
Szígyártó Domokos ozsdolai molnárt 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között - az akkor kiállított jegyzokönyv tanúsága szerint - a szamosújvári börtönben - háttal a kivégzo osztagnak - agyonlotték.
Ezzel a kivégzéssel egy olyan drámai történetsorozat zárult le, amely 1951-ben kezdodött, a rendelkezésünkre álló adatok szerint hét áldozatot követelt, és amelynek ,,sikeres” befejezését az egyre vadabb terrort és megfélemlítést bevezeto kommunista diktatúra a ,,banditák” felett aratott fényes gyozelemként ünnepelte. A korszak szokásaihoz híven a ,,hálás” téma kapcsán diadalittas regény (Kovács Györgynek a hatalmat egyértelmuen kiszolgáló, annak megrendelésére készült, a gyilkos milicisták ,,ügyességét”, ,,zseniális stratégiai és taktikai leleményességét” ajnározó Ozsdola leánya címu kisregénye elrettento példája annak, hogy az irodalom milyen mélyre süllyedhet: a basáskodó pártaktivista-kiskirályok elleni jogos felháborodást, a parasztember ösztönös, lénye legbensobb mélyérol jövo tiltakozását a tuzzel-vassal eroltetett kollektivizálás ellen a ,,banditák” muveként jelenítette meg), riportregény (Tömöry Péter: Banditák nyomában), tanulmány egyaránt ,,született”. Iochom Istvánnak, a Háromszék napilap munkatársának 2006-ban megjelent Pusztai, Jeges, Dézsi címu kötete is már jelzi: a román kommunista diktatúrát kiszolgáló kiskirályokat rettegésben tartó háromszéki ,,betyárok” históriáját szükségszeruen el kell választani az eseményeket körüllengo mítoszoktól, népmesei beütésektol!
Ozsdolán és környékén a meggyilkolt ,,bujdosók”, Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, illetve Jeges, azaz Máthé György nevét amolyan népmesei hosökként, székelyföldi Rózsa Sándorként, Angyal Bandiként, Sobri Jóskaként orizte meg - és tiszteli ma is - a kollektív emlékezet: szembe mertek szállni a párttitkárokkal, néptanácselnökökkel, az egyre félelmetesebb hatalommal. Ma is a szegények, a megalázottak, a kisemmizettek pártfogóiként, támaszaiként emlegetik. Az antikommunista ellenállás képviseloi ok, akik az ,,osztályharc”, az eroszakos kollektivizálás legsötétebb éveiben szabályos fegyveres harcot vívtak az állig felfegyverzett szekusokkal, milicistákkal. Találóan írja Iochom István: Kézdiszéken, ha valaki rosszat szól, ma is idézik a szállóigévé vált mondatokat: ,,Azt hallja meg Pusztai!”, “Itt járt Pusztai!”
Ha egy párttitkárról, néptanácselnökrol, jegyzorol, erdopásztorról meghallották, hogy sanyargatja a lakosságot, elobb szép szóval, majd veréssel próbálták meggyozni arról, hogy - mai szóhasználattal élve - ,,másfajta magatartási modell” is van. A helyi kiskirályok úgy féltek tolük, mint a tuztol, mert nem tudták: mikor kerülnek sorra.
Iochom István említett kötetében egy szemléletes történettel igazolja a szegények pártfogóiként fellépo Pusztai, Dézsi és Jeges tetteinek belso indítékait:
1955 májusában Vatány György lemhényi és Pénzes István berecki erdész alig két-három kilométerre a falutól éppen a suru erdot járta, amikor az egyik bokor mögül Pusztai azt kiáltotta: ,,Állj, vagy lövök, Pusztai partizán vagyok, a partizán nem beszél, hanem cselekszik!”
Mindkét erdészt lefegyverezte, a szolgálati fegyverüket összetörte, majd megfenyegette Vatány Györgyöt: viselkedjen emberségesen a lakossággal, ellenkezo esetben lelövi! ,,Az a nagy szerencséd, hogy sok a gyermeked, ezért nem foglak leloni” - mondta Pusztai a hatgyermekes erdésznek.
A két erdopásztort az ott dolgozó munkásokhoz vezette, a hátizsákjából élelmet osztogatott az embereknek, és nem engedte, hogy tovább dolgozzanak. Az erdésztol elvett néhány ruhadarabot, ezekrol elismervényt állított ki, amelyet aláíratott a fakitermelokkel is. (Bevett szokása volt, hogy minden elvett tárgyról, ruhadarabról szabályos nyugtát készített.)
Pusztai Ferenc végezetül egy-egy puska-, illetve pisztolygolyót adott Vatány Györgynek: ajándékként adja át a berecki milicistaorsnek, és közölje velük, még van elég loszere!
A másik jellemzo, sajátosan betyártörténet: a lemhényi erdopásztor nem engedte, hogy olyan helyen legeljenek az állatok, ahol kövér a fu, ha az állatok véletlenül betévedtek az ültetvényesbe, a pásztorkodással megbízott gyerekeket, felnotteket keményen megbüntette. Pusztaiék megfogták, kötelet és csengettyut kötöttek az erdopásztorra, oda vezették, ahol jó nagy volt a fu, és arra kényszerítették, hogy négykézláb, dombról lefelé, lejtore legelje a füvet. Amikor ,,jóllakott”, behajtották a patakra, és akár a teheneknek, vizet kellett innia!
A nép ujjongott, amikor meghallotta a fülének oly kedves hírt: a ,,bujdosók” - így nevezték oket - a hatalmaskodó kézdiszentléleki párttitkárnak megparancsolták: fozzön puliszkát! Amikor a helybeli milíciaorsön a párttitkár gyávaságát feszegették, csak annyit felelt: ,,Magik még túrót es tettek volna belé.” Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Jeges (Máthé György) mindig a népnyúzó, eroszakoskodó párttitkárokat, néptanácselnököket, milicistákat támadta meg, a rászorulókon pedig segített.
Czibak József erdészt, aki állandóan bírságolta a ,,cédula” nélküli erdoloket, Pusztai Ferenc az ojtozi erdoben nyolcvankét munkás szeme láttára ütötte fejbe a pisztolyával, majd hasba rúgta, ruhát cserélt vele, és elvette a három pokrócát is. Ezt követoen kijelentette: a kommunizmusnak még abban az esztendoben vége lesz, az embereknek elegük van a rendszerbol, és minden kommunistát felakasztanak! Végül az erdei munkások elott letérdeltette az erdopásztort, megfogadtatta vele, hogy soha senkit nem fog megbüntetni azért, mert ,,bárca” nélkül hozott fát az erdobol. Ezt követoen az összegyujtött erdei munkásokkal együtt elénekelték az Internacionálét és a székely himnuszt.
A lakosság élelemmel, szállással, emberi szóval, hírekkel segítette a bujdosókat, szorongtak és szurkoltak értük. A lakosságnak imponált, hogy az állig felfegyverzett szekusok, milicisták, karhatalmisták csak a sík területen keresték oket, az erdobe már nem mertek bemenni.
Az 1950-es évek elején az akkori Románia számos régiójában - a Fogarasi-havasokban, Vrancea megyében, Dobrudzsában, a Nyugati Érchegységben, a Bánságban még zajlottak a kommunista diktatúra elleni szervezett, fegyveres harcok, amelyek mindenképpen vérveszteséget okoztak - bár ezt a hatalom évtizedeken keresztül tagadta! - az egyre agresszívebbé váló proletárdiktatúrának. Az eroszakos kollektivizálás, a különféle társas gazdaságok létrehozása, a napirenden levo államosítások csak fokozták azt az elkeseredett harcot, amelyet a hegyekben bujkáló ,,szökevények” (,,fugari”, ez volt a hivatalos megnevezés) valójában már 1944. augusztus 23. után a szovjet megszállás, a marxi-lenini ideológia és annak végrehajtója, a kommunista párt ellen folytattak.
A román történetírás imponáló számú kutató közremuködésével feltárta és rendre közzétette a ,,szökevények” harcával, majd fizikai likvidálásukkal kapcsolatos dokumentumokat. A hazai magyar historiográfia mindmáig adós az Ozsdola-jelenségként definiálható mozgalom teljes és hiteles történetének bemutatásával. Az ozsdolai Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes, a kászonfeltízi Máthé György (Jeges), valamint a csíkszentsimoni és tusnádi csoportok hangsúlyozottan kommunista- és rendszerellenes harca teljesen új fejezetet jelentett a korábbi és késobbi székelyföldi szervezkedések sorában: a katonai munkaszolgálatból megszökött fiatal legények vállalták a hatalommal vívott fegyveres harcot! A Csíkszeredában megjeleno Székelyföld kulturális folyóirat külön számot szentelt ennek az egyenlotlen küzdelemnek a bemutatására.
Tanulmányunk több éve elkezdett kutatómunkának az eredménye, egy önálló kötet szintézise. Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Jeges (Máthé György) agyonlövésével a háromszéki, székelyföldi rendszerellenes szervezkedés nem ért véget! Az 1956-os magyar forradalom eszméinek hatására az ugyancsak ozsdolai Szígyártó Domokos ott folytatta a diktatúrával szembeni harcot, ahol az 1954. augusztus 22-rol 23-ra virradó éjszaka agyonlott Dézsi Dénes, az 1955. augusztus 10-én Almásréten ugyancsak tuzharcban elesett Pusztai Ferenc, illetve az 1955. augusztus 23-án Kászonújfaluban szitává lott Jeges abbahagyta. A történelem furcsa fintora, hogy az eroszakos kollektivizálás és a soha nem tapasztalt jogsértések ozsdolai ,,levezényloje” ugyanaz a személy volt - Boros Lajos -, mint, aki a betyár életformát valójában az elobb említettekre rákényszerítette. Szígyártó Domokos kétségbeesett tettét - kétszer belott Boros Lajos községi párttitkár lakásába - csak a korábbi történések ismeretében érthetjük meg igazán. Azt is hozzátehetjük: ha sikerül Szígyártó Domokos gyilkossági kísérlete, akkor tulajdonképpen bosszút áll társai likvidálásáért.
1951 oszén Ozsdolán és Felso-Háromszéken elterjedt a hír, hogy Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és egy Szejke nevezetu megszökött a katonaságtól, a lupényi szénbányából. Munkaszolgálatos katonák voltak. Szejkét a családja meggyozte, hogy térjen vissza az alakulatához. Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes bevetették magukat az Ozsdola környéki hatalmas erdokbe.
Dézsi Dénest is a bátyja megpróbálta rávenni, az erdon dolgozzon annyit, hogy a keresetébol az eldobott, leltári tárgynak számító katonabakancsot megvásárolhassa. Két hétig álnéven dolgozott az egyik gelencei fakitermelo telepen. A Szekuritáté és a Milícia a nyomában volt. Dézsi Dénest 1951. november 22-rol 23-ra virradó éjszaka Gelencén letartóztatták, majd Kézdivásárhelyre hurcolták. A négynapos fogsága alatt sikerült a fogdaként szolgáló iroda rácsait meglazítania, november 27-én délután a rácsokat lefeszítette, és megszökött.
Az elso útja a szülofalujába, Ozsdolára vezetett. A falut övezo hatalmas erdokben újra egymásra talált Pusztai és Dézsi. Az elso és legfontosabb teendojük: fegyvert és loszert szerezni. Akkor még Ozsdolán és környékén nagyon sok fegyvert és loszert rejtegettek az emberek, hiszen 1944 oszén a Kárpátok kanyarulatában súlyos harcokat vívtak a szovjet és román csapatok ellen. Különbözo típusú fegyverek hevertek szanaszét, éppen csak össze kellett gyujteni.
Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes gyorstüzelo automata géppisztollyal és tiszti pisztollyal járta az erdoket. A hajdani szegény legényekhez, betyárokhoz hasonlóan hírvivokre, szállásadókra volt szükségük. Felso-Háromszék lakossága - az állambiztonságiak, a milicisták és a hatalom helyi képviseloi kivételével - mellettük állt. A román lakosság körében is nagy népszeruségnek örvendtek. Bárhová mentek, azonnal meleg étellel, szállással fogadták oket. Nem árulták el a rejtekhelyüket, ha feltunt egy járor, azonnal értesítették. Ozsdolát erdok veszik körül, észrevétlenül tunhettek el a hatalmas rengetegben.
Kik voltak ezek a székely legények, akiket a 20. század egyik legvéresebb diktatúrája valósággal belehajszolt a betyár életformába? Pusztai Ferenc 1928. március 1-jén született Ozsdolán. A kicsit sántító gyerek nem a tanulásával, hanem leleményességével tunt ki. Kis bajuszt viselt, és nagyon kedvelte az erdészek egyenruháját. 1949-ben sorozták be katonának, és a legnehezebb helyre, munkaszolgálatra a Zsil-völgyi szénbányákba vezényelték. Innen megszökött. A katonai törvényszék távollétében három és fél évi fegyházbüntetésre ítélte. (Az 1989. évi rendszerváltást követoen a katonai munkaszolgálatot kommunista hatalmi megtorlásként, büntetésként ismerték el.)
Dézsi Dénes szintén Ozsdolán született 1928. december 1-jén. A visszaemlékezések szerint jó tanuló volt, a történelem és az irodalom érdekelte. O is katonai munkaszolgálatból, a Zsil-völgyébol szökött meg. Olyan embertelen körülmények között dolgoztatták a bányában a munkaszolgálatos katonákat, hogy mindennapos volt a munkabaleset, a halál.
Jeges, azaz Máthé György 1928. március 23-án Kászonfeltízben látta meg a napvilágot. A katonai munkaszolgálatból 1950 tavaszán szabadságra engedték, o azonban nem tért vissza az alakulatához, hanem bevetette magát az erdokbe. Dézsi Dénes halála után társult Pusztaihoz. Közülük Pusztai Ferenc volt az igazi vezéregyéniség, a fegyveres harc, az aparatcsikok megbüntetési módozatainak kigondolója. Mindhárman tudatában voltak annak, hogy élve nem kerülhetnek sem a Szekuritáté, sem a Milícia kezére. Végso menedéknek csak a halál maradt.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)