Elég a körülöttünk levő, romániai viszonylatban még mindig épségben megmaradt zöld szigeteket egészséges természetszerető emberként szemlélni, s belátható: a hegyeket, völgyeket, épített örökséget megsemmisítő külszíni fejtés nem feltétlenül egyenértékű a Kánaán felé vezető úttal. Még akkor sem, ha éppen tekintélyes arany- és ezüsttelepek csábítanak a mélyből, hiszen a nemesfémért cserébe maradna a bányaipar megannyi hasznavehetetlen végterméke: zagytározók, meddőhányók, s mindezt a vitatott ciános technológia eredményezné.

Nem biztos, hogy ennek a tervezett kitermelésnek az egyelőre csillogásban, munkahelyekben és nyereségben számszerűsített haszna hosszú távon a Nyugati-Szigethegység, Erdély, Románia vagy akár a Kárpát-medence számára valóban nyereséget jelent. Nem biztos, hogy minden érctelepet ki kell termelni, minden áron. Éppen mai, a gazdasági válság által megrengetett világunk figyelmeztet: érdemes meggondolni, meddig srófolható a fogyasztás felső határa, mi fontos és mi nem.

Arról nem is beszélve, hogy Romániában az egyik legnagyobb társadalmi problémát a szocializmusban természetellenesen felduzzasztott bányaipar összeomlása jelentette, ma már ezek a térségek siralomvölgyeknek és nyomortanyáknak tekinthetők. Így nehéz hinni, hogy hirtelenében egy újabb kitermelés életet lehelne Verespatak térségébe. A fejlesztés más módozatait kellene szem előtt tartani — és nem kell messzire menni: elég az Aranyos felső völgyében megvalósított, romániai viszonylatban igen figyelemreméltó turisztikai beruházásokra tekinteni! —, hiszen a bányaipar felpörgetése általában a rombolással egyenértékű.

És nem utolsósorban Verespatakon is könnyen érvényesülhet a mindenkori gyarmatosítók szemlélete: az arany meg az ezüst elmegy a nyugati piacokra, meghozza a kalkulált profitot, a meddő pedig marad helyben, mint az érdekektől vezérelt nagypolitika és üzleti világ eróziós tanúhegye.