
Makacsul él mindmáig Székelyföldön a legenda, miszerint a hajdani jó világban, még a második magyar világ idején is, a vonat felérkezett Csíkszeredából Budapestre, még miel?tt kih?lt volna a jó mázas korondi cserépedényben az útravalónak tett töltött káposzta.
Így mesélte ezt nagyanyám is, és ebb?l mindjárt legalább három dolgot lehet megtudni: hogy nagyapáink egy része bizony gyakorta utazott a nem éppen macskaugrásnyira lév? Budapestre, hogy akadt útravalónak töltött káposzta is akkoriban, és hogy a székely ember felutazott, ahogyan az a f?városba dukál.
Ami a saját nagyapámat illeti, különösen két okból utazott a f?városba: részint kiterjedt feny?faüzlettel foglalkozott, másrészt lelkes híve volt a budapesti széplányoknak és a már akkor is virágzó prostitúciónak.
Két emberölt? után én, a méltatlan unoka úgyszintén gyakorta utazom Budapestre, de a feny?fabizniszhez, ó, fájdalom, már régóta semmi közöm.
Kedvem lenne azt írni: nem szeretem Budapestet. De még mindig nem szoktam meg eléggé hazudni, ezért inkább valamiféle ingerült féltéssel és féltékenységgel nézem ezt a várost, amely valami rejtélyes módon, hétszáz kilométerre és egy országhatárral odébb t?lem, mégiscsak az enyém. Néhanapján otthon érzem magam, ha végigmegyek a Szabadság hídon. Ha megmerítkezem a Rudas-fürd?ben. Otthon vagyok, akárcsak mestereim, Krúdy és Márai a budai kiskocsmákban; és visszavonhatatlanul a f?város íze számban a négy deci bor, és egy remek kis pörkölt valamelyik kockás abroszos étteremben.
Az is igaz, sosem bírtam ki többet egy hétnél Budapestet. Ilyenkor már elkerget az állandó rohanás, a zsúfoltság, a felszínesség és az a csiricsáré tarkaság, amely a mindennapok múlásával egyre jobban lefedi e szép, hiú és buta város természetes báját.
Végs? soron Budapesttel csupán egyetlen bajom lehet: túl sok benne a budapesti.
Hogy ebb?l mennyi a budai és mennyi a pesti, nyilván nem mellékes apróság, de a Székelyföldr?l nézve bizony nem tesz ilyen kicsinyes megkülönböztetéseket az ember.
Holott tehetne is - de most már minek?
A minap reggel belém nyilallt harminchat évesen el?ször: valahol elveszítettem a f?várost. Nem föltétlenül Budapestet. Saját, bels? f?városomat, a f?városképet, az ideált, amely megszemélyesítené számomra a haza kézzelfogható földrajzi esszenciáját.
Mert Budapest nekem többé nem f?városom. Van ebben némi dac, némi csalódottság, némi undor az ottani teljes politikai élettel szemben - lehet benne akármi, a lényeg ugyanaz: Budapest elveszett, kiesett a f?városok sorából.
Helyén f?város alakú ?r maradt. Mi tölthetné be? Ki tölthetné be? Bukarest? Hát azért legyünk komolyak…. Brüsszel? Ezt megmosolyogni sem érdemes.
Ha f?városom lenne, valahol a Gyimesi-hegyekb?l, a ködös Csíkszeredából, a pozsonyi várból és Budapest méltóságteljesebb részéb?l lenne összegyúrva, valami ilyen helyet szeretnék, ahová felutazik az ember, ahol jólesnek az otthonról hozott töltött káposzták, és ahol szépek a lányok.
Most, az írás végén pedig már ott mocorog valahol a gyomrom és a szívem közötti részen a szándék: ideje lenne mégiscsak, újra felutazni Budapestre. Valahol vár egy otthonos asztal, egy otthonos ágy.
Feny?fát nem viszek.
György Attila
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.