
,,Huszonhárom ember van itt. / A baleset miatt határoztunk így. / Egyikünk sem juthat felszínre.” Idézi a 23 Buborék - a Kurszk balladája címu, frissen megjelent könyvének 10. részében, ,,buborékjában” Egyed Péter D. R. Kolesznyikov nevu tisztet, pontosabban az o feljegyzését, amely a Barents-tengeren 2000. augusztus 12-én szerencsétlenül járt tengeralattjáróról került elo. Sokan vagyunk, lehetünk, akikben még most is eleven a döbbenet, amikor megtörtént az a tragédia. A világ egyik legmodernebb tengeralattjárója egy ,,véletlen” baleset folytán felrobbant, a legénység mintegy kétharmada szörnyethalt, s a kilencedik, épségben maradt rekeszben összezsúfolódott - amúgy hét ember befogadására alkalmas helyen levo - huszonhárom tengerészre is a biztos halál várt. Huszonhárom ember, Egyed Péter könyvében huszonhárom buborék, huszonhárom tengermélyrol, tengerfenékrol felszálló, majd szétpukkanó, semmibe veszo lélek.
Ennyi az alapszituáció, ha úgy tetszik, balladai, drámai helyzet, s máris a huszonhárom tengerészt látjuk magunk elott, s innen már - ebben a térben és idoben behatárolt helyzetben - a számvetés, a sorssal való szembenézés embert méro, férfit, gerincet próbáló percei következnek, a szembesülés a saját élet kényszeru végével, magával a halállal, a saját halállal. Képzeljük csak el: fiatal, életeros férfiak, katonák - békeidoben nincs benne a pakliban épp annyira a halál lehetosége -, akik most a tengerfenéken, egy acélbörtönben vannak, sötétben, lucskos hoségben, a percrol percre kevesebb és kevesebb oxigén tüdore, emberre nehezedo, egyre elviselhetetlenebb súlyával magukon. És az egyik tiszt kezében papír és ceruza vagy toll, hogy pár sorban, a vaksötétben rögzítse mindazt, ami velük történt: hogy szabadulásra nincs esély, hogy a meneküléshez használt zsilipkapu nem muködik, vagy nem nyílik ki, tehát huszonhárom ember számára minden elvégeztetett. Radnóti sorsát idézo helyzet a vaksin, sort sor alá araszolgató Kolesznyikové. A történelem - úgy látszik - más-más körülmények között, de ismétli önmagát. (…)
Nem olvastam még megrendítobb, borzongatóbb altatódalt (3-4. rész), amelyben a szülonek az álomba ringató éneke minosül át halálba ringató dallá, tulajdonképpen halálaltatódallá. József Attila-allúzió, átirat alvó ,,jó orosz népre”, haditengerészekre, alvó géppisztolyra, tengeralattjáróra. Morbid helyzet, hátborzongató: ,,Aludjatok kedvesen / Aludjatok, orosz haditengerészek, / aludjatok lelkesen.” A lírai monológokból, drámai magánbeszédekbol lépésrol lépésre, fokozatosan tudósítva vagyunk, az egy-egy mondatnyi elszólásból, közbevetésbol értesülhetünk, ahogy egyre fogyatkoznak a kamra még életben maradt tagjai: ,,lassan az elso buborék felszáll” (3. rész), ,,már csak tizenöt buborék van” (8. rész), ,,már csak tizenhárom” (10. rész), ,,tizenketten” (11. rész), s ahogy haladunk elore a szövegben, ahogy gyorsul az elhullások száma, úgy lesz egyre drámaibb a küzdelem, s válnak egyre rövidebbekké s ezáltal tragikusabbakká, súlyosabbakká ezek a tudósítások.
Számukra, a bent rekedtek számára már a legelején nem volt kétséges, hogy mi következhet, hogy ,,a kínok kínjaival /fogunk kimúlni”, hogy ,,...nincs több, /nincs tovább, csak a vakvilág”, és elhangzott az ilyenkor szokásos, a fennvalóhoz, az Úrhoz, az Atyához intézett kérdés is, a miért éppen én csodálkozó, kétségbeesettt sóhajtása: ,,Hogy éppen nekünk / nem volt tovább...”, majd a tehetetlen vád szavai is felbukkannak: ,,Megöltek bennünket, / hogy aztán elfeledhessenek”, és az Istent vádoló, ostromló szavak is: ,,Nincs kegyelem, / Szörny-Istenünk / e vasba ölt.” A 16. rész csodálatos verse pedig epitáfium, a szembenézés utáni belenyugvás, rímekbe szedett végrendelet: ,,Nem kell sírko, díszsortuz nékem / Igazság kell, nem tisztelet / Mégis holtom után, remélem / Egy hajó hordja nevemet. // Nem lesznek hamvaim, csak atomjaim, / Testemet víz oszlatja szét: / de a nevemet ringassa hullám, Úszó hajó keresztnevét.” Keseru felismerést eloznek meg az elobbi hagyatkozó sorok: ,,Eloldom életem, halálra válok, / nem hiszem, hogy a lélek örök”, s betetozik a teljes pusztulás képeit: nemcsak a test, de ebben a végso elkeseredésben - mondja a lírai hos - talán a lélek sem halhatatlan. (…)
Egyed Péter könyve kompakt, egységes munka, balladai tömörségu, sürítettségu, rendkívül tömör nyelvezettel, s teletuzdelve döbbenetesen szép lírai darabokkal. A kurszki legénység tragédiája, az a bizonyos sajtóhír, amely 2000 nyarán megdöbbentette a világot, megnemesedett ilyenformán, hiszen azzal, hogy költészet lett ezeknek a tengerészeknek az utolsó üzeneteibol, tulajdonképpen mindannyiunknak - az olvasóknak is - szóló üzenet is lett azokról a végso pillanatokról, amikor majd mindannyian, mind, akik embernek születtünk, ,,a seregek Ura” elott számot kell vetnünk, el kell számolnunk életünkkel. Hogyan? Valahogy ilyenformán: méltósággal, alázattal, tisztelettel, megnyugvással és megbékéléssel.
Egyed Péter: 23 Buborék - a Kurszk balladája, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Fekete Vince