kedvtelése szerint. Az önkényeskedést mintha korlátok közé szorították volna. Ha szabálysértés esetén a rabbal szemben büntetésként a verést alkalmazták, akkor azt törvényes keretek betartásával tették, a jegyz?könyvi formaságokat betartva. Persze, nem állítom, hogy a hivatalos formaságokat mindig betartották. Szegény Venczel professzornak, alighogy leszállt a dubából, egy nagy pofont húzott le az ?r, mert a fáradtságtól elcsigázva leült. Az ismer?sök közül Désen még megverték Komáromy Józsefet és S?ndel Teodoreanut, ezekr?l tudok, Bereczki András csoporttársamat pedig bilincsbe verve egyheti elkülönít?be zárták. Az elkülönít?be zárást akkoriban már az orvosnak is aláírásával jóvá kellett hagynia. Nagy szó.
Ebben a cellában epefájdalmaim elég s?r?n jelentkeztek, és hányásokkal kísért kríziseim nagyon gyötörtek. A börtön orvosa fájdalmaim csillapítására többször adott orvosságot, mint nem. Az orvosn? - akir?l már korábban említést tettem - 35 év körüli, molett, ápolt külsej? hölgy volt, neve, Alexandrina Bal?, úgy emlékszem, egy történelmi szerepet játszó nagy román bojárcsalád nevével volt azonos. Hetenként látogatta a cellákat a napos tiszt kíséretében, s mindig megkérdezte, nincs-e valakinek bélférge. Az orvosi kezelés, a bánásmód törvényes keretek között tartása, az a tény, hogy az er?szakszervek nem önkényeskedhettek kedvtelésük szerint, halvány jelét mutatta a változásnak.
Egy nap - már jól benne voltunk a nyárban - a szokottnál hígabb és kevesebb volt az ebédadag. Dühöngtem. Már itt is kezdik az éheztetést? Gyorsan bekanalaztam, s a turtoi-jal pótoltam a vékony ebédet. Mi lesz itt? - meditáltam. Ekkor váratlanul kinyitotta a folyosó?r a kis ajtót, és visszakérte a csajkákat. Kis id? múlva valami f?zelékfélével s benne szív-, tüd?-, pacal- meg húsdarabkákkal nyújtotta vissza. Nem tudtuk, hová tenni az esetet… Börtönétel volt, de erdélyi ízek szerint elkészítve. Ett?l kezdve hetenként kétszer-háromszor, de volt id?, hogy mindennap kétfogásos ebédet ettünk. Valójában az egy fogásból készítettek kett?t. Nem mondom, így valamivel jobb min?séget hoztak ki. A krumplit, káposztát, paszulyt, néha árpakását is második fogásnak készítették el. Legtöbbször azonban a második fogás valódi f?zelék volt, zöldségb?l el?állítva. Emlékszem, egyszer töltött káposztát is adtak, és a hús mellé friss retket. Honnan volt a zöldség? Szabadulásom után megtudtam, hogy a börtönnek volt egy nagy zöldségeskertje, amelyet közb?ntényesekkel m?veltettek, s az ott termesztett zöldséget a börtön konyhájában értékesítették.
Más vonatkozásban már utaltam kétszer is a dési börtönre, most kénytelen vagyok néhány mondatban ismét visszatérni.
A dési börtön civilizált környezetben álló, a hazai börtönviszonyokat tekintve ,,modern” börtönépület. Nemcsak a helynek van szelleme, err?l Désen gy?z?dtem meg, hanem az épületnek is. A téglafalak, a deszkapadló, a nagy ablakok, a magas cellák, a tisztaság fegyelmezett tartást sugall a börtön személyzetének is. Persze, a rabok élete minden börtönben els?sorban a parancsnokságtól és a személyzett?l függ, hogy azok mennyire tartják be az írott szabályokat, rendelkezéseket. A diktatúrát az jellemzi, hogy az írott, törvényes rendelkezéseket felrúgják, szóbeli utasítások szerint intézkednek, és f?ként nincs ellen?rzés, felel?sségre vonás.
A nagy teremben Lakatossal, Gárdonyival és Jóska barátommal az a meggy?z?dés alakult ki bennünk, hogy el?bb-utóbb szabadlábra fognak helyezni, vagy valamilyen munkára fognak. Dési tartózkodásunk átmeneti.
Gazda Ferenc