A magyar kultúra napja: Óda a magyar nyelvhez

2007. január 20., szombat, Archívum 2003–2007

Kéri Pálnak
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyr?l az esti fák alól
el?ször szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt, e földön még közös,
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísér?m,
sértett g?gömben ért?m és kísért?m,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
b?röm, bérem, bírám, borom, míg bírom,
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, cseng?s szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: ?
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom,
s nem gy?z le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, t?rrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: t?zeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
?s szók: a szemhatárról századok
ködéb?l még dereng? nádasok,
gyep?s vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejt? vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
köt?szók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, sz?tteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére veresl?n
lóg az ereszr?l.

Ragok: szegények szurtos csecsem?i,
kapaszkodtok, s nem tudtok nagyra n?ni,
és E-bet?k serege: fekete
mez?n zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könny? harangszó.

Jelent?mód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhanzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werb?czi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely jövend?, szebb utakra
messze mutatna?

És f?nevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országveszt?k, elmozdíthatatlanok,
s ti elsikkadt, fel?rölt alanyok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak ?
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva ?
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejt? Veronika-kend?
és a jövend?.

Magyar nyelv! Sarjadsz, és egy vagy velünk,
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de ég? ígéret,
közös jöv? és felzeng? ítélet,
nem h?s palackok tiszta óbora,
nem billenty?re járó zongora,
de erjed? must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.
Faludy György
Tengerparti elégia

- Aki siratni akarja hazáját,
utazzék t?le minél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat.
Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyíz? szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.

Magyar költ?nek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.

Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.

Szólok neked, a messzitükr? kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szül?je, hordozója, kék elem!

Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!

A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedr?l annál többet álmodom.

Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.

Mihelyt egy bánatom levélbe róttam,
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.

Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az id?k mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.

S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.

S látom apámat és látom anyámat,
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, húgom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.
Jékely Zoltán

Versben bujdosó


Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hírhedett erd?t meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebeg? selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedez?,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy sz?kül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintr?l ordasi t?z s fegyelem,
belül piros ?zike-csillag belül véredt?l, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bujdosó haramia vagy,
megáldott szakállas anyaság,
partizán-anyaság, lomb-koronás,
hogy az éterben cirkáló öklök
ünnepén eleven dob ne lehess,
hogy léted értelmét el ne vetéld
a halál dögönyöz? bábáitól
és csipesz-kezek nehogy kiszedjék
érzékeid tündéri villámait
s kötözzék csokorba tükör elé,
megfagyna minden, ha lélegez?
ingedbe k?-cölöp öltözne föl,
koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,
versben bujdosó haramia vagy,
az vagy: mert égi és földi körök
lángolnak s hamuként lehull a madár,
mert gyászban megtébolyodva forog
aki a kereket hozta világra
és sír a propelleres juharfa-mag,
mi lett a róla-vett ?s-ideából,
s mert nem éden az ég, ahol ejt?erny?k
nyílnak: a halál margarétái
s bezárul a lét - mert az áldás is zagyva
ha manna és puskapor keveredik,
mert fénykaszáknak fordítva hátat
megrémült kisded az anyai kaput
üti ököllel, s döbbenetükben
futnának a fehérje-láncolatok
óriás hegygerinc-csordái vissza,
elbújni a bátor, pici ?s-sejtbe,
vissza a fölgyujtott holdak alatt versben bujdosó haramia vagy,
moha-csizma rajtad és hangya-telep
és izzasz a nyugtalanság mérgeit?l
és ítélsz a h?ség tövisei közt
és holtig a h?ségt?l nem menekülsz,
versben bujdosó haramia vagy,
keszty?det: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog bel?le a vér.
Nagy László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép