
Minden irányba terpeszked?-b?vül? szül?falumban töpöröd?-rokkanó szül?ház. Akinek gondjai és örömei közé ilyet adott az Isten: a világ végér?l is holtig hazajár. Némelykor úgy gondolom, hogy még azután is. Holtában? Hát persze! ? mondom pislákoló reménnyel a szamárfület mutogató kétkedésnek. Ilyenkor segítségemre siet a legh?ségesebb dallam, mely gyermekkoromtól kezdve máig elkísért. Remélem, holnap sem veszi észre, hogy hervadatlansága mellett én már aszú-sömörödött vagyok; éneke-virágja-lombjahullott vénség a zsendül? tavaszban. Sok minden elmarad mögöttünk a véges iramlásban, de némán is velünk tart a remény, hogy porból-hamuból is kiszabadít a Rendelés. Gyermekhez nem ill? módon, valósággal végrendeletként szólt imigyen az említett h?séges ének már hétéves koromban:
Ha meghalok, szell? légyen bel?lem,
járó-kel? holdvilágos mez?ben.
Emberekt?l elbujdosott fájdalom,
melyet el nem olthatott a sírhalom.
Erd?n-mez?n, vadonatúj hangon, kereszteletlen vágyak rabjaként merengve adtam tudtul a világnak, hogy ne búsuljon, mert örökre vele maradok. Bujdosó fájdalomként ugyan, de gy?ztesen kiszabadultam a sír sötétségéb?l.
Nem képzelgés, hogy láttam is magam szell?ként, rezg? nyárfa lombját fuvintásszelíden surrogtatni, álomba szenderíteni. Ahogy üres templomunk és valaha volt, ám elrabolt és betiltott iskolám el?tt ballagva megállok a szül?ház kapujában: odabólintok a nyárfának, amelyet szell?ként rezegtettem földi vándorutam reggeli óráiban. Nézem is hosszan. Feny?faként köszön vissza nekem, méregzöld karjait lóbálva.
Már nem emlékszem, hogy apám csemeteültet? kedve szerint a két fa mikor cserélt helyet, hogy egyik Hargitáról mesélgessen, a másik szilveszteri töltött káposztát f?zzön anyám kicsi konyhájában.
Ez így nem lehetett igazságos honfoglalás a feny?fa részér?l. Mostani állapotában mégis megsajnálom. Apám gyönyörködve ügyelte-figyelte sudaras növését, míg el nem ballagott négyökrös szekéren, föl a temet?be. Hat év múlva követte ?t anyám. Vitte magával a reményt, hogy négy fiával és unokáival meghosszabbította magát az id?ben. Bölcs?jét a század eleje ringatta, koporsóját annak a vége zárta le. Kilencvenegy esztendejével és halott arcán sziromlevélnyi mosolyával mintha azt mondta volna: földi létének minden percér?l nyugodtan, tiszta lelkiismerettel ad számot az Úr el?tt.
Mintha nem ismerne már, gyanakodva, szinte segítségért nyikorogva nyílik a kapu, mikor az udvarra lépek. Régen zsebkend?nyinek neveztem. Jobbágykunyhónak mérték. Fészekmelegét ma is érzem, de szíven üt? nagy változás a csend, mely elborít, és nem pihentet. A hiány fájdalmát kelti bennem.
Haj, mi volt itt régebben! Mikor a szül?faluból messzire szakadt fiúk, hárman megérkeztünk családostul öreg szüléket felköszönteni, karácsonyt, húsvétot, piros pünkösd napját megünnepelni.
Ha nyár volt: a kert s?r?jéb?l sietett elibénk anyám. Öreges igyekezetében meg-megbotolva félszárnyúlag és kacagva jött felém, hogy ölelésközelben fölszálljon, a nyakamba repüljön. „Istenem! Bételt az álmom!” Tornác végéb?l lagúna-kék tekintetével apám számolta az unokáit, hiányzókat reklamálva. De magasra csapott akkor a zsivaj, az örömlárma! Most üres a ház. Lakatlan, elöregedett és szomorú.
Hályogos ablakaira pókok sz?nek hálót. Kéményén varjak kárognak. A kerekes kút korhadó kávája megd?lt, vize mélyre húzódott. Nem kíváncsi az arcomra. Körötte honfoglaló dudva: valamikori lugasunk helyén gyalogosan menekül az inda, venyige. Madárnak sem jut már sz?l? ? gazda nélkül.
Lelki fülem dorgáló szül?i szavakat hall: hát semmivé lesz itten, ami mindenünk volt? Fájdalmas kérdés. Szomorú látvány. Sokan kérdezhetnék odafentr?l a síri világból, hogy e helyen, ahol hajdan magyar falu állott, mára hány az elhagyott lak s a gyermektelen állapotból sírba hulló özvegy és tanyai remete? Miként költözik emlékbe egy néma, remete nép? Sok családnak szakad itt magva. Isten verése rajtunk, mert nem adtak munkát a bölcs?nek.
Fürtösen szaporodó román gyermekáldás láttán, magyar b?nként emlegette anyám a rengés hivatásától megfosztott bölcs?t, amelyben nem csecsem? sírt, hanem dió zörgött, szemes paszuly száradt.
Az emlékezésben vigaszt remélve lépek be kicsi konyhánkból az örökkön vendéget váró, mit mondjak, még Mátyás királyra, Bethlen Gáborra is számító tisztaszobába, vagyis els?házba.
Apámmal, anyámmal találom szemközt magamat.
Édeni-szép, fiatal arcuk páros egyszemélyként néz le rám a falról, nagyított kép formájában.
Hetvenhat éves kép. Esküv?jük alkalmából készült.
Mikor az olasz fogságból immár hazájaveszetten megtért honvédtüzér oltár elé vezette a neve szerint is Székely lányt. Mikor a roppant veszteség olthatatlan bánatában a menyasszonyi búcsú is vigasztalásként hangzott el az ismeretlen végzet felé tartó magyarok számára.
Mert ígéretes közösségi létr?l, üldöztetésben is a fennmaradás reményér?l szólt a násznagy a menyasszony nevében, mondván:
Ifjú menyasszonyunk tudom,
hogy így szólna,
szíve érzelmit?l ha szavakhoz jutna.
Drága édesanyám, én szerelmes dajkám,
gondokban virrasztó, kedves édesapám!
Búcsúzom t?letek és testvéreimt?l,
a szülei háztól, gyermekéveimt?l.
Sárika, Mariska, József és Istvánka,
Erzsébet és Gergely, Esztike, Ilona,
valamint Zsófika s legkisebbik húgom,
rubintos Rebeka!
Látom szemetekb?l, hogy ti is könnyeztek.
Kedves testvéreim, el ne felejtsetek!
Szívemb?l kívánom! Isten veletek!
A cigányok tust húztak. A testvérek tizenegyen voltak. Kicsik is, nagyok is sok könnyet hullattak. Pedig a menyasszony, édesanyámra menend?, szerelmetes urát h?séggel követve, csak egyik utcából a másikba költözött.
Szép testvéri seregt?l búcsúzott az apámra menend? v?legény is. ?k heten voltak. Süt? Mihály és Ilyés Ágnes gyermekei. Náluk is ez volt a törvény: a gyermek nem gond és galiba, hanem Istennek áldása. Székely Gergely nagyapám öreg Bibliájában Márk evangéliumából idézett mottó alatt olvasható a pontos bejegyzés gyermekeinek születésér?l. Szentírás, család és a közösségi jöv?nek ?si parancsa szólt ekképpen Jézus szavaival: ,,Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el ?ket; mert ilyeneké az Istennek országa.”
Ilyeneké lett Magyarország a ’67-es kiegyezés utáni években, borzalmas sebek, csonkulások gyógyultával. Mikor megannyi történelmi tarvágás után fiatal és bizakodó nemzedékek Hargita-vonulatai n?ttek föl, a kétországos nemzetb?l egyetlen, egységes magyarságként a Kárpát-medencében. Mikor Széchenyi, Ady, Kemény Zsigmond zúzmarás rémlátásainak helyén a soknyelv? hazában honalapító és államalkotó szerepe, súlya szerint kapott új er?re, szaporodott kedvez?bb arányban a magyar. Kedvez? gazdasági széljárásban vetett roppant hullámokat az országépít?, jóléti-gyarapító munka. Vitatkozhatunk váltig a tizenkét pontos, ’48-as Jókai császárimádó pálfordulásain; élete végén nem önáltatásként fájlalta, hogy boldog meséléseinek világától örökre meg kell válnia. ,,Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt.”
Mez?ségi, pusztakamarási atyámfiai nem olvasták Jókai Mór naplementi vallomását. Nem részesültek az oly sokat ócsárolt millenniumi ünnepek örömeib?l sem. A gyermekáldást, a bokrosan dús családot sem szánták a honszeretet igazolásának. Öntudatlanul és akaratlanul mégis a nemzeti megújulás erdélyi hullámverésének voltak részesei. Nem azt mondták: legyünk többek, számosabbak a más ajkúaknál, adj Uram hozzá gyermeket! Nem! Egyebet sem mondtak, ami nemzetstratégia lett volna. Hanem azt gondolták, és retorika nélkül vallották, hogy álmainkkal a lakatlan jöv?t benépesíthetjük, ám ahhoz el?ször és mindenekel?tt fenn kell maradni. Magyar tehát, amikor elmegy, a megüresedett helyén magyart, magyarokat hagyjon! Ezt anyám szokta mondogatni, mintha Hemingwayt?l kölcsönözte volna a francia mondást: „Il faut (d’ abord) durer.”
Nagy családos el?deink titkon azt remélték-hitték persze, hogy a fennmaradás küzdelméhez az ország is fennmarad.
Ez a hitük és reményük Trianonnal, a magyar fájdalom viharzónájában szertefoszlott. Szent István örökségén osztozó utódállamok másod-, harmad-, hetedrend? állampolgáraiként sátánarcú jövend?re már nem mertek gyereket bízni. Egyik nemzedékr?l a másikra aláhanyatlott a nagy család méltósága, megbecsülése és vágya. Tizenkét testvér után jöttek hatan, hárman, világra szomorodott az egyke, azután az egyse. Végül valóságos természeti csapásként zúdultak ránk azok az eszmeáramlatok, amelyek szerint szánalmas és nevetséges minden, ami közösségi az abszolút individualizmussal szemben; és nem csupán szánalmas, de ártalmas is minden, ami nemzeti gond, s ezen belül üldözend? is, ha magyar. Ha nyelvünkr?l még ma is elmondhatjuk Arany Jánossal, hogy minden nyelv hat rá ? kivéve a magyart: kétszeresen igaz az is, hogy nemzeti érdekeinek védelme dolgában körülöttünk minden nép egységes, kivéve a magyart. Megannyi kísértés, poétikusabban: szirénhang közül talán azért választottam az írást, hogy erdélyi sorstársaim számára százszor elmondhassam: miként a legutolsó indián törzset, minket, kissé patetikusan szólva, Bethlen Gábor népét is megilleti a sajátosság méltósága, mely nem egyéb, mint emberi-nemzeti jogaink összessége. Mivel pedig mindezekt?l közel száz esztendeje megfosztottak minket, végzetesen egysíkúvá sikeredett minden írói munkám. Tragikusan sajátos erdélyi viszonyaink között semmi különös, semmilyen szellemi ferdülés nincs abban, ha fokozatosan önmagára találva, az író is szembekerül elnyomóival, akik azt kérdik t?le, összetéveszti talán magát a népével, nemzetével? Ó, Istenem! Hisz nem vagyok én vátesz! Hát kinek van mersze Pet?fi és Ady csillagát saját homlokára képzelni? Azt viszont elmondhatja: ott kezd?dik az ember, ahol összetéveszti magát mindazzal, amit?l megfosztották.
Lassan lemegy a nap. Menyasszony-anyám, v?legény-apám édeni-szép, fiatal arca homályba borul. Bezárom-lakatolom a szül?házat, s mondom magamban mikes-kelemenkedve: úgy szeretem Marosvásárhelyt, hogy el nem felejthetem Pusztakamarást. Egy darabig ? sem felejt engem. Karjában hordozott, a térdén lovagoltatott. Szórványmagyarok mindigvaló reményeként süllyed már a Holttengerben. Nem lesz az vigaszunk, hogy Atlantiszként harangoz a mélyben, a költ? pedig könnyezve hallgatja. Erdély siralmas énekeit ma senki nem szereti. Legkevésbé maguk az erdélyiek. Van, aki tizenegyedik parancsolatként szól ekképpen, és csak önmagához: itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet.
Süt? András