Élo múlt: A kommunizmus bunei

2007. február 24., szombat, Archívum 2003–2007

Traian Basescu román államelnök az ország történetében eloször elítélte, bunös és törvénytelen rendszerként aposztrofálta a romániai kommunizmust, bocsánatot kérve mindazoktól, akiknek életét kioltották, megrövidítették vagy tönkretették a gyilkos rezsim túlkapásai. A románok mellett bennünket, magyarokat is nevünkön nevezett, az áldozatok közül is kiemelte Márton Áron püspök nevét, a Tismaneanu-jelentés alapján megállapította, hogy az osztályharc nevében társadalmi rétegeket semmisítettek meg, börtön, deportálás, kényszermunka volt ezrek sorsa, a vallási, kulturális és etnikai kisebbségek vészhelyzetbe sodródtak.
A kommunizmus bunös és törvénytelen rendszerét ilyen szinten és ilyen eréllyel Romániában elso ízben ítélték el. A hazai magyar írott és sugárzott média sem szentelt kello figyelmet ennek a ténynek, holott bennünket, magyarokat minden idokben - igaz, hogy a ,,mieink” hathatós közremuködésével - ennek a fél évszázadnak az ember- és jogellenes intézkedései különös kegyetlenséggel sújtottak. Különös aljassággal bántak el a magyar érzelmu erdélyi nagybirtokosokkal, 1949-1950-ben már az 1946-os földosztás után meghagyott földtulajdonra is kihúzták a cinkust. Ezután a közép- és kisbirtokosok kulákosítása következett, a kollektivizálással szemben kiprovokált incidensek ürügyén a mi megyénkbol, Háromszékrol ,,emelték ki”, hurcolták elobb sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre, majd innen indították Dobrudzsába az internáltak és számuzöttek seregét.
Miért nem kaphatták meg eddig ezek a társadalmi rétegek azt a közéleti figyelmet, amely legalább az utólagos érdeklodés szintjén enyhítené a még élok testi-lelki fájdalmait? Túl sokan volnának még mindig el- és lekötelezettjei, kollaboránsai az akkor elkövetett bunöknek és embertelenségeknek?
Traian Basescu a magyarországi Terror Házához hasonlatos intézmény létrehozását is megpendítette. Nem nekünk kellene C. V. Tudorék üvöltözése közepette is ezeket az ötleteket felkarolnunk?
Megtörni a magyar erot...
,,Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, késobbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta o is, akárcsak Nagy Viktor foispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem elso látogatásuk volt nálunk” - mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelott Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. ,,A szeszgyárat már elozoleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdodtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A késobbi pro­fesszor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülembol, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de o nem engedte. Szabadulásom után, Miskolczy Dezsoné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem, és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött, és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temeto gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögo teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.”
Gál Mária könyvében az ismeros dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért idoztem, mert vallomása életesen élményszeru, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokossorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követo esztendokben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönbol, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, oket internálótáborba szállították, ahol 1946. március 7-ig tartották fogva. Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül. Hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarorszá­gon maradnak, ott is elkapja oket az osztályharcot meghirdetok és gyakorlók hevülete, s több, mint bizonyos, hogy a Hortobágyon vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki. A Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca neve.
,,Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internálótáborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták oket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de késobb visszatértek. Apó­somék akkor sem hagyták el Uzont, mégis inter­nálták. El­lene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem, aki akkor Bu­dapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Termé­szetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdobajba.”
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolták.
Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tenger csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat ,,...valószínu, azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredo magyar erot, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bunnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa elott mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt.”
A Temesváry család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra - Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár foterén összeesett, és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
,,Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. O Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre.” (Itt jegyzem meg, hogy nekünk sem volt szükségünk a Telekiekre. Még (Orbai)Telek nevét is meg akarták változtatni, holott a településnévnek semmi köze a Tele­kiekhez. Valaha a barátosi barátok telke volt. Innen a név.)
Nos, Teleki Mihályék németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és fél év után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyult össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az elso állomásról visszamentek, és a temetést követoen hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: ,,Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta oket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost.”
A humánum veresége
Benko Samu írja Gál Mária könyvének eloszavában, hogy ,,a vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követo kollektivizálás olyan méretu társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenrol hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D. O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werboczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor eloírta, hogy az intézkedés hatálya alá esok csak különleges esetekben hagyhatják el - rövid idore is - a kényszerhelyül kijelölt várost.”
Csupán Dálnokból, a néhány száz fos faluból hat családból húsz embert hurcoltak el.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el - hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a ,,sztálinvásár” önkiszolgáló vevoi és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetbol, bársonyfüggönybol összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a ,,kiemelt” földbirtokosok arany- és ezüstholmija hova tunt el.
1949-ben országszerte mintegy 80 000 földmuves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép