Traian Basescu román államelnök az ország történetében eloször elítélte, bunös és törvénytelen rendszerként aposztrofálta a romániai kommunizmust, bocsánatot kérve mindazoktól, akiknek életét kioltották, megrövidítették vagy tönkretették a gyilkos rezsim túlkapásai. A románok mellett bennünket, magyarokat is nevünkön nevezett, az áldozatok közül is kiemelte Márton Áron püspök nevét, a Tismaneanu-jelentés alapján megállapította, hogy az osztályharc nevében társadalmi rétegeket semmisítettek meg, börtön, deportálás, kényszermunka volt ezrek sorsa, a vallási, kulturális és etnikai kisebbségek vészhelyzetbe sodródtak.
A kommunizmus bunös és törvénytelen rendszerét ilyen szinten és ilyen eréllyel Romániában elso ízben ítélték el. A hazai magyar írott és sugárzott média sem szentelt kello figyelmet ennek a ténynek, holott bennünket, magyarokat minden idokben - igaz, hogy a ,,mieink” hathatós közremuködésével - ennek a fél évszázadnak az ember- és jogellenes intézkedései különös kegyetlenséggel sújtottak. Különös aljassággal bántak el a magyar érzelmu erdélyi nagybirtokosokkal, 1949-1950-ben már az 1946-os földosztás után meghagyott földtulajdonra is kihúzták a cinkust. Ezután a közép- és kisbirtokosok kulákosítása következett, a kollektivizálással szemben kiprovokált incidensek ürügyén a mi megyénkbol, Háromszékrol ,,emelték ki”, hurcolták elobb sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre, majd innen indították Dobrudzsába az internáltak és számuzöttek seregét.
Miért nem kaphatták meg eddig ezek a társadalmi rétegek azt a közéleti figyelmet, amely legalább az utólagos érdeklodés szintjén enyhítené a még élok testi-lelki fájdalmait? Túl sokan volnának még mindig el- és lekötelezettjei, kollaboránsai az akkor elkövetett bunöknek és embertelenségeknek?
Traian Basescu a magyarországi Terror Házához hasonlatos intézmény létrehozását is megpendítette. Nem nekünk kellene C. V. Tudorék üvöltözése közepette is ezeket az ötleteket felkarolnunk?
Megtörni a magyar erot...
,,Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, késobbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta o is, akárcsak Nagy Viktor foispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem elso látogatásuk volt nálunk” - mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelott Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. ,,A szeszgyárat már elozoleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdodtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A késobbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülembol, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de o nem engedte. Szabadulásom után, Miskolczy Dezsoné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem, és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött, és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temeto gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögo teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.”
Gál Mária könyvében az ismeros dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért idoztem, mert vallomása életesen élményszeru, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokossorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követo esztendokben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönbol, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, oket internálótáborba szállították, ahol 1946. március 7-ig tartották fogva. Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül. Hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja oket az osztályharcot meghirdetok és gyakorlók hevülete, s több, mint bizonyos, hogy a Hortobágyon vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki. A Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca neve.
,,Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internálótáborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták oket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de késobb visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem, aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdobajba.”
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolták.
Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tenger csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat ,,...valószínu, azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredo magyar erot, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bunnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa elott mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A Temesváry család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra - Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár foterén összeesett, és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
,,Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. O Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre.” (Itt jegyzem meg, hogy nekünk sem volt szükségünk a Telekiekre. Még (Orbai)Telek nevét is meg akarták változtatni, holott a településnévnek semmi köze a Telekiekhez. Valaha a barátosi barátok telke volt. Innen a név.)
Nos, Teleki Mihályék németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és fél év után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyult össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az elso állomásról visszamentek, és a temetést követoen hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: ,,Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta oket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost.”
A humánum veresége
Benko Samu írja Gál Mária könyvének eloszavában, hogy ,,a vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követo kollektivizálás olyan méretu társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenrol hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D. O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werboczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor eloírta, hogy az intézkedés hatálya alá esok csak különleges esetekben hagyhatják el - rövid idore is - a kényszerhelyül kijelölt várost.”
Csupán Dálnokból, a néhány száz fos faluból hat családból húsz embert hurcoltak el.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el - hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a ,,sztálinvásár” önkiszolgáló vevoi és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetbol, bársonyfüggönybol összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a ,,kiemelt” földbirtokosok arany- és ezüstholmija hova tunt el.
1949-ben országszerte mintegy 80 000 földmuves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket.
Sylvester Lajos