Végleges elválásunk előtt egy nappal, alkonyat táján bementem a ravatalozóba. Úgy jöttem, mint minden délutánon, amikor hozzád igyekeztem. Nagyon szép voltál fekete kosztümödben, kezeden puha fekete kesztyű, tisztelőid, akik öltöztettek a kozmoszbeli útra, a ráncokat is levarázsolták arcodról. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, csak ketten voltunk, és én korholtam magamat, mert nem tudtam, mit kell tennem. Soha nem talapsztalt érzés így veled lenni, természetellenesen. Fenséges nyugalmad bénítóan kerít hatalmába, és a közeli emlékek ereje szinte élővé tesz.
Nagyon szeretnék sírni. Fájdalmamat hívom segítségül, nem akarom elhinni, hogy nem tudok sírni. Nézlek, és bevallom, tőled várnék most is választ. Magamba akarlak szívni, elásni. Csak nézlek, és elűzöm a lopakodó hűvösséget, ami a csönddel és a nyugalommal együtt kisajátított magának. Nézlek, és lassan összeállnak a ráncok apró csokrai, életutad finom ösvényei, és körülveszik szemedet, szádat, és fölsejlik a csoda, valami új, valami, amit nem láttam soha. A FENSÉG. Az embercsoda holt anyagán túl utolsó ajándékként hagyod rám emlékül.
Végre megerednek a könnyebbülést hozó könnyek. Szivárványfüggönyön át látlak, mintha vízesés mögött feküdnél, amely lassan egybemos szemem láttára nem a jelennel, hanem a végtelen időfolyammal, ami lassan, kitartóan sodor el. A sodrásban még elérhetném kezed, de én nem nyúlok utána. Drágám, nem egy irányba sodor az ár. Még. De ebben az együttlétünkben a kegyes illúzió az, hogy még mindig együtt vagyunk.
Szemem felszikkadó partjáról elpárlik a nedvesség, csak a csípős, maró só marad. Zavarja látásomat, gondolataimat. Így rábízom magamat ösztöneimre. Mit mondjak, mit tegyek egy ilyen rettentő helyzetben, amikor a mindent szeretnél vággyal szemben a semmit sem lehetséges áll? Már nem tudom, már nem gondolom, csak nézem fekete kesztyűs kezedet, amit a tudatalattim kezembe adott, majd az ajkamhoz szorítom. Hideg, meleg? Nem érzékelem sem ezt, sem az időt, sem az állapotot. Csak azt érzem, amit akkor éreztem, amikor nagyon ritkán így köszöntöttelek, amikor áldásodra vágytam, és teljes énemben éreztem az áldás mágiáját, a feloldozás nagylelkűségét meg nem vallott bűneimért is. Mert a kéz nem csak egy anatómiai tartozéka testünknek, hanem csodálatos közvetítő szerepe van. Puhán tartottam rajta ajkamat, és mint végtelen vezetéken át áramlott testembe, lelkembe a feloldozás és az elbocsátás misztériuma. Szinte éreztem másik kezedet őszbe fordult fejemen, légiesen, alig mozdulva néhány hajszálam.
Visszatettem kezedet öledbe, még egy pillanatig teljes erővel magamba varázsoltalak. Csak annyit hallottam halkan: köszönöm, édesanyám. Az ajtótól még egyszer visszanéztem. Ott láttam feküdni valakit, aki döbbenetesen hasonlított rád. Minden megtévesztően azonos volt rajta. Becsuktam az ajtót, és lassú léptekkel elhagytam a temetőt. ,,Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam nélküled az életet?" (Weöres S.)
Boga Olivér
