(részletek)
Fölbukkan egy régi könyv
Jelen írásnak a kérdés örök id?szer?sége mellett az ad aktualitást, hogy új kiadásban megjelent Bánffy Miklós Erdélyi történet cím? trilógiájának els? része (...)
Két politikai koncepciót állít itt szembe Bánffy: a románok kegyetlenül következetes reálpolitikáját a magyar vezet? osztály közjogi, tehát inadekvát, tehát hamis valóságérzéken alapuló gondolkodásával. A jelenség már Szekf?nek fölt?nt, ? szemérmesen és megtéveszt?n gravamenális politikáról beszélt. A lényeg azonban ugyanaz.
Az Unione román bank megbízható embereknek pénzt kölcsönöz, amit azok közvetít?k útján román parasztoknál helyeznek el. A szokványos % 25-30. Néha azonban 200-300%-ra emelkedik, az összeg, az adósság ilyenformán úgy megn?, hogy messzi meghaladja a havasi pásztor fizet?képességét. Mi más lehet a következ? lépés, mint a végrehajtás. A végrehajtó hatóság viszont magyar. Tehát magyar a jegyz?, magyar a végrehajtó, s magyar a bíróság, ilyenformán magyarok forgatják ki a vagyonkájából a román parasztot.
Idestova hét évtizede teljesen váratlanul ért, hogy az Albin fiúk nem akarnak velem barátkozni. Végre tudom, hogy ezen semmi ámulnivaló nincs, ami történt, törvényszer? volt. És mint mindenben, ebben is tekintélyes szerepet játszott az átkozott magyar hallgatás.
Makkai Sándor a Protestáns szemlében írott kritikájában hivatkozik egy erdélyi arisztokrata hölgyre, aki azzal vádolja Bánffyt, hogy ,,elárulja a kasztját”. Bánffy csakugyan úgy ír, úgy ítélkezik az ország vezet?ir?l, mintha nem egyazon osztályba tartozna velük. Társadalomkritikája oly kíméletlen, amire irodalmunkban nincsen példa. Bírálata szenvedélyes, ám ugyanakkor elfogulatlan. (…)
Az uzsoraügy befejezése
Abády hiába próbált sok mindent, hiába lépett föl személyesen Pantyilimonnál, a havasi uzsorásnál, eredményt nem ért el, nem tudta megszerezni a románság képvisel?jének támogatását sem. Úgy határozott tehát, hogy a bíróságnál keres jogorvoslást. Maga is tisztában volt vele, hogy bizonyíték híján elveszíti a pert. Ám ekkor az uzsoraügyben er?sen kompromittált gyurkucai Timbus pópa fiának személyében váratlan segítség érkezik:
,,És nyílt az ajtó. Nagyon sovány, sz?k mell? fiú jött be... Két piros folt virít pofacsontjain.
Lassan közeledik az íróasztalhoz, ahol Bálint üdvözlésre föláll. Timbus, mikor odaért, mereven hajtotta meg magát, és mintha nem látná a feléje nyújtott kezet, mereven biccentett csak, és leült egyik oldalsó karosszékbe.
Abády is leült. Aztán kérdezte:
- Mivel szolgálhatok?
Timbus Koriolán nem válaszolt azonnal. Azt a benyomást tette, mintha küzdene a mondandókkal. Széles szája kétszer is széjjelnyílt, de szó nem jött bel?le.
- Mivel szolgálhatok? - ismételte Bálint.
Az ifjú pásztor meggürüzdölte torkát, majd hirtelen, akárha kitörne valami gátlásból, rekedtes hangon lövelt ki a mondat:
- Azért a holnapi... a holnapi dologért jöttem... Azért a Kula dologért!
- A holnapi tárgyalásért?
- Igen. Soká töprengtem. Mert ett?l függ, mi fog történni. Érti? Csakis t?lem. Csak ént?lem.
- Bevallom, hogy nem értem.
- Igen. Csakis t?lem!
Zsarátnok szemei gy?lölettel néztek Abády arcába, és nyilvánvaló, hogy ismét küzd magával, miel?tt folytatná. És most szóáradat indul, borzasztó gyorsan egymáson botorkáló szavak.
- Igen. Mert nálam van az az írás és a levél is. Az a gazember Simó írta. Az küldte, az írta. Az apámnak írta. Az apám eltépte és eldobta. Azután! Csak azután! Azután, hogy visszajött a Pejkójáról, Juan alui Maftyét?l. Eldobta, de én megtaláltam! Elolvastam. Elolvastam mind a kett?t. Bár ne tettem volna. Érti? Mert azóta nem tudok aludni! Mert ez borzasztó dolog. Érti? Borzasztó dolog!
Majdnem fenyeget?n nézett Abádyra. Rövid szünetet tartott, aztán folytatta:
- Mert borzasztó dolog! Érti! Az apám egyik oldalon, és a másikon Kula, az a szegény román ember. És az igazság! Hogy én eláruljam az apámat, vagy... az igazságot! És ott van maga is az igazság mellett, és hogy én magát is megmentsem, magát, magát!
Az álla támadólag meredt Abády felé, aztán majdnem csak magának tette hozzá:
- Ma éjjel is töprengtem. Hajnalig töprengtem. De nem tehetek mást. Hát eljöttem!
Most benyúlt bels? zsebébe. Négyrét összehajtott papírcsomót vett ki bel?le és az asztalra dobta.
- Hát itt van!
Ezt már majdnem lihegve mondta. És akárha kimerült volna, visszad?lt a székbe.
Figyelmesen hallgatta Bálint, amíg az ifjú beszélt. Szánalommal is. Annyira hatott reá az a lelki küzdelem, ami a fiatalember minden szavából harsogott, hogy számba se vette nyilván szándékos modortalanságát.
- Hát olvassa! Hát miért nem olvassa? Hát azért hoztam... - kiáltott ismét el?red?lve Timbus, és aszott ujjahegyével úgy lökdöste Abády felé az írásokat, mintha szennyes tárgyak volnának, amit érinteni is undorító.
Bálint széjjelnyitotta ?ket.
Az egyik hosszú, kett?s ív. A másik kisebb magánlevél.
Mindkett?n meglátszik, hogy össze voltak rücskölve. Mindkett? átszakítva, bár nem végig. Pár centiméternyi papír még ép. A nagyobbik sarkába nyomtatva dr. Farkas Tódor neve és lakása. ,,Én Lung Juan alui Maftye kijelentem...”, így kezd?dik. Ez a vén pejkójai nyilatkozatának a szövege. Szabatos jogi mondatok.
A kisebbik Simó Gaszton írása:
,,...Minthogy múlt héten azt mondtad, hogy már jól meg van puhítva az a vén Juon, itt küldöm neked azt a fogalmazást, amit most jól megcsináltattam, és amit alá kell írass az öreggel. Tedd a zsebedbe, és menj föl hozzá a Pejkójára. Vigyél tintát és papírt és két megbízható tanút. - Ezeket hagyd künn, és csak magad menj be a házba. Ott saját kez?leg írd le, mintha tollba mondanád. A fogalmazványt aztán dugd zsebre, és hívd be a tanúkat, hadd bizonyíthassák, hogy valóban ott írtad meg. Akkor aztán a vén ember el?ttük írja alá. Nem kell sokat magyarázni” - ez a mondat kétszer alá van húzva. - ,,És sietni kell! - Azt a haszontalan unokáját, Kulát, behívattam pótszemlére az ezredéhez. Két napig odalesz. Ezért holnap hajnalban menj ki, és végezd el pontosan. Nem fogod megbánni! - Mikor hazaértél, ezt a levelet és a fogalmazványt semmisítsd meg. Nem is írtam volna, hanem magam vittem volna föl hozzád, de csúzom megbolondult, és ágyban fekszem. De így is jó, csak vigyázz, és égesd el az írásokat, ahogy hazajöttél...”
Bálinton öröm szaladt végig, mikor végigolvasta. Menekülés ez! Menekülés abból a csávából, amibe jutott! Kulának, Zutornak is biztos fölmentés. Számos hetek aggodalma, akárha mázsás súly, úgy hullott le róla. - A fiatal Timbushoz fordult.
- ,,Igazán nagyon köszönöm! - és hálaérzetében ismét kezet nyújtott feléje.
Az ifjú azonban most is úgy tett, mintha nem látná meg, hanem elnézett fölötte.
Ellenségesen mondta:
- Nem kell! Ne köszönjön! Magától nem kell!
- Miért? - válaszolt Bálint, és kissé elmosolyodott. - Amit ma ön tesz, nem bizonyítja-e, hogy a tisztességes szándék mindig találkozik, és hogy mindennél er?sebb. Er?sebb a gy?löletnél is, amit nyilván irántam érez?
- Hát éppen ez az! Akárhogy nem akarnám is, el kell ismernem, hogy maga évek óta segíteni akar az én népemen. Régóta figyelem. Miért teszi? Valami ravaszság ez? Eláltatni akar minket a segítségével?
- Vallja meg, hogy ezt ön sem hiszi.
Timbus arca elsötétült. Inkább maga elé mondta:
- Igaz. Nem hiszem, pedig szeretném hinni! - Aztán mérgesen folytatta: - Ellentmondás az és abszurdum, hogy egy magyar mágnás, hogy az akarjon segíteni! Ellentmond mindennek, amit tanultam... amit hiszek... amit szükséges, hogy higgyek... amit hirdetek... egyenes abszurdum!”
Mi mást tehetne Bálint, a sérelmek elfedése és a békés együttm?ködés mellett érvel. De süket fülekre talál:
,,Nem! Azt soha! Soha! Soha! - tiltakozik a papfiú. - Reszketve állt zsarátnok szemekkel.
- Miért? - kérdezte Bálint. - Én ezt lehet?nek tartom, s?t, históriai kényszer?ségnek. Ez a két nemzet, amely se nem szláv, se nem germán, és minden rokon nélkül Európának ebben a sarkában egymásra kell hogy találjon, ha nem akar zsellérsorba jutni, a szomszédos impériumok h?béresévé. Ez be kell következzék, ha élni akarunk!
- Talán... Talán... Talán valamikor... - mondotta Timbus Koriolán habozva. Aztán hirtelen fölnyúltak sovány karjai. Karomgörbe ujjaival kalimpált magosan. És üvölt? gy?lölettel tört ki bel?le:
- De el?bb... el?bb... meg kell fizessünk... tízszeresen... százszorosan!... És akkor sem... soha... soha...!
Aztán, akárha eld?lne, fordult sarkon. Nekirohant az ajtónak. Izgalmában alig találta meg a kilincset. Majdnem fölszakította az ajtószárnyat, és kívülr?l becsapta maga után.”
Hadd id?zzünk itt néhány sor erejéig. Az els? pont, ami tisztázásra vár, túloz-e Bánffy ebben a jelenetben. Semmiképpen sem. Gy?lölettel azokban a tartományokban találkozunk, ahol ennek megvannak a nagyrészt jogos, kis részben jogtalan el?föltételei, els?sorban, ahol a magyar úr és a román jobbágy állt egymással szemben, más szóval, ahol a magyar hatalom gátolta a jogos román törekvéseket, mint ahogy azt Bánffy a havasi uzsorás esetével elfogadhatón meg is magyarázta, tehát Erdélyben, ám ott is csak az értelmiség egy része engesztelhetetlen. (...)
Kolozsvári grandpierre emil