(…) Egy ilyen honvéd obsitos, Bodali Mihály Uzonban, fiatalkori barátságunk jogán, sokszor kérdezte tolem, hogy miért nem születnek regények, versek a székely katonákról. Hiszen olvasott o a vesztesek oldaláról szemlélodo és ítélkezo muveket is. Olyan gyenge legények voltak, hogy szégyen lenne emlegetni is oket? Bodali Misi véleményét soha nem rejtette véka alá, honvédélményeirol azonban csak megbízható barátainak mesélt. Igaz történetek voltak ezek, csak éppen nem illeszkedtek a ,,felülrol” írt újabb székely históriához. Mert ezekben az átformált történelemkönyvekben, a múltba tekintve, a székely katonának mindig egy lépéssel, ha nem kettovel, hárommal, román társa mögött kellett kullognia, hogy egyáltalában szó eshessen róla. Bözödi György 1938-ban a Székely bánjában még felpanaszolhatta, hogy Mihály havasalföldi vajda erdélyi csatáiban, midon Rudolf császár megbízásából meg akarta hódítani a független fejedelemséget, székelyek harcoltak székelyek ellen. De próbálta volna meg egy erdélyi magyar történész vagy író ugyanezt emlegetni 1945-öt követoen! (...)
A nyolcvanöt esztendos obsitos elunta a várakozást írók munkáira, és o maga írta meg élményeit. (...)
Pontosan, részletesen és szívesen az 1940 és 1944 közötti négy esztendore emlékezik. A Székelyföldön ezt családiasan ,,magyar világnak” nevezik ma is. Bodali Mihály számára mind a négy év - kis megszakításokkal - a katonáskodást jelentette. 1940 decemberében vonult be újoncként a 27. székely gyalogezredhez Marosvásárhelyre, és 1944. szeptember 13-án csavarták ki kezébol a fegyvert. Honvéd tizedes volt, egyenruháján a fehér zsineg a kiváló lövész jele.
A honvédség 1940-es bevonulását is a kiszolgált katona szemével látta és rögzíti. Elsonek két motorkerékpáros felderíto érkezett. Mikor áthaladtak a falu szélén futó vasútvonalon, a fúvószenekar vezetoje, Simon Mózi kürtszóval jelezte érkezésüket. A piactéren várakozott az egész falu. A lányok és fiatalabb asszonyok székely ruhában. Ezen a vidéken már kikopott volt a népviselet, de erre az alkalomra, a várakozás két hete alatt, mindenki varratott magának. A férfiak gomblyukában kokárdák. A Szennyes-féle üzletben napokon át nem gyozték kimérni a nemzetiszínu szalagokat. ,,Nekem is volt egy piros-fehér-zöld övem, azzal mentem a magyar katonák fogadására.” Könnyu harckocsik érkeztek, Rába-Botondok egy nyugalmazott ezredes parancsnoksága alatt. Majd gyalogosok. Parancsnokuk Molnár Andor százados. Bodali Mihály fültanúja volt egy kedves találkozásnak.
- Molnár Andor százados vagyok - fogott kezet sorra a falu vezeto embereivel. Odaért a bíróhoz. O így válaszolt:
- Én Molnár András vagyok, a községi bíró.
- Még a nevünk is összeköt - nevetett a százados.
Viharkorbácsolt tenger hullámzása, ez volt a hangulat azon a napon. Éljenzés, tapsolás, sírás...
Még akkor osszel soroztak. Bodali Mihály orzi a regulák csoportképét. A református templom lépcsoin állnak egymás mögött a szép székely legények, elöl a községi bíró, Molnár András úr. A fiatalok mindegyikének gomblyukában nemzeti kokárda, egyik-másik vállán átdobott szalag. A szélen állók kezében magasra tartott nemzeti zászlók.
Évekkel elobb, kicsi gyermekként, láttam a román hadseregbe bevonuló újoncokat. Csendben botorkáltak a vasútállomás felé. Ruhájuk szakadozott - a jó öltözetet otthon hagyták, ne rongyolódjék a laktanya raktárában -, egymáshoz is alig szóltak, énekelni igazán nem volt kedvük. Tilos lett volna? Féltek a mellettük haladó, fegyveres román csendortol? Mint egy fogságba vonszolódó, megvert sereg katonái...
Bodali Mihályt még a román hadseregbe sorozták be; 1941 tavaszán kellett volna bevonulnia. Mégpedig a ,,szkimbásokhoz”. A királyi román hadsereg lovasalakulata volt ez, ahová az újonc saját lovával vonult be, és a lova nélkül szerelt le. A ló a hadseregé maradt. Ezzel szemben cserében - a román schimb szó cserét jelent - itt feleannyi ideig kellett szolgálni. A tehetosebb gazdacsaládok fiai inkább feláldozták legjobb lovukat - az átvevo ellenorök nagyon igényesek voltak -, csakhogy minél elobb szabaduljanak a román mundértól.
Ha egy tábornok vagy hadtörténész írja az emlékezést, a fo hangsúlyt a határvédelem stratégiájára helyezi, hiszen talán csak a hódoltsági idokben akadt ilyen nehezen védheto határ, mint a Székelyföld délnyugati peremén húzódó bécsi vonal, amelyik Nagysármásnál, mint egy zsák szája, úgy elkeskenyedik. Vagy a Kárpátok gerincén, attól valamennyivel keletebbre húzódó erodrendszer ellenálló képességét latolgatná. Bodali Mihály honvédtizedes számára a haza védelme a napi feladatok teljesítését jelentette; járorszolgálatot a vasútvonal mentén Sepsiszentgyörgytol Kökösig, a határig, hol gyalogszerrel, hol felkapaszkodva a ritkán közlekedo vonatok egyikére; szolgálattevést a készültségi parancsnokságon, amelynek az átvételét zászlóalj-kihallgatáson kellett jelentenie, elismételve a teendoket; járorözést a városban, csellengo katonák igazoltatását, laktanyaszolgálatot, kúszást a gyakorlótéren, céllövést, a hadi ismeretek elsajátítását...
Honvédelem - alulnézetbol.
,,Én majd’ három évig Bándi Pál százados keze alatt nevelkedtem. Helyettese egy fohadnagy volt, Szabados Ferenc, az osei Zágonból származtak. Mikor Magyarország hadat üzent a szovjeteknek, a század elott csúnyán káromkodni kezdett. Itt volt nálunk Menyei Miklós fohadnagy, aki az 1943 oszén leszerelt, immár tartalékos legénységbol szervezte meg új alakulatát. Az Úz völgyében harcoltak, ott kapott halálos lövést. Nekem is küldött meghívólevelet, de mire mentem volna hozzá, már nem tudta utolérni. A tisztes iskolán egy Sziklai nevu zászlós volt az oktatónk, nagyon rendes, mérsékelt természetu ember. De Korompai csendor fohadnagy egészen más volt. Az Olt folyó meg volt áradva. Az egyik parton kötelet erosített egy fához, majd a kötél másik végét a túlsó parton egy másik fához kötötte. Ezen a kötélen kellett átmásznunk egyik partról a másikra, aztán vissza. Tiszta kínzás. Megtudták a zászlóaljnál, és azonnal megálljt parancsoltak neki...”
Bodali Mihály letöltötte katonaidejét. Leszerelték. De néhány hónap múlva tartalékból visszahívták megint. A háború elérkezett a Székelyföldhöz. A románok kiléptek, és tegnapi szövetségeseik ellen fordultak.
Elopatak, fürdotelep Dél-Erdélyben. Itt volt az egységük elso ütközete. Az erodvonal bunkerét a román katonák meglepetésszeruen elfoglalták. Magyar gyalogosok és német tüzérek szálltak szembe velük. De a németek rosszul céloztak, rövidebbre vették a távolságot, és ágyúgolyóik a honvédekre hulltak. Szendrodi fohadnagy így sebesült meg: tévedésbol egy német átlotte a karját. Azzal védekezett, hogy a honvédegyenruha hasonlít a román uniformishoz, és összetévesztette. Itt halt meg egy csíkszeredai fiú, Zakariás nevu, apja kereskedo; holttestét teherautón szállították haza.
Elso halott - elso döbbenet.
Közel ide Sugásfürdo. Egy román szakasz az erdon át, egyetlen puskalövés nélkül, eljutott Sepsiszentgyörgyre. Egy fiatal hadnagy vezette. A németek körülkerítették, elfogták az egész szakaszt, és vonattal magukkal vitték Csíkszereda felé. Akkor még jártak arrafelé a vonatok.
Bodali Mihály egysége Alsó-Háromszéket védelmezte. Most érezte igazán a hajdani határorök örökösének magát. A székely határorezredek szülohelyükön katonáskodtak, örökké készen a Székelyföld megoltalmazására.
,,Bikfalván is állomásozott egy határvadászszakasz. Onnan a szomszédos Uzonig telefonvezeték volt lefektetve, beásva a földbe; ennek a központja az uzoni községháza pincéjében. De a bikfalvi szakaszt állandó román tuz zárta el Uzontól. Feladatul kaptam, hogy egy Barótról behívott autóbusszal és ennek soforjével vigyek élelmet a bikfalvi szakasznak. Felcsomagoltunk sok-sok konzervet és más élelmiszert. Németek húzták meg magukat az útszéli árokban, tüzeloállásban a bécsi határ irányába. Azon túl Bácstelek, a románok onnan tüzeltek szakadatlanul. Az autóbusz nyomában porzott az országút, a román tüzérek könnyen felfedezhettek. Elottünk mintegy harminc méterre akna vagy ágyúgolyó csapott be az útra. Nagyon megrettentünk. A sofor meg akart állni. Én észbe kaptam, és rákiáltottam, hogy meg ne álljon, az Isten szerelmére, hiszen álló célpontot könnyebben eltalálnak, mint mozgásban lévot. Teljes sebességgel érkeztünk be Bikfalvára, ahol a kiéhezett bajtársak nagy örömmel fogadtak.”
Milyen megszokott, jelentéktelen epizód a nagy háború történetében. Örök emlékezteto a halálra a magányos harcos számára. A sofor sírni kezdett, mikor a feszültség oldódott benne. Bodali Mihály nem sírt. Csak egyszer sírt igazán, lelket rázó sírással...
A határvadász zászlóalj Uzonban állomásozott. Parancsnoksága a Nagy úton, Fám Gyula lakásában. A parancsnok Szipics Kálmán százados. Mikor a román kiugrás után védhetetlenné vált, Székelyföldrol vissza kellett vonulniuk, felsorakoztak a honvédek, ragyogó lábbeli rajtuk, új ruha, fényesen csillogó fegyver. Énekszóval búcsúztak:
Magyarok istene, segítsd a vadászokat elore!
Egy zászlós itt hagyta a kardját. Zálogba, hogy vissza fog térni. Ki tudja, mi lett vele? Többé nem adott életjelt magáról...
Házkutatás során, az ágyba bevetve, román államvédelmisek találták meg a kardot egy köztiszteletben álló iparosnál. Román egyenruhát viseltek, de magyaroknak születtek.
- Ennyi maradt maguknak, látja, a dicsoséges magyar honvédségbol! - röhögött a hívatlan vendég.
A házigazda nem felelt. Akkoriban senki se válaszolt az ilyen gúnyolódásra. Pedig kétszeresen fájt, hogy magyarul hangzott el, magyar ember szájából.
Szots Dániel sepsiszentgyörgyi nyugalmazott foorvos, az Úz-völgyi harcok egykori hose nemzedéke nevében felel:
,,Mire tanított meg és nevelt minket, húszéves fiatalokat a magyar honvédség? Elsosorban fegyelemre, egymás iránti odafigyelésre, összetartásra, bajtársiasságra (a bajban légy jó társ), rendszeretetre, talpraesettségre, önállóságra, kitartásra, türelemre, pontosságra, akaraterosítésre. De a honvédség tanított meg lovagolni, sátort verni, gulyást fozni, egy-két barátomat gépkocsivezetésre. Ott tanultam meg több mint félszáz magyar népdalt, katonaéneket, bakanótát, melyeket ma is éneklek, és baráti összejöveteleken ezekkel szórakoztatjuk a civileket...
A hagyományorzést ott sajátítottuk el. Katonatársadat elfeledni nem szabad. Ma is szeretettel gondolok a sok tájegység ízes beszédeire, fülemben csengnek a vazsmegyeiek (hová valózs vagy? Vazsmegye, Vazsvár), szegediek (neköd csak ennyi köll), felvidékiek (vádász náppál álszik), budapestiek (a Jani, a Feri, a Pista), vagy törzsormesterünk sajátos parancsa: A terembol menjenek kifele, a sapkát tegyék felfele, s az ajtót csukják befele.
Nem felejtettük el öregkorunkban sem.”
Beke György