
Bartha Lukács bátyámmal el?zetes egyeztetés után találkoztunk Kiskászonban. A k?kapulábas portát nem nehéz megtalálni. A betonkerítés küls? sarkánál betonoszlopra rakott gólyafészek. Ilyenkor, télen, természetesen üres. Faragott, fatornácos háza arányos, a cs?rrel, ólakkal, a kútgárdolással és a sok gyümölcsfával teljes összhangban áll. A ház százegy esztend?s, 1906-ban épült. A porta összhangja olyan imponálóan szép, s oly mértékben tartozik az archaikus faluképhez, hogy ezt nagy kár lenne valaha is megbontani, módosítani. Szerencsére az építésnél felhasznált anyagok is tartósak, száz esztend?kkel dacolók. A fa is pótolható, de sok a nemes faragású perk?i k?. A kapulábak, a lépcs?k mind-mind egy k?b?l faragottak, még a kútgárdolás is egész oldalt képez? k?lapokból összehozott építmény. A kapu bels? sarkánál négyzet alakú faragott k?tömböt látok. Amint kiderül, ez egyik eleme annak a megmentett k?keresztnek, amely a perk?i, csíksomlyói búcsúsokat eligazította, s amelyet a porta gazdája szerint vissza kellene állítani.
A székely ház belseje is tökéletes összhangban a porta küls? képével. Régi bútorok, tárgyak, iratok, s meglepetésemre, a bels? szobában muzeális érték? holmik, képek, régi bútordarabok. Régi tulipános láda, ránézésre is megállapítható, hogy százesztend?snél jóval öregebb. A sarokba állított fonógép - rokka - patinásra barnult. Volt ideje. A padlón 1848 forradalmas idejéb?l származó, Gábor Áronra emlékeztet? ágyúgolyó. Hatalmas kosárban dió. A falon két nagyméret? olajfestmény. A keretben, az egykori portrék helyén sötét folt éktelenkedik, már csak a gazdát emlékeztetik a valamikori szépségre. A ,,nehéz” id?kben elásták, s így ,,mentették” meg. A festmények tönkrementek. Ugyanebben a szobában százesztend?s újságok, fekete-fehér képeslapok, köztük a Tolnai Világlap, a legfels? példányon egy albán medvetáncoltató látható a medvéjével. A kép ismer?s, kora gyermekkoromban, a harmincas évek végén magam is láttam ilyent, valahonnét a hegyen túlról vet?dött szül?falumba a bocskoros medvetáncoltató, éppen olyan göncökben, mint amilyeneket a címlapon látok. Csodalátásra összeszaladt az utca népe. Abból az id?b?l, talán az apám meséib?l tudom, hogy a kiéheztetett, legyengült állatot forró bádogra léptették, s csak úgy kapott ételt. A szerencsétlen állat a forró pléhen egyik lábáról a másikra ereszkedve, topogva ,,táncolt”.
A házban lév? tárgyak, eszközök mind-mind restaurálásra szorulnának. Gazdájuk ragaszkodik hozzájuk, ,,semmi pénzért nem adnám” - hajtogatja, de azért a búcsújárók kiskászoni múzeumához odakölcsönözte azt, amire ott szükség volt.
Szóval ezen a portán minden a múltba visz.
Bartha Lukács 85 éves. Szabatosan fogalmaz, emlékezete kiváló, hatvan-hetven év távlatából is úgy idézi a neveket és eseményeket, mintha azok a tegnap hangzottak volna el, vagy történtek volna meg.
Bartha Lukács - a Perk? alatti falvakban ismert ragadványnevén Ruszki Luki -, hogy semmit félre ne értsek, már beszélgetésünk els? perceiben jelzi, hogy az édesanyja - Isten nyugtassa - szibériai orosz volt. A ,,szibériai” jelz? hallatán valamilyen bels?-ázsiai nemzetiséget sejtek az édesanya családfájának ága-bogán, de a témára újra visszatérve a történet másképp fest: felmen?i az Urál hegységen innen él? fehéroroszok voltak, s a bolsevikok ,,a rokonságot mind elvitték, s elszórták Ázsiában. A veresek széthajigálták ?ket, de volt olyan is, aki Moszkvába került”.
Szibériában hol a fehérek, hol a vörösek foglalták el azt a térséget, ahol Ruszki Luki édesapja az els? világháború idején fogoly volt. Minden két hónapban nagy gyilkolások voltak ott - összegezi a történteket.
Ruszki Luki feleségének szülei gazdagok voltak, Omszktól 200 kilométerre szám?zték ?ket. Fehéroroszországból kergették oda - száz marhánál többet tartottak - magyarázza: Édesapja, amíg élt, sokat mesélt, hogy télvíz idején miként vágták a jeget a folyón, hogy az állatokat megitassák.
A történet így ismer?s, a szovjet históriai folyamhoz illeszthet?: a sztálini érában - illetve még azel?tt - százezreket deportáltak Szibériába. (Ha ,,nekünk” lett volna Szibériánk, a mieink sem kerülték volna el a távol-keleti teleléseket, de mivel hogy nem volt, ezért be kellett érnünk a B?r?gannal vagy a Hortobággyal.)
A szovjet-bolsevik éra alatt egész népeket is áttelepítettek Szibériába, miután megbízhatatlannak bélyegezték ?ket. Példaként a krími tatárokat említhetjük, akik leszármazottai közül ma is élnek Szibériában. Vitték osztályharcos alapon is a népeket nem megfelel? származásúakként, a politikai elítéltek mellett a köztörvényesek is megjárták Szibériát, s?t, a második világháború után a nyugati fogságot járt szovjet katonák is az Urálon túli térségekben köthettek ki.
A népmozgatásnak ez a páratlan barbarizmusa, az alapvet? emberi jogok ily mérték? lábbal tiprása a lakosság összekeverésén, megfélemlítésén és meghunyászitásán túl a hatalmas ázsiai területek eloroszosítását is szolgálták. És, ha nem is olyan mértékben és arányban, mint ahogyan Szibériába vezényelték az embereket, a szovjet éra alatt a nyugati irányú népmozgás sem volt ismeretlen. Amikor a 90-es évek után Ruszinszkóba, Kárpátaljára mehettünk - az ukránok és oroszok, a kijevi és moszkvai szemlélet alapján ,,Kárpáton túli területnek” nevezik -, szóval a volt Szovjetunióhoz tartozó Csapon például huszonnyolc nemzetiséghez tartozó lakosságról beszéltek vendéglátóink.
Bartha Lukács édesapja az els? világháború idején esett orosz fogságba. Ötévi szibériai tartózkodása idején ott szerzett magának feleséget. Visszatelepedésük Erdélybe a húszas évek elején történt, amely akkor már Romániához került. A történet romantikusnak t?nik, de valójában rendkívül bonyolult és körülményes volt. Az Irtisz folyó mell?l hajóval érkeztek Németországba. Egy kislánnyal indultak el a nagy útra, a kicsi Mária, Ruszki Luki nénje hároméves volt. A másik nénje, Ida útközben született Németországban, amib?l kés?bb bonyodalmak is származtak, mert német állampolgárként anyakönyvezték.
Ezek után Bartha Lukács fels?-háromszéki ragadványneve, a Ruszki Luki értelmezhet?. Kényszer? visel?je, amint többszöri beszélgetésünkb?l kiderült, nincs elragadtatva t?le. Utólag telefonon is keresett, hogy ? nem szereti ezt a nevet, mert a magyarok az ’56-os forradalom idején azt kiabálták, hogy ,,ruszkik, haza!”. Luki bátyámat próbáltam meggy?zni és megnyugtatni, hogy ? nem olyanféle ,,ruszki”, mint amazok, akik nagy-nagy többsége egyébként a parancs kényszere alapján került a Kárpát-medencébe. Viselje bölcsen ezt a nevet, hisz hosszú beszélgetésünk egészéb?l az is kiderült, hogy édesanyját nagyon szerette, és emlékét ma is nagy tisztelettel és kegyelettel ?rzi. Egyébként a falusiak is.
Luki bácsi édesanyja, törvényes eredeti nevén Permeko Lumpiáda, tanítón? volt, fehérorosz nagyapja pap. Említettem, hogy az Irtisz folyó mellett is módos családnak számítottak. Luki bácsi még most is afel?l tapogatózik, hogy az orosz állam nem kötelezhet?-e kárpótlásra az egykor elveszett vagyonért? Egy szerbiai esetr?l hallott és olvasott, hogy egy vagyonától megfosztott orosz emigráns után a Balkánra menekült leszármazottja hatalmas kárpótlási összeghez jutott.
A 20-as évek elejére visszatérve: Luki bácsi édesapjának négytagú családja itthon még öt gyermekkel gyarapodott. Összesen heten voltak testvérek. Köztük beszélget?társam is, aki 1922-ben született. Testvérei közül János Budapesten kötött ki, Ida Polyánban él, 87 éves, férje Tuzson István. Julis Arad mellett él, Kisperegen, férje Veress Lajos.
Luki bácsit természetesen megkérdeztem, hogy 1945 után tartották-e a szibériaiakkal a rokonságot?
- Édesanyám a háború után, amikor hazajöttem a fogságból, elvitt volna a Szovjetunióba. Kérést is adott be. Románia megadta a beutazást, de az oroszok nem engedtek be. Az orosz tisztek azt ígérték, hogy repül?vel visznek, de ebbe édesanyám nem mert belemenni, mert a visszautazást nem tudták volna biztosítani.
Többet aztán nem kívánkoztak, mert hét gyermek volt a családban.
- Édesanyám a tisztt?l küldött nagyanyámnak levelet. Válaszborítékot is címzett magyarul. A levél elment Ázsiába, onnan visszaírtak, hogy a borítékot ?k is el tudják címeztetni, mert ott most is vannak magyarok. Közben az ottani nagyanyám meghalt. Nem volt, akihez menni.
Elképzelhet?, hogy mi történik, ha a kiskászoni Bartha család 1945-ben útra kel, hisz még az ?ket visszatelepedésre biztató szovjet tisztek sem tudhatták, hogy otthon mi várhat rájuk.
Itthon, Kiskászonban, amint Luki bácsi beszéli, 1944 ?szén a ,,ruszki származás” felértékel?dött. Permeko Limpiáda - Kiskászonban ez kimondhatatlan név, ezért egyszer?en Vilmának nevezték -, szóval a tanítón?i képesítés? édesanya sok veszedelemt?l és sok rossztól szabadította meg a falu lakosságát. S?t, el?fordult, hogy szovjet katona életét is megmentette. Miután a front átvonult, a hátramaradt, az itt szolgálatot teljesít? katonákra szigorú törvények vonatkoztak. A harcok idején a szabad rablást is ,,elnézték”, akár a nem éppen szabályos és törvényes kivégzéseket is, a nemi er?szak ténye sem okozott gondot, de amint a front elvonult, s ,,a rend” helyreállt, az oroszok az éppen Kiskászonba telepített hadbíróság révén a sajátjukat szigorúan megbüntették.
Limpiáda asszony - Vilma - közbenjárása mindenképp eredményes volt ezeknek az ügyeknek a rendezésében. Jellemz?, hogy lévén képesített tanítón?, orosz nyelvet is tanított az iskolában, ahonnan a ,,mieink” távolították el, mert kiderült, hogy papleánnyal nem lehet nyélbe ütni az ateista nevelést. Vilma néni ugyanis orosz imádságokra is tanította a gyermekeket.
És kineveztek helyébe egy szovjet fogságból hazatért magyar embert.
Luki bátyánk édesanyjának a szovjet rendszerr?l is megvolt a véleménye, mert ahogy az id? telt, mind azt hajtogatta a falubelieknek, hogy ti nem is tudjátok, mi a kommunizmus! Akkor tudjátok meg, hogy mi az, amikor a fekete kocsi megáll a házatok el?tt.
Bartha Lukácsnak ez a történet ismét azt juttatja eszébe, hogy nem lehetne-e a magyar államtól kárpótlást igényelni azért az id?ért, amelyet ? magyar katonaként fogságban töltött? És nem lehetne-e az oroszokhoz folyamodni, hogy a fehérorosz nagyszülei elrabolt vagyona után valami kárpótlást kapjon?
A kérdést függ?ben hagyom, mert a remény az, ami a legkés?bb vész el.
Sylvester Lajos