2.
Határozottan állítom, akkor éreztük igazán jól magunkat, amikor idegenben játszottunk, mert mindenütt jó pályával fogadtak. Az utazás viszont nem volt a legkényelmesebb, hiszen teherképkocsi vitt minden kiszállásunkra, hidegben, hóban egyaránt. Az utak rosszak, kavicsosak, gödrösek, s hogy a rázást enyhítsük, szalmával töltöttük meg a kocsi alját, arra ültünk, feküdtünk, hogy ne fázzunk, subákat kértünk a tuzoltóktól, s azt vettük magunkra.
Albu Ghita bácsi 1950-ben vette át a csapat irányítását, felkészítését, és szerzett egy autóbuszt, amit mi, játékosok kikészítettük kényelmünknek megfeleloen, és attól a pillanattól busszal utaztunk minden kiszállásra. Sajnos, 1950 oszén lábtörést szenvedtem Pitesti-en, egy Marinica nevu játékos tette. Mire rendbe jöttem, be kellett vonulnom katonának, a fovárosba, ahol egész ido alatt a Pandurul csapatában játszottam, Mándi Gyula volt az edzonk, játékostársaim volt a temesvári Ferenczi Laci, a pécskai Komáromi... 1953 tavaszán kerültem haza, s öltöttem újra magamra a Textil mezét. Akkor megjavultak a körülmények, már nem faládában hordoztuk a felszerelést, az autóbuszt is kicserélték egy kényelmesebbre. Sajnos, 1955-ben kiestünk a B-divízióból, mert az átszervezés megszüntetett egy csoportot. 1956-ban négy C-osztályos csoportban kezdtük meg a küzdelmet, minket a III. csoportba soroltak, ez volt az erdélyi mezony: Nagybánya, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Nagyszalonta... Kegyetlenül hosszúak az utak, fárasztóak a kiszállások, erre ment rá minden energiánk. 1959-ben osztályozót kellett játszanunk a B-divízióba jutásért Kolozsváron Nagykároly, majd Brad együttesével. Nagykárolytól 1-0-ra kikaptunk, Bradot 2-1-re megvertük, s így újabb mérkozést kellett vívnunk, ezúttal Bukarestben Târgovistével. Sajnos, nem kísérte szerencse fovárosi szereplésünket, Târgoviste ugyanis 2-0-ra vert minket, s így szertefoszlott B-divíziós álmunk. Egy évvel késobb újra felcsillant a remény, hiszen újabb osztályozón kellett részt vennünk, ezúttal Fogarason, ellenfelünk a Brassói Metrom és Segesvár volt. Ez a remény is elillant, s mi maradtunk a C-osztályban.
Közben játszottunk két mérkozést a Burevesztnyik Kisinyovval. Ez egy szovjet A-ligás csapat volt, így aztán nem lepett meg senkit a 3-1-es vereségünk. Javítottunk a román válogatottal játszott két edzomérkozésen, az egyiken kikaptunk 2-1-re, a másodikon viszont 2-2 volt a végeredmény. Na de nem ez volt az örvendetes, hanem sokkal inkább a Textil egyre javuló játéka.
Huszonegy évet töltöttem a focipályán, esoben, sárban, hóban, perzselo napsütésben, sok-sok edzéssel, utazással, sikerrel és keseruséggel, s észre sem vettem, hogy felettem is eljárt az ido. 38 éves lettem. Tetszett, nem tetszett, de be kellett látnom, elérkezett visszavonulásom ideje. Szegre akasztottam tehát a focicsukákat, s edzo lettem a Textil ifjúsági csapatánál, majd amikor 1973-ban beindult a minifoci Tükör Kupa rendezvénysorozat, örömmel vállaltam a játékot az öreg Textil színeiben. 1990-ig viseltem a piros-fehér mezt a kiskapuk között, újabb élményekkel gazdagítva emléktáramat. 1946 és 1967 között 98 játékossal voltam csapattárs a Textilben, Bukarestben és Slatinán még vagy 35-40-nel. A Juci becenevet 1950-ben kaptam Sugásfürdon. Tábortuz mellett táncoltam Hadnagy Gabival, és én fejkendot kötöttem, mire Lusztig Marika, Lusztig Jeno bácsi ötéves kislánya felkiáltott: Ni, olyan, mint a mi Jucink! Így maradt rám a Juci név. Azóta is Jucinak hív a város apraja-nagyja. Lehet, sokan a rendes nevemet sem ismerték, de ha azt mondták nekik, hogy Juci, a futballista vagy volt futballista, akkor már egyenesbe kerültek.
Aktív pályafutásom befejezése után bíráskodtam is, egykori játékostársaimmal együtt - Stefán Lacival, Boros Jancsival, Csinta Samuval, Sáska Ferivel... Úgy éreztem, így is kedvenc játékom, sportágam segítségére lehetek.
Másodszori visszavonulásom után akadt idom boven, hogy elgondolkozzam a régi fociról és az új futballról. Míg nekünk hosszú-hosszú ideig a nélkülözés, a problémák zömével kellett viaskodnunk, hogy hódolhassunk szeretett sportágunknak, a labdarúgásnak, a maiak úgymond dúskálnak a jobbnál jobb felszerelésekben, élvezik a jobbnál jobb feltételeket, nem kell dolgozniuk, csak pénzért focizniuk kellene, s ha itthon nem tetszik, mehetnek külföldre... Focizniuk kellene sok pénzért, s nem teszik - tisztelet a kivételnek -, egyszeruen azért, mert hiányzik belolük a futball iránti szeretet. S hogy Szentgyörgynél maradjak, hiányzik belolük a szülováros iránti szeretet is. Megszoktuk már az évek során, hogy mindig azokról szólt a fáma, akik gyorsan feltuntek a szentgyörgyi futball egén, aztán gyorsan elhagyták ez eget, máshol jeleskedtek, de azokról, akik kitartottak szülovárosuk, kedvenc klubjuk, egyesületük mellett, mélyen hallgatott.
2002. február 25
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.