
Olofsson Károly Placid atya
(részlet)
Az ítélethirdetés után való napokban olyan kitüntetés ért, hogy a reggeli után - amit egy lavórban kaptunk, azt hiszem, hatan vagy nyolcan a cellában abból kanalaztuk ki - kivittek a folyosóra takarítani, a vécéket pucolni. Talán azért, mert reverendában voltam - és ez bizonyos kis pikantériát jelentett -, gondolom, mert az épület másik felében meg a Széchenyi Mária grófno volt takarítóno. Annak a grófnosége, úgy látszik, az érdekessége. De ez nagyon-nagyon sokat jelentett, valami kis érintkezés a világgal. Emlékezem, akkor folyt a nürnbergi pör. Ha valahol egy kis újságdarabot láttam - az ember ugye borzalmas érdeklodéssel próbált valamit is fölszippantani -, vittem a híreket a cellába. Szóval, óriási valami volt, hogy ott takaríthattam. Eltartott úgy 11 óráig, fél 12-ig, majdnem délig. Mert hát a toalettek se voltak egészen ,,luxuskiviteluek”, úgyhogy volt elég munka. Amikor a folyosót ott takarítottam, ahol hat cella volt egymás mellett - akkor úgy tudtuk, hogy 32 halálraítélt várta ott az ítélet végrehajtását -, ott valamiképpen, hát én ezt így mondom, hogy a Szentlélek Úristen megérintett, mert valamire rájöttem. Az or, a szovjet katona géppisztollyal, az mindig kísért, hogy ha vödörrel mentem a csaphoz vízért, meg ahol voltam, o mindig ott volt, és fölügyelt. Borzalmasan unta magát. Hát nem csoda - ugye? Úgyhogy elkezdett fütyülni, elkezdett danolni, valamit köllött csinálni. És akkor esett le a tantusz: hogyha ennek lehet fütyülni, lehet danolni... A cellában a fülünk ,,kinyúlt” a folyosóra, minden zajt ismertünk már, most ez jön, most az jön, szóval, nagyon hallgatóztunk. A cellában nem szabadott beszélni, mert akkor ránk kiáltottak. Mondom, hadd hallják, hogy itt egy magyar tisztítja a kövezetet, magyar nótákat kezdtem el fütyülni. Aztán danolni... A következo vagy a még utána következo napon rájöttem arra, hogy a szöveget nem érti ez a jóember. Hát én akkor akármilyen szöveget énekelhetek a magyar nótához! És akkor elkezdtem énekelni, hogy egy katolikus pap takarítja itt a folyosót, a halálkamrák elott, aki el akarja végezni a szentgyónását, az tekintsen önmagába, bánja meg a buneit, és én megadom a föloldozást innen, a folyosóról. Buzgón énekeltem. Nem tudom, mennyiben ismeros még manapság ez a magyar nóta: Nincs cserepes tanyám... Annak a dallamára olyan ragyogóan lehetett - mert akkor még a föloldozás szavait latinul mondtuk: ,,ego te absolvo, apecatis tuis” - énekelni. Fújtam rendületlenül: az egyik nap, a másik nap, a harmadik nap... És akkor kezdett egy kicsikét érlelodni bennem, hogy ebben a majdnem nulla életben, egy vegetációs létben is tudok valamiképp ember lenni. Pláne papi vonalamon tudok valamit cselekedni.
Pár hétre Sopronkohidára vittek bennünket. A szabályok értelmében ilyen áttelepülésnél vagy áthelyezésnél mindig azzal kellett kezdeni, hogy a ruhákat elvették, és a fürdobe mentünk. Ott találkoztam egy gyöngyösi fiatalemberrel - ott pucéran a fürdoben -, aki bent volt az egyik halálkamrában. Mindegyik másképp reagált a halálos ítéletre, voltak olyanok, akik teljesen magukba roskadtak, egy szót nem lehetett hozzájuk szólni, idegileg teljesen tönkrementek. Elkezdtünk beszélni, hogy csodálatos az Isten, ideküldött egy papot, aki takarítja a folyosót, hogy nekünk lelkileg valamiképpen harmóniát teremtsen. Azt mondja, te nem tudod elképzelni, hogy mit jelentett az ott nekünk. Hát biztos, hogy nem tudom elképzelni, de akkor kezdett bennem derengeni az, hogy hopp, nekem hallatlan nagy hivatásom van. Itt nem az a 2-es, 8-as, 11-es pont... hát hiszen sakkfigurák az emberek a Jóisten kezében. Nekem ide köllött jönnöm, hogy tartsam a lelket azokban, akikben össze akarják törni a lelket, és tönkre akarják tenni. Nekem itt az a föladatom, hogy ne emberroncsok menjenek haza, hanem emberek, akik bírnak szenvedni, akik bírnak küzdeni. És igenis emberek akarnak maradni a legembertelenebb körülmény között. Na ez persze nem ment egyszerre. Apránként alakult ki. Nem dicsekvés, ez Istennek egy egészen különös ajándéka volt, s éppen ezért nekem milliószorta könnyebb volt a tíz esztendom, mint bárki másnak, mert éreztem, hogy nekem nem lehet összeroppanni. Hogyha én összeroppanok, akkor az a szándék, az a hivatás, az a küldetésem, az roppan össze, és ezt nem lehet megengedni.
Állítólag 42 kiló voltam, ami férfisúlynak azért nem túlságosan nagy. Két ágyon feküdtünk hárman, egy pokróccal letakarva. Olyan volt a lábam, mint az elefánté, vízibetegség vagy micsoda. Nagyon sokan voltak benne. Aztán fél órán belül meghalt az egyik, meghalt a másik, azt otthagyták. Annyi erom nem volt, hogy kijöjjek közülük, ilyen ,,apróságok” elofordultak. Nem tudtam a normát teljesíteni, és nem kaptam vacsorát. Ugye, 42 kilóval nem mindig sikerült. De az, hogy nekem volt föladatom ott, a fogolytársaim között, hihetetlen nagy erot jelentett. Szabadjon egy-két apróságra utalnom! Például egy pillanatra sem szabadott tétlenül lenni, mert akkor az ember elkezd fantáziálni: mi van odahaza? Már nem találkozom a családommal, s a többi. Azt csináltuk, hogy mindenki elmesélte a saját szakmáját. Még ha füllentett hozzá, az se érdekes. Megtanultam például a méhészetet, s hogy az Alföldrol hogyan lehetett annak idején 7 kiló 20 dekás pulykát szállítani Londonba karácsonykor. Rengeteget beszéltünk, már amikor volt lehetoségünk, amikor nem dolgoztunk. De nem szabadott üresjáratot engedni.
Ha valamelyik fogolytársunk elmagányosodott, magába roskadt, vagy elkezdett fagyoskodni, akkor már szóltunk egymásnak: Te, a Jóskával kell valamit csinálni, mert három hónap múlva temetjük. Ez így nem megy. Így egymásra vigyáztunk. Vagy például reggel, amikor kimentünk a munkába - amikor a ruhagyárban voltam, akkor dívott ez túlságosan -, megállapodtunk abban, hogy összegyujtjük azokat az apró kis mozzanatokat, amik örömöt jelentettek, este beszámolunk, és az lesz a Jani, aki minél többet tud fölsorolni. Borzasztó fontos, mert a baj, az jön, azt nem kell keresni, de az örömöt, azt keresni kell. Azt meg kell találni, föl kell fogni, értékelni kell. A bajt, a nehézséget, a fájdalmat nem szabad dramatizálni! Mert akkor nem tudom elviselni. Lehetoség szerint bagatellizálni kell. Akkor a saját eroim is jobban bírják.
Az utolsó nyolc évben, egy-két napot leszámítva, minden éjszaka tudtam misézni. És soha nem vettek észre! Pedig nem volt olyan egyszeru. Emeletes priccseink voltak, én mindig fölül helyezkedtem el, ott, ahol egy kis világosság van, de lehetoleg messzi a kaputól. És akkor ott hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva... teljesen kívülrol - voltak ott papok többen is, lengyel, meg még szovjet állampolgár litván papok is, egy litván püspök is, meg a Szlibi bíboros is ott volt, akkor még nem volt bíboros, csak lembergi érsek - mondtam a szentmisét. Hallatlan nagy dolog volt, hogy reggel tudtam a fogolytársaimat áldoztatni. Mert egy vallásos embernek az irtózatos nagy erot adott, hogy a szentáldozásban az Úrjézussal töltekezik, és ebben a szituációban is megtalálja ot az Isten kegyelme.
A szentmiséhez ugye kenyér kell. Akár kovásztalan, akár kovászos kenyér, mindegy. Kenyér és bor vagy szololé. A mi kenyerünk, az nem volt jó. A litvánoknak meg a lengyeleknek van egy karácsonyi népszokásuk, a karácsonyfa alatt egy ostyalapot, amit kicsit sárgára, rózsaszínre, kékre, zöldre színeznek, a családfo odanyújt a családtagoknak - ezt úgy hívják, hogy ,,oplatká” -, mindenki letör róla egy darabkát, és azt magához veszi, ez a szeretetegységnek a jele. Mikor csomagot kaptak - a szovjet állampolgárok azért kaphattak csomagot, mindig volt ilyen. Egy napi adag kenyeremért vettem egy-két ilyen lapot, és ez nekem sokáig elég volt a szentmiséhöz. De hogy még komikusabbat mondjak: egyszer nem volt lengyel vagy litván körülöttem. Az egyik brigádban volt egy öléggé termetes moszkvai férfiú, aki a jom kippur ünnepe elott nem volt hajlandó elfogadni a kenyeret, mert ortodox zsidó volt, és Moszkvából kapott maceszt, ilyen kovász nélküli, laskaszeru szárított kenyeret. Mondtam neki, hogy ha egy kis lehetosége van - mert ok írhattak is haza -, írja meg, hogy küldjenek nekem is maceszt. És egyszer csak Moszkvából, az Ortodox Izraelita Hitközségtol kapok két kiló maceszt. Úgyhogy ez a furcsa mondás így hangzik: egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió fogolytáborában a Moszkvai Ortodox Izraelita Hitközség maceszával misézik titokban!
Mindjárt a legelején került a fogolytáborba egy olasz jezsuita - Páter Leoni -, aki a Vatikáni Kollégium Ruszikumot végezte. Ragyogóan beszélt oroszul, és az odesszai hajós olasz kolóniának a lelkésze volt, de valami rossz fát tehetett a tuzre, úgyhogy o is tíz esztendot kapott. Én úgy tanultam, hogy a szentmiséhöz még mustot sem lehet használni, hanem kiérlelt bornak kell lennie. Viszont o mondta, hogy XII. Pius pápa 1942-ben adott egy rendeletet - amirol én nem tudtam -, hogy fogság körülményei között elegendo a szentmise érvényes anyagának a szololé, tehát nem kell kiérlelt bornak lennie. Meg volt oldva minden, mert a Kaukázusból származó fogolytársaink csomagban mindig kaptak két-három fürt szolot. Megint csak a napi kenyeremet - ugye, az volt nálunk az egyetlen lehetoség - odaadtam neki, kaptam érte egy fürt szolot, és egy-egy szemecske elég volt. Éjszaka kinyomta, volt két-három csepp szololé, és azzal érvényesen tudtam bemutatni a szentmisét.
Sára Sándor