Riport: Elszegodtem szolgálni

2007. március 21., szerda, Archívum 2003–2007

Az illyefalvi Szakács Ferenc bácsinak a Felszegen talán a megbízhatóság és készségesség volt az alaptulajdonsága, ennek köszönheti hogy nemcsak megélnie sikerült kemény munkája fejében, de eligazodni is tudott a világban. Nyolcvannégy évébol nyolcvanat élt le a ma is faluszélnek számító telkén, melyet napszámos szüleitol örökölt, s melynek lakását egy régi katonai orház anyagából még fiatalabb korában maga építette. A valamikor a kert végében álló szüloi öreg ház bontásából származó anyagot - a faragatlan rönköket - nem lehetett felhasználni - meséli. A zöld vaskapu mögött tapasztott falú ház, szemben kis nyári konyha, szuk tyúkudvar, disznóól, hátul kert látványa tárul a belépo elé, a maga nemében hagyományos falusi porta. Ferenc bácsi és felesége, valamint egyetlen, támogatásra szoruló lányuk jelenét két nyugdíj, sok orvosság és a ház körüli tevés-vevés jelenti ma. Ennek a ,,megélhetéshez épp elégnek” azonban hosszú, eseménydús története van.
Hol terem az arany?
- Születtem 1924-ben, ötön vótunk gyerekek, ebbol ketto meghótt, maradtunk hárman, én a legnagyobb, az egyetlen fiú. Mikor ezt a bennvalót megvették a szüleim, az Olt itt folyt el, csónakkal jártak rajta. Azóta elköltöztették. Hét osztályt jártam, az elsoben megbuktattak, a hetedikben elvágtak esmént. A nyolcból hármat elvágtak, Szentgyörgyön volt a vizsga. A fenének jutott eszébe olyan hamar, hol bányásszák az aranyat. Így hat osztállyal maradtam... Katolikus iskolába jártam. A református iskolát bézárták, a reformátusok ide kerültek a katolikusba, úgyhogy annyian vótunk, annyi padot tettek bé, alig tudtunk mozogni. A románokat azelott összeszedték, és ok külön az államiba jártak odafel. Egy darabig Péter Gergely volt a tanítónk, aztán jött Para Koröspatakról, végül Kocsis tanító. Egyedül mind a hét osztálynak! De olyan csend vót! Mikor valamelyik valamit csinált, felállott, megfogta hátul a nadrágot, fölvágta az asztalra, s szedjed! Olyan csend volt, mint a sírban. Hát annyi gyermekkel nem is bírhatott, ugye. Amikor a vakációt megkaptam - lehettem ötödik osztályos -, elmentem tehenorözni. Hajtottam az útközi fel hat tehent s két bihalat. A bankkölcsönt, amit a telekvásárlásra vettek fel a szüleim, nem tudtuk letörleszteni, el kellett adjuk a teheneket, el a fodeket. A magyar világban törlesztettük le az adósságot. Mikor a magyarok béjöttek, a románok nagyobb része átállott reformátusnak vagy katolikusnak. Apám Fogolyán doktor úrnak vót Szentgyörgyön a kocsisa, nem es jött haza, ott lakott, mert disznyókat es nevelt. Fejbe ütte, leszúrta, aztán ott a novérek elrendezték a többit. Mü édesanyámmal itthon vótunk, csak az vót a baj, o írást nem tudott, nem járt iskolába. Bodoki születésu, nagyanyám bikfalvi - aztán, hogy örököltük mégis a fodet itt, nem tudom. Én ’40-ben végeztem az iskolát, s elszegodtem, mert nem vót mit csinálni.
Kinek a világa?
- Két évet laktam egy helyt, aztán ’43-ban Szentgyörgyön szolgáltam Váncsa bácsinál a Borvíz utcában, kilenc tehen vót s négy ló, nagy gazdaság.’44-ben hazajöttem, pontosan a román temetovel szemben szolgáltam, ott is laktam. Asszonyomnak a férje, magyar katona, még nem vót hazajove. Mikor bombázták Brassót, kifuttunk oda a temetobe, a tetore. A temeto megvan, de a templom a háború alatt összetörött. S akkor azt mondja nekem asszonyom: most a te világod jo. Kérdem, miért? Hát magának nem jo, csak nekem? Hát magának is úgy jo, mint nekem. Ugye, o azt mondta: kommonista világ lesz. Engem a magyarok nem vittek el katonának, a lábam telitalpú volt, azért. A front béjött, a német katonák mind itt voltak végigfeküve a faluvégen. Egyik gazdának betonos pincéje volt, oda sokan béhúzódtunk. Közbe jöttek fel a román katonák, futtak neki a pincének, s az ablakon bélottek. Én örökké az ajtónál állottam, figyeltem, mikor jonek. De sokszort feljöttek. (A front ide-oda hullámzott - szerk. megj.) Aztán kitettek a várhoz orségbe, s jött az ordin, hogy fel kell menni Széppatakára, ahol a híd van Szentkirályon innen. Na felmentünk. De annyi magyar és német katona vót ott, hogy rengeteg. Azt kérdik: ki akar visszamenni? Én jelentkeztem. De nem szabad üresen menni, loszert kell hozni a várhoz a magyar katonáknak. Nahát egy barátommal a sáncban jöttünk végig, mert a románok lottek. A szélso háztól a falu felett keresztülmentünk, de nem voltak a várnál. Egy akna pont oda esett le. Na, mondom, menjünk lefelé, valahol csak megtaláljuk oket. Hát a román temetonél egy csur, ott a magyar katonák neki vannak feküve az ódalnak. Ott egy csomó loszer a sarkon, s mondják, vigyük ki a többi magyar katonának, küjjebb vannak a patakon. Én nem viszem, mondom, magik ide nekifeküdtek, vigyék magik. Oda a loszert letettem. Én itt nem maradok, mondom a barátomnak, jössz-e velem? Ugye lottek, a golyó a falnak szökött neki. Bémegyünk a patakba, s a patakon le a községházáig. De két tehen belé volt kötve a patakba, megkerültük oket. Felmászok a hídnál az ódalba, valakit látok-e. Jött egy német katona motorbiciklivel, bément a tanácshoz, aztán elhajtott. Mi bé a pincébe, apámék ott vótak. Azt mondja apám: neked innét el kell menni valahová, mert elvisznek. Gondolom, mi az áldott nagy nyavalyát csináljak, hova legyek el? Nahát asszonyom Kálnokra volt elmenekülve. Uzon felé keresztülmentem az Olton, fel Szotyornál végig, s ki Kálnokra. Meg es kaptam oket. Kimentünk a falun küjjel a marháknak kaszálni, hát jo egy repülo, s képes volt, hogy lelojön ránk! Na közbe asszonyomnak a testvére s még egy másik örökké hazajöttek. Kószáltak a faluban, s ne, gyutöttek. Mondom: én es megyek magikkal. Velünk nem!
Díszpárnák
Vége lett a harcoknak, készültünk haza. Azt mondja a tiszteletes úr: ne induljanak, míg ezeket a csomagokat ki nem viszik. A német katonák egy csomó hátizsákot kipakoltak a kálnoki vár mellé, azt kellett kivinni a váron küjjel. Na, elindultunk haza. Kiérünk a faluból, hát jönnek az oroszok. Asszonyom apja törött lábbal feküdt a szekéren bétakarva. A lovat mindenáron ki akarták fogni a szekérbol! Annyi csomag fel volt oda pakolva, mert mindent elvittek! Egy oroszruhás katona kiszól a sorból: magik magyarok? Menjenek, nem vesszük el a lovat. Elengedtek. Hazajöttünk, béraktunk mindent ládástul a házba. Én ott szolgáltam tovább, elláttam a marhákat. Rá két napra jonek a kozákok. Béjön, ugye fel volt jegyezve neki, hova nem jött haza a magyar katona. Az ajtót eléfordítja, s ami olyan volt, csizma, minden, összeszedte. Egy idevaló ember jo alólról, s egy csomó díszpárnát a kezébe nyomott az orosz. Az nem akarta elvinni, erre pofonütte az orosz. Nekem is adott egy öllel. Én azt a konyha háta mögé bévettem. Mit a fenét csináljak vele? Elvitték a lovat, esmént jöttek, és a szalmazsákot késsel felhasították, három paplanyt vettek ki belole. A temetotol a második házban tanuló leányok voltak, oda is bémentek. A leányok hátolról felléptek a padlásra, a csurbe elbúttak. Megtalálták a stráfszekeret, de nem volt kerék benne. Az öreget kényszerítették, vegye elo a kereket, mert ha nem, meglövik. Mondom az asszonyom testvérinek: te, mük innét meneküljünk, mert én nem taszítom a szekeret! Felmentünk az asszo­nyom testvérihez, s oda a csurbe elbúttunk. Az oroszok mentek keresztül, ott lakott egy no, ahhoz. Ahogy ez megtörtént, én kinéztem a kapun. Hát az oroszok hajtanak egy csomó juhot. Pontosan oda jött bé az orosz, ahol laktam. Kenyeret pakoltak, el kellett menjek juhhajtani. Elfogták még az unokatestvéremet és másokat is, Vámoshídra kellett hajtsuk a juhokat. Megérkeztünk, esett az eso, a juhokat kicsaptuk az oldalba, mi béállottunk egy csurbe. Ott voltak még románok és szászok, azok a búzát felrakták, s béállottak alája. Na, estére a csurben a románok és a szászok feküdtek az egyik feliben, mi a másikban. Az orosz vigyázott ránk. Sokan vótunk, mint a fene. Beléástuk magunkat a szénába. Valaki megdobta az oroszt, mire az fellott egyet. Na, egye meg a fene! Nappal kerültünk. Mondom: valahogy el kéne szökjünk. Hajtották bé a juhokat Brassóba a vágóhídra. Én lefeszítettem egy deszkát, elbúttam, de az orosz megtalált, és kiszedett. Az orosz loszere ott volt a csurben. Azt mondja az unokatestvérem: te, egy golyóból kiszórunk annyi puskaport, hogy ne lohessen. Okosabb vót nálam, pedig küssebb vót. Béteszi az izébe, s odaadja az orosznak. Ketto elment rendesen, a harmadik bennemaradt a csoben. Eleget verte, de nem tudta kiszedni. Na, mondom, reggel megszökünk. Nekiindultunk, de a románok jöttek: hova megyünk? hol voltunk? A barátom eléfutott, én maradtam hátul. Szem­beállottak velem, nem akartak elereszteni. Kérdi: sti rumunyeste? Mondom: nustyu. Addig, hogy megkerültem oket én is. Megfutamodtunk, felértünk ide, a hágó tetejére Dobolyon alól, bémentünk az Olt felé s - haza! Megszkepáltunk!
Így úszta meg a fogságot, és még ki tudja, mi mindent Szakács Ferenc. Hogy az o világa jött volna el azonban, továbbra is kétséges maradt.
Egy falás kenyér
A háború után az élet ott folytatódott, ahol a békeévekben abbamaradt.
- A harcok után lementünk Vámoshídra napszámba. A dobolyiak hamarabb értek oda, feliratkoztak kenyérre, nekünk nem jutott. Ismertük egymást, adott mindegyik egy falás kenyeret. Na, mondom, holnap hamarabb jövünk, hogy tudjanak felírni. Répát kapáltunk az ódalban. Földosztás? Volt, hogyne lett volna. Mük nem kaptunk. ’45-ben béállottunk a prázsmári posztógyárba. Százhúszan jártunk innen. Illyefalván az Olton túl mértek ki tizenegy árat a földreformkor, aki olyanszeru vót. Egy Andor nevezetunek a birtokán. Mit csinált, mit nem, nem tudom, de kitoloncolták Magyar­or­szágra.
Szakács Ferenc ismételt kérdésemre sem indokolja, ok miért nem kaptak, és miért nem voltak ,,olyanszeruek.” Esetleges magyarázatként még felhozza. ,,Tudja a fene, nem foglalkoztunk vele...” Még elmondja, hogy Andor testvérének a Szentgyörgy feloli faluvégen volt birtoka, azt késobb a katonaság használta volna.
A riporter nem hagyhatja annyiban. A Szakács Ferencek soha vissza nem téro esélye kellett volna legyen a földosztás, melybol, íme, mégis kimaradtak. Megsza­kítva történetét, iktassuk ide, amit a falu két másik lakójától megtudtunk a kérdésrol.
- Az 1945-ös földreformkor 54 hektárt osztottak ki - közli Török János nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, egy 1956-os rajoni jelentésbol idézve az adatokat. - Akkor kaptak a mai Agrárnak nevezett falurészen házhelyet a jogosultak. A földeket Nagy Árpád és Petke Andor nagygazdáktól vették el, de voltak náluk nagyobb gazdák is. Hogy milyen okból, nem tudom. Nagy Árpád tartalékos magyar tiszt volt, Petke Andor pedig az utolsó illyefalvi városi polgármester rokona. 1952-ben megalakult a kollektív gazdaság a gazdák egy kisebb csoportja részvételével. 1953-ban újabb földosztásra került sor, akkor 260 hektárt osztottak ki összesen 214 személynek. Ezek Nagy Árpád, Petke Andor, Petke Pál, Veress Ákos, Benko Sándor, Benko Árpád, Tankó Béla, Gál Sándor, Farkas Béla, Lakatos Dénes földjei voltak, valamint a volt román királyi birtok, mely késobb állami birtok lett a Zsenge Hegyen, továbbá kiosztották a volt román kulturális alapítványok és az egyházi és állami iskolák volt birtokait is.
B. Kovács András
(folytatjuk)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2007-03-21: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás