
A múlt esztend? végén olvashattuk a Háromszékben dr. Nagy Lajos barátom A kor pirosabbik arcán cím? szomorú visszaemlékezéseit diákéveire, és láthattuk a Duna Televízióban Boros Zoltán hasonló témájú dokumentumfilmjét. Mindkett?ben, kisebb-nagyobb eltéréssel jelent?s helyet kapott: az 1956-os magyar forradalom megélése a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen; az Egyetemi Népi Együttes megalakulása és vezet?jének elítélése; az 1959-es márciusi hírhedt egyetemi nagygy?lés és az azt követ? megtorló intézkedések; néhány diák, köztük Csernik Zoltán id?leges kizárása az egyetemr?l. Az utóbbi a dokumentumfilmben kapott központi szerepet.
Mindkét visszaemlékezés ismeretében, több heti vajúdás után úgy érzem, valamiképpen nyilvánosan is reagálnom kell néhány dologra. Igen, mert egyrészt a szóban forgó id?szakban én voltam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem IMSZ-titkára, másrészt azért is, mert Boros Zoltán az újságírói etikát mell?zve nem járt el korrektül, amikor is a velem készített, közel egyórás tévéinterjúból csupán azt a néhány mondatot ragadta ki, amely neki, illetve céljainak megfelelt, s amelyek akkori szerepemet egyoldalúan negatívan mutatják be.
Dr. Nagy Lajos f?orvos írását pozitívan értékelem, nincs különösebb gondom vele, csupán azt hiányolom, hogy néhány esetben nem teljes a rálátása.
Mindent összevetve - a politikai háttér összefüggéseire is rámutatva - szükségét érzem, hogy megszólaljak, anélkül azonban, hogy szerecsenmosakodásba kezdenék (nincs amiért), vagy túllihegném akkori magatartásom jelent?ségét.
Mindezt elkerülend?, meg azért is, hogy ne legyen túl heves a reagálásom, két régebbi, 2003 áprilisában és júniusában keltezett levelemmel válaszolok - a személyes vonatkozásokat mell?zve -, amelyek a dr. Schneider Izabella 1963-ban végzett hallgató szerkesztette Marosvásárhelyi télforduló cím?, párját ritkító kötetben jelentek meg. Mindkét levél a szerz? kérésére íródott.
Idézem a levelek rövidített változatát.
Kedves Izabella!
Második levelét is megkaptam, amelyben újból arra biztat, hogy írással jelentkezzem legalább a Világítottunkat követ? kötetben. (Az 1963-ban végzett évfolyamnak és egyes oktatóknak az egyetemi évekre való visszaemlékezéseit tartalmazza.)
?szintén szólva már az els? kérésnél nagy volt bennem a kísértés, de végül is elálltam az írástól, ugyanis nem szerettem volna, ha bárki is az ,,Évfolyamról” az egykori IMSZ-titkár jelentkezését tolakodásnak vette volna. (Az egyetemi IMSZ-titkári posztra sem önként jelentkeztem.)
Mivel az egyetemen eltöltött esztend?kr?l még most is, hetvenhárom évesen, kötetnyi történést, emléket - kellemeset és szomorúat - hordozok magamban, rákérdeztem:
Mir?l írjak?
,,Bármir?l - jött a válasz -, amit lényegesnek talál. De egy dolgot biztosan szeretne tudni mindenki! Mi okból hívták össze azt a bizonyos nagygy?lést? És kit?l jött az ukáz?”
A kérdésre szívesen válaszolok...
Az 1959-es egyetemi nagygy?lés összehívására a párt KB titkárságától jött az ukáz. Lehetne ilyen egyszer? is a válasz, de a politikai helyzet akkor igen bonyolulttá vált, különösen számunkra, a romániai magyarok számára alakult igen kedvez?tlenül, ezért érzem szükségét, hogy a kérdésre adott választ az akkori kreált politikai helyzet összefüggéseinek figyelembevételével válaszoljam meg.
A marosvásárhelyi gyászos gy?léshez hasonlót - az ’56-os ,,ellenforradalom” és az azt követ? id?szak eseményeit értékelend? - minden egyetemi központban szerveztek, egy-egy KB-titkár el?készítése és részvétele mellett. Ezeket a gy?léseket követ?en - de talán el?tte is - országszerte számos egyetemi hallgatót dugtak rács mögé. Nálunk diák nem, de Korodi tanár úr áldozatul esett. Kés?bb kiderült, hogy a székely kisvárosokban is középiskolásokat, tanárokat és más, f?leg humán értelmiségieket ítéltek börtönbüntetésre.
A háttér:
Megszilárdult a Kádár-kormány. S?t, Kádár János eljött Erdélybe, és a marosvásárhelyi tömeggy?lésen is kinyilvánította, hogy a magyar kormány nem tart igényt Erdélyre. Nálunk, Romániában is visszavonultak az ,,ellenforradalmi” er?k, de a bizalmatlanság megmaradt (még most is tart) az ,,ellenforradalom” által megfert?zött magyarsággal szemben. Ekkor, 1959-ben látta elérkezettnek az id?t a Román Kommunista Párt csúcsvezetése, hogy az addig aránylag kedvez? nemzetiségi politikáját alapvet?en megváltoztassa. Az említett megfélemlít? gy?lések voltak az els? jelei annak, hogy új, végzetes szakasz kezd?dött a nemzetiségi politikában.
Eladdig még létezett egyfajta pozitív diszkrimináció. Ezt alkalmazták - igaz, szigorú osztálykritériumok alapján - az egyetemi felvételiknél, a magyar nemzetiség? káderek alkalmazásakor a Szekuritáténál, és a proletárdiktatúra más elnyomó szerveinél, a közigazgatásban (olyan amilyen, de volt Magyar Autonóm Tartomány). De mindezek 1959 után megsz?ntek. Megszüntetik a Bolyai Tudományegyetemet, 1961-ben megsz?nik a kizárólag magyar nyelv? oktatás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, teljesen megsz?nik a magyar nyelv? oktatás a szakiskolákban, összevonják a magyar és román nyelv? líceumokat... És sorolhatnánk a nemzetiségek elnyomorításának számos példáját, egészen a ,,társadalom homogenizálása” ideológiájának a kiagyalásáig.
Ilyen összefüggésben vizsgálva a történteket, visszatekintve az 1959-es gy?lésre, a marosvásárhelyi diákság - velem együtt - aránylag könnyen megúszta. Amint már említettem, Erdély-szerte sokan estek kirakatperek áldozatául. (Marosvásárhelyen egyetlen diák sem került ’56-os magatartásáért börtönbe.)
Korodi Ferencet is próbáltam megmenteni, annál is inkább, mert felel?sséget éreztem iránta (az Egyetemi Népi Együttes vezetésében elkövetett ,,nacionalista b?nökkel” vádolták), annál is inkább, mert ?t is, akárcsak dr. Bálint Jen? tanársegédet (sajnos, ? is elhunyt itt, Sepsiszentgyörgyön) én kértem fel, hogy segítsenek az Egyetemi Népi Együttes létrehozásában, vezetésében. A nagygy?lés szünetében elkaptam Leonte R?utu (a párt f?ideológusa) és Alexandru Moghioro? KB-titkár beszélgetésének egy foszlányát, miszerint, ha Korodi Ferenc nem mutat önkritikai szándékot... ,,atuncea lu?m m?suri”, azaz jön a megtorlás. Mindezt a gy?lés szünetében sikerült Korodi Ferencnek a ,,fülébe súgnom”, és arra kértem, legyen nagyon diplomatikus felszólalásakor. ? egy ,,ne búsulj”-jal gyorsan tovább lépett, hogy ne legyen felt?n? a találkozásunk.
Tudjuk, mi történt azután, letartóztatták...
A törvényszéki tárgyaláson elvárták volna t?lem, az IMSZ-titkártól, hogy Korodi Ferenc ellen valljak, de ezt nem tettem. Ezért, és mert nem voltam hajlandó román nyelven beszélni, hevesen összeszólalkoztam Macskásyval, a katonai törvényszék ügyészével. Hogy mennyire volt komoly a Korodi Ferencre kiszabott ítélet, azt az is bizonyítja, hogy fellebbezéskor a 17 év börtönbüntetésb?l egyb?l elengedtek tíz esztend?t, de három és fél év múlva Székelyudvarhelyen, a f?téri vendégl?ben, kissé elérzékenyülve átölelhettük egymást. Az els? szavai hozzám: ,,Egyedül te álltál ki mellettem. Köszönöm”.
Engem 1955 októberében neveztek ki IMSZ-titkárnak. Nem éppen jószántamból... Kinevezésem után nem kellett sok id?, hogy érzékeljem, milyen mély szakadék tátong az egyetemi vezetés és a diákok között. Bizalmatlanság, nagyfokú érdektelenség jellemezte a diákok viszonyulását a politika iránt is. A tantestület körében - a kevés kivételt?l eltekintve - sem volt különb a hangulat.
A diákság magatartásának okaira hamar megkaptam a magyarázatot. Többször átverték, becsapták a diákokat.
Ezeket tapasztalva döbbentem rá, hogy nekem mint egyetemi IMSZ-titkárnak nem a politikai nevelés, a párt iránti bizalom helyreállítása az els?dleges feladatom, mint ahogy azt számomra megjelölték, hanem olyan légkör megteremtése, amely feledteti a diáksággal a ránehezed? politikai nyomást, enyhíti a megfélemlítés érzését. A mostoha ellátási és tanulási feltételekb?l adódó gondok oldása érdekében is fontosnak véltem olyan tevékenységi formák megtalálását, amelyek segítenek hasznosan kitölteni a szabad id?t, felszabadultabbá teszik a diákéveket.
A diákokhoz legközelebb álló professzorokkal, oktatókkal is tanácskozva egyöntet? volt a vélemény, hogy elképzeléseim helyénvalóak, a hallgatók jogos érdekeinek védelme, az értük való cselekvés el?bbre való a politikai tézisek pufogtatásánál. Természetesen, voltak a hatalomnak olyan követelései, politikai elvárásai, amelyeknek eleget kellett tenni, vigyázva azonban arra, hogy az orvos- és gyógyszerészképz? intézet ne alakuljon át pártegyetemmé, mint ahogy ezt egyesek elvárták volna.
Szeretném azonban, ha a fenti vélekedésemet senki nem tekintené utólagos mosakodásnak. Hazudnék, ha most h?sködnék, és azt próbálnám bizonygatni, hogy számomra idegen volt a szocializmus eszméje. Hogy lebecsültem a marxista világszemlélet magyarázatát, ha arra fogadókészség volt. (Fél normával egy id?ben gyakornok voltam a filozófiakatedrán). Én akkor hittem a szocializmus eszméiben, és a politikai fonákságokat nem a szocializmus tévelygéseinek véltem, hanem a pártpolitika botorságainak. Hittem, hogy a kor nagy eszmei gyúródásából az én szocializmus-képem - amelyben az emberi értékek, és nem az osztályszempontok, illetve a széls?séges nacionalizmus a domináns - fog kikerülni gy?ztesen.
Naiv voltam. Tévedtem...
Kedves Izabella, és kedves ,,Évfolyam”, amint említettem, kinevezésem után (1955 októbere) hamar tapasztaltam, hogy jó ideje se híre, se hamva az egyetemi m?vel?dési és sportéletnek, teljesen hiányoznak a katedrán kívüli, az értelmet pallérozó tevékenységi formák. Ezért tartottam többek között szükségesnek a diákkórus, a néptáncsoport és a népi zenekar megalakítását; különböz? sportágakban az évfolyamok, s?t, a csoportok közötti bajnokságok beindítását; a kultúrélet fellendítését; a város m?vel?dési életébe való bekapcsolódást. Sikerült sportfelszereléseket, hangszereket és a kultúrcsoportoknak megfelel? ruhákat beszerezni, majd azokat Népi Együttessé alakítani.
Hogy mit jelentett mindez az egyetemi élet tartalmasabbá tételében, azt már a Világítottunk szerepl?i is jól tudják.
Emlékezhetnek arra is, hogy 1959 tavaszán, nem sokkal a hírhedt gy?lés után engem is ,,továbbállítottak”. Ezután következtek az egyetemr?l való id?leges kizárások.
Írhattam volna több, anekdotába ill? történésr?l. Talán senki nem tudja például azt, hogy az els? két esztend?ben, nem is egyszer, a pókeren nyert pénzb?l fizettem ki az IMSZ-tagdíjak jelent?s részét, mert az sehogyan sem akart összegy?lni. Vagy: miként sikerült az egyetemi IMSZ-bizottságba beválasztatnom a jobb érzés? diákokat, a lányok közül pedig a szebbeket; miként lettem tiszteletbeli harmadéves a Bárányi Feriék évfolyamán, hogyan élvezték csapattársaim, amikor olyan futballcip?t adtak az IMSZ-titkárnak, amelynek a sarkából kiállott a szeg, és hogyan estek pofára, amikor csak a meccs végén tettem szóvá a dolgot megmutattam a cip?ben összegy?lt alvadt vért, és csak annyit mondtam: Többet ne adjátok a lábamra a rektornak szánt cip?t...
Szóval lehettek volna vidámabbak is ezek a napok, de a kérdésre adott válasz kapcsán a szomorúbb dolgok buggyantak ki bel?lem.
Szeretném, ha soraimat úgy fogadnák, fogadnátok, mint amilyen tisztelettel és megbecsüléssel ?rzöm én is az együtt eltöltött id?k emlékeit.
Befejezésül kívánom, hogy az esztend?k, amelyeket még megélünk mindannyiunk számára legyenek örömteljesek, testi-lelki egészségben b?velked?ek.
Sepsiszentgyörgy, 2003. április
(folytatjuk)
Dali Sándor