Történelmünk: A háború végnapjai

2007. február 24., szombat, Archívum 2003–2007

Háromszéken átvonuló ,,ukrán” menekültek
Dr. Gyepesy György mintegy másfél száz fotója alapján történelmi huséggel elevenednek meg a második világháború utolsó szakaszának háromszéki eseményei.
1943-44-ben, amikor a Szovjetunió németek és szövetségeseik által megszállt területeirol a szovjet állampolgárok tömegesen menekültek, vagy nyugatra hurcolták oket, kilenc-, illetve tízéves voltam, tehát jól emlékszem az akkori eseményekre. A menekültek áradata hosszú-hosszú karavánokban Ojtoz felol, talán két-három napos nyujtódi piheno után érkezett Csernátonba. Táborhelyüket Kézdi­márkosfalva fölött, a Bulárka István malmával szemben lévo tágas réten jelölték ki. Ezt a portát, annak ellenére, hogy a szó fizikai értelmében Mátisfalva része volt, a csernátoni 1. házszámmal jelölték, valószínu, azért, mert maga a vizenyos, árterületi rét a csernátoniak tulajdonát képezte.
A hozzánk érkezoket a csernátoniak - egyébként egész Háromszéken - ,,ukrán menekülteknek” nevezték, holott alkatilag tolük elüto kaukázusiak is voltak közöttük, akiket, valószínu, különbözo színu kucsmabetétük, öltözetük miatt kozákoknak neveztek. Az ,,ukrán” név inkább azt a térséget jelezte, ahonnan a Kárpát-medence felé indultak. Természetesen, voltak köztük ukránok is, de utólag tudjuk, nagy tömegben menekültek a fehéroroszok és minden más náció fiai-lányai is az elfoglalt vagy megszállt területekrol.
Az Ojtozi-szoros irányából a román fegyverfordítás elott áthaladtak Háromszéken román menekülok is. Emlékszem, a buhusi-i, állítólag német érdekeltségu, posztógyárat tehergépkocsi-karaván szállította Dél-Erdély irányába. Meglehet, hogy az a mozzanat még annak az elképzelésnek a része, miszerint a Vörös Had­sereg támadása a Kárpátok átjáróinál felfogható lesz. Akkor még senki sem számolt a román fegyverfordítással.
Mi, gyermekek bandákba verodve a kerítés lyukán át vagy a kerítésdeszka tetejére csimpaszkodva bámultuk a szerencsétlen ,,ukrán” menekülteket. A kóboros szekérkaravánt - volt kóbor nélküli szekér is - lovas ,,kozákok” kísérték. Öltözetükön, lovaikon és eronlétükön is látszott, hogy más a státusuk, mint a menekülo vagy eluzött civil lakosságnak. Volt olyan szekér, amelynek külloi kifordultak a kerékagyból, és a félforcsokú járgány ezen gurult. Végtelenül lesoványodott, vörös színu, lógó togyu tehenek húzatták magukat a szekerek után kötve. Volt olyan csoport is - ezek valahonnan a Kaszpi-tenger környékérol jöhettek -, amelyben a székely lakosság csodálkozására tevékkel is ,,tevegeltek”.
Mi, gyermekek sokszor a szüloi tiltás ellenére a tolünk mintegy két kilométerre lévo márkosfalvi menekülttáborig is lemerészkedtünk. Miután egy-egy transzport továbbhaladt Sepsiszentgyörgy irányába, a teljesen széttaposott, sártengerré vált, fu nélküli réten még füstölgo tuzhelyeket, sárhalomra, kövekre helyezett pléhdarabokat találtunk, amelyeken a valami lisztfélébol kevert pépszeruséget megpirították. Megfozték a levágott állatok belsoségeit is. A bélmaradványokat és az ürüléket s a csontokat belehordatták vélük a patakmederbe, ahol egy esztendore rá úgy elszaporodtak a halak, hogy hemzsegett tolük a víz, és mi, gyerekek a tehenek legeltetése közben kosarakkal meregettük ki az apró halakat, amelyeket legfeljebb a tyúkok ettek meg, mert a székely ember akkor meg nem ette az ilyen halat.
A levágott marhák nyers borét érlelés nélkül a kóbor vázára rögzítették. A bor orrfacsaróan buzlött, a karaván elvonulása után is émelyíto szagfelhot hagyott hátra.
Ebben az idoszakban a vonulásuk mentén lévo falvakban elszaporodtak az elhagyott vagy egy darab kenyérért elkótyavetyélt ,,ukrán” tehenek, amelyek egységes neve a ,,buli” tehén volt. A szomszéd fiúnak, gyermekkori játszótársamnak tehetosebb szülei kis tevét is ,,szereztek”. Egy darab ideig ezt dédelgettük, amíg ki nem múlt.
A szerencsétlen menekülok, mint a kóboros cigánykaravánok, mérhetetlen hosszú sorokban érkeztek. Átvonulásuk idején leállt a forgalom. Úgy emlékszem, hogy a rájuk vigyázó hajcsárfélék nem engedtek ki senkit a vonuló menetoszlopból, egyetlen olyan esetrol sem tudok, hogy valaki ,,lemaradt” volna, s egy ideig ebben a térségben tartózkodott volna, mint ahogyan a késobb érkezo - Moldva felol menekülo - német katonák többnyire menedéket találtak a székelyföldi családoknál, vagy az erdokben bújtatta és élelmezte, segítette oket a lakosság.
Szüleink sajnálkozva, szánakozva nézték a szerencsétlen ,,ukránokat”, a németek áldozatainak tekintették oket, akiket eroszakkal hajtottak el a szüloföldjükrol. Az árnyaltabb megkülönböztetés hiányzott. Hisz voltak közöttük olyanok is, akik átálltak a németekhez, s ezért a harci események fordultával el kellett menekülniük a sajátjaik elol, és voltak olyan kollaboránsok is, akik otthon a megszállás idején különbözo feladatokat vállaltak. Ok tudták, hogy halál vár rájuk, ha a Vörös Hadsereg katonái megérkeznek.
Gondoljuk el, hogy a bolsevik uralom kezdetétol (1917) mindössze huszonnégy év telt el a német-szovjet konfliktus kirobbanásáig (1941. június 22.), a bolsevizmus konszolidációjáig (1924) még ennyi sem, és a szovjet állampolgárok zöme átélte a kommunizmus borzalmait, az ukrajnai (mesterségesen is keltett) éhínséget, a kolhozosítást, a kivégzéseket, a szibériai számuzetéseket, a kulákosítást, államosítást, mindent, amire késobb nálunk is sor került ugyan, de mégiscsak kisebb léptékben. Nem csoda tehát, ha tömegesen voltak olyanok, akik a németek és szövetségeseik megszállásában esélyt láttak arra, hogy a kommunizmustól megszabaduljanak.
A legfélelmetesebb, csak tragédiába torkollható történet ez: a kommunista hatalom ellen lázadva, de kényszerhelyzetben is saját országuk, saját ,,népük” ellen fordultak, haza- és népárulókká lettek, amiért a hadi események fordultával és a háború elvesztésével bunhodniük kellett.
A késobbiekben látni fogjuk, hogy német gyozelem esetén is tragikus sors várt volna rájuk, hisz a nácik a szláv népeket alacsonyabb rendueknek bélyegezve, ugyancsak áttelepítették volna, s akik életben maradtak, ugyanúgy jártak volna, mint a vlaszovisták vagy általában a nyugati fogságba került szovjet állampolgárok, akiket a háború befejeztével Szibériába toloncoltak.
Ördögi kör volt ez, és még az sem adatott meg számukra mindmáig, hogy a história objektíven helyére tegye az akkori történeteket.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép